Ultimátum

Csúnya dologra készülök, de talán azok is megbocsátják, akik ennek az írásnak a "szenvedői" lesznek, ők fogják belátni ugyanis leghamarabb, nem tehetek mást, fogy az idő.

Egyelőre általános alannyal operálok, nem írok le neveket, de ha rákényszerítenek, és záros határidőn belül hozzá nem kezdenek a szemmel látható és füllel hallható munkának, meg fogok nevezni mindenkit, akit illet mindaz, amit most leírok - azaz olyanokat készülök "kikezdeni", akiket különben becsülök, akiket viszont noszogatni kell, mert maguktól nem mozdulnak. Nem tudom, érthető-e, azokhoz beszélek, akiknek a tettekben nyilvánítható felelőssége ezért a szerencsétlen, gyalázatos és megnyomorított népért nem dugdosható tovább, akik nem állhatnak széttárt karokkal, hogy ők tehetetlenek, mert nekik senki nem szólt. Én most szólok. Mindenekelőtt szeretném rögzíteni, Magyarországon a törvényekre hivatkozni már régen a valóság elől való képmutató menekülés, minthogy ez az ország már régen törvénytelenül funkcionál, törvényekre hivatkozni egyet jelent a felelősség hárításával és milliók kínjainak fokozásával.
Előre bocsátom, lehet, hogy némely részletben tévedek. Az is lehet, hogy mindenben. Az is lehet, hogy még számtalan megoldási lehetőség van. De én csak azt az egyet látom, amit most leírok. Ezen lehet vitatkozni. Le is lehet söpörni. De csak lesöpörni és továbbra sem mozdulni (ami különben valószínűleg bekövetkezik), az már a bűnsegédi bűnrészesség tényállását fogja kimeríteni - hogy finom jogi bikkfanyelven szóljak.
A csúti elmebeteg tombolása választásokkal nem állítható meg - ezt javaslom axiómaként kezelni, bár éppen indokolható volna, de fölösleges szócséplésnek vélem, ez egyszerűen alapigazság.
Mint ahogyan az is, hogy az utcán sem, mert az uralkodó gazembereknek nem volnának skrupulusaik a tömegbe lövetni - arról nem beszélve, hogy az apátia mértani haladvány szerinti növekedésével egyre kisebb a valószínűsége többszázezer ember összegyűjtésének.
Egy persorozat elindításának itthon annyi esélye sincs, mint hógolyónak a pokolban. Hágában meg akkor jutna el a dolog az érdemi tárgyalásig, amikor már nem volna mit tárgyalni, a szovjet eszme, ami a csúti briganti segítségével lódulna meg a világhatalom visszaszerzése felé, addigra eltüntetné Magyarországot és vele a népet, nyilván a falusi futballistával együtt.
1989 tavaszára a Szovjetunió, mint őzmama a gidájának, már körbenyalogatta a magyar "ellenzék" ürítőnyílását, ezek a bátrak márciusban már maguk alá merték ereszteni az Ellenzéki Kerekasztalként megörökített négyszögletes asztalokat. Most nincs Gorbacsov nevű őzmama, utódja a roggyant világbirodalom élén a csúti dagadékot biztatja anyagcseretermékének kibocsátására, ez a szerencsétlen ostoba parasztproli meg nem látja, hogy ő csak eszköz az Európa testébe való könnyű behatoláshoz, meg a NATO szétrombolásához, ha netán győzne is a porbafingó cáratyuska, a csúti primitív még menedéket sem kapna az Újbirodalomban, az elsők között végeztetnék ki. Ami különben nem volna jó, mert mint már sokszor mondtam, a halál nem büntetés.
