A Diszkrimináció című, november 6-iki jegyzetemet elég fontosnak gondoltam, elküldtem a Népszavának, azt azért valamivel többen olvassák, mint ezt a blogot. A két illetékes legfőbb korifeus közölte velem, hogy nem értenek egyet velem. Ezért aztán nem is közölték az írást.
Az csak az egyik érdekessége ennek a történetnek, hogy a nyolcvanadik életévemhez közeledve megértem, nem közlik, amit írok. Egy hatvan éve a pályán lévő, Pulitzer-díjas újságíróval ezt minden skrupukus nélkül meg lehet tenni. Voltam én is főszerkesztő, a Népszavánál némileg jelentősebb fórumokon, úgymint Nők Lapja és Magyar Rádió például, de nekem ott meg sem fordult a fejemben, hogy egy bizonyos színvonal felett teljesítő szerzőt elutasíthatok. Nem fér össze a szakmai etikával sem meg az emberi tisztességgel sem.
Dehát nem is ez a legfurcsább a történetben. Hanem hogy nem értenek egyet velem. Ezen annyira megdöbbentem, a szavam is elállt. Mivel nem tetszik egyetérteni? Az emberi jogokkal? A törvényekkel? Vagy mivel? Én csak adatokat, tényeket közöltem, nem a véleményemet, amivel persze lehetne nem egyetérteni (más kérdés, hogy az újságíró etika szerint közölni akkor is kötelező). De ezzel a mondattal például: "Senki, még egyszer, senki nincs abban a helyzetben, hogy önhatalmúlag eldöntse, én meghaljak miatta vagy ne. Egy tett el nem követése (az oltás elutasítása) ugyanis egy másik ember szabadságának, sőt életének a veszélyeztetését jelenti, méghozzá tudatosan, ami azt jelenti, hogy az oltás elutasítása szabályszerű bűncselekmény..." - ezzel nem kell egyetérteni, ez akkor is tény, ha valaki azt képzeli magáról, ő felülbírálhatja akár ezt is.
Sajátos.