Mi marad? Mindenekelőtt a pártok és pártpolitikusok elhallgattatásával együtt egy szabályszerű kormány felállítása. Mely kormány az összes lehetséges fórumon (van még ilyen) felszólítja a jelenlegi, álfelhatalmazással, súlyos választási csalással győztes bitorlót a hatalom átadására, természetesen ultimátum megjelölésével. Ennek a jogi háttere megteremthető, például a két BP monogramú nem politikus, akik már kormányoztak ebben az országban, és kiválóan bizonyították alkalmasságukat, rövid időn belül elő tudja állítani a szükséges feltételeket, a saját programjuk részletes ismertetésével együtt. Amiben magától értetődően nincs politikusi öblögető mellébeszélés. Nem szorulnak rá sem ők, sem az általuk összeválogatott közgazdászok, mérnökök, orvosok, tanárok és más szakemberek az én éceszeimre, de helyből ajánlom a már sokszor emlegetett Radbruch-formulát mint kiindulási alapot, valamint annak tudatosítását, hogy a jogbiztonság eszméjének legfontosabb elemei: az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok tisztelete és a jogegyenlőség elve. Nem szükséges pufogtatni, illiberálisozni és egyéb fölösleges részleteivel belemenni a jelenlegi kurzus elemezgetésébe, átvenni a falusi szájszélnyalogató ostoba kifejezéseit, a fenti mondathoz hasonló alapok bőségesen elegendők ahhoz, hogy legyen honnan elindulni egy totálisan illegitim banda eltávolításához vezető úton.
Nem állítom, hogy könnyű lesz. Nem állítom azt sem, hogy ez jobb, mint az általam megjelölt státuszú emberek anyagi és szellemi függetlenségével élni a napokat rendes egymásutánban. Csak azt állítom, hogy azok a napok fogynak. Hogy felelősségünk nekünk van.
Még valami. Ez a fórum, ahol ez az írás megjelenik nem a legnagyobb látogatottságú az országban. De nem is ezres vagy tízezres nagyságrend, ahhoz bőven elég, hogy széles körben elterjedjen, azaz nem lehet tovább úgy tenni, mintha még mindig nem szólt volna senki. Azaz ne tessék a pártokra várni, azokat tekintsük annak, amik - nemlétezőknek.
Azt mondtam az elején, most még nem nevezek meg senkit (kiírtam egy monogramot, az vagy valós embereké vagy nem). De rólam lehet tudni, kicsoda, aki ezt itt leírta. Úgyhogy azt már névvel együtt felajánlom, hogy hajlandó vagyok részt venni az akcióban. Pontosan tudom, hogy vannak nálam alkalmasabbak, hiába igyekszem követni a kommunikációs eszközök és technikák fejlődését, az már régen volt, amikor egyike lehettem a legalkalmasabbaknak. De ez a felajánlásom addig él, amíg csak beszari alkalmasak vannak, azokkal ugyanis nem megyünk semmire.
Nem tudom megmondani, mikor kezdem sorolni a neveket, akiket felelősnek tartok az ország sorsáért, ha továbbra is hallgatnak. Csak két dolgot tudok bizonyosan: nem hónapok fognak eltelni addig, és e nevek között nem lesz egyetlen "gyakorló" politikus sem. Ők ugyanis már akkor eljátszották az utolsó sanszukat is, amikor beültek a parlamentbe.

Kortárs zene

Csak töprengek, hogy a létező szocializmusban rohadt szekértolója voltam-e a rendszernek, amikor zenéről vagy irodalomról beszéltem. Lehet úgy is nézni, elvontam a figyelmet a diktatúra nyomorító hétköznapjairól, andalítottam a szerencsétlen embereket, ahelyett, hogy ébren tartottam volna a növekvő indulatot, ami a rezsim elsöpréséhez vezethetett volna. Ha én nem Astrud Gilberto énekével próbálom fékezni a forradalmi hangulat tüzét. (Kuncogást hallok a hátsó sorokból, ne tessék komolytalankodni, mert szétültetem magukat.)
A fenét. Mondtam én akkor is a magamét a tespedtségről, az alattvalóságról, behívtam Őze Lajost a Betűtenger című műsoromba, és elmondattam vele sziszegve, tompított hangon, olykor suttogva fenyegetően A walesi bárdokat, beszámoltam az elvtársak konyakozásáról a nagycenki kastélyban, csináltam riportot Csepelen a vasműben, vittem magammal a Rádió legjobb hangmérnökét olyan felvételeket készíteni, amiben nem volt beszéd, csak a kín hangjai, a zaj, a munkások szitkozódása, jártam a pártközpontba megalázkodni, eltűrni senkiházi lumpenek fröcsögő dühét, amivel kilátásba helyezik a családomra kiszabandó büntetéseket - körülbelül annyira volt hatásos mindaz, amennyire most lenne, ha volna még Rádió, és ilyenekkel kísérleteznék, vagy amennyire a blogom írásaival tudom izzítani az ellenállás parazsát.
Nincs lelkiismeret furdalásom, ha zenéről vagy irodalomról beszélek. Nem csillapítom senki indulatát. Úgyhogy mutatok valamit, rosszabb nem lesz tőle. Igaz, jobb sem, mert a jobb hangulat keltése csak a délibábot hamisítja valósággá.
Szokás csúnyákat mondani a kortárs zenére. Azért én most mégis mutatok egyet. Egy kortárs zeneszerző művét úgy, ahogyan közönséges halandó nem szokta látni, mert a filmek zenéjének stúdiófelvétele nem nyilvános esemény.

Ez a felvétel egy koncerten készült, ahol a művet az eredeti partitúra alapján játszották el. Annyi hangszert és hangforrást, amennyit Ennio Morricone használ, nem sokan ismernek. Pontosabban sokan ismerik ezeket, de nagyon keveseknek jut eszükbe, hogy megszólaltassák.
Amit itt látni fognak, egy finoman szcenírozott, közönség előtt előadott hangversenyszerű változata a filmzene különben speciális, nagyzenakar fogadására való teremben készülő felvételének. Figyeljék az effektusokat, melyik hangot mivel, kivel állítják elő, hogyan használja Morricone ütőhangszernek az emberi hangot és a hegedűket. A férfikórus még mintha szavakat is mondana, amiknek különben nincs jelentésük, csak a magas és mélyhangrendű magánhangzók váltakoztatásával éri el a ritmus hegyesebb pattogását, a női kórus meg az indián asszonyok pániksikoltozásából csihol dallamot.
Két perc negyven másodpercnél elkezdődik egy zongora-angolkürt szonáta, önmagában gyönyörű, a filmkép kontrasztjával együtt még félelmetes is. A szimfonikus zenekar kamarazenére szelídítését már Haydn elkezdte, drámai tökélyre, már-már erőszakos csöndet intésre Mahler vitte, a felajzott idegek visszaállítása egy halk szonátára szinte fizikai fájdalommal jár, Morricone ezt is tudja. Meg azt is, amit még Mahlernél sem hallottam, ahogyan egy söprűvel megszólaltatott dobbal és egy szopránnal előállított szorongató crescendo átmenettel visszahozza a nagyzenekart.
Sokan azt hitték a hatvanas években, hogy a különben tényleg elképesztően remek, mindenkinél invenciózusabban hangszerelő muzsikus Ray Coniff találmánya a trombita- és női kórus meg a trombon- és férfikórus uniszónó szerepeltetése (például Besame mucho), dehát a női hang-trombita és a férfihang-trombon majdnem azonos frekvenciáját és felhangjait már Beethoven is fölfedezte a Kórusfantáziában, ennek a huszadik századi cikizenébe átültetéséhez elég volt némi zenei műveltség és ötletesség. Ray Coniff meg már régebben bizonyította, hogy ilyesmije van neki, amikor Elvis Presley és Guy Mitchell felvételein hangszerelt (lásd például Guy Mitchell Crazy with Love című nótájának a kíséretét: négy /4/ gitár uniszónó akkordja /csak akkord, semmi dallam/ és egy bőgő meg az ugyancsak ütőhangszerként használt férfikórus - ennyi a background, nincs más hangszer, az egésznek a hangulata mégis olyan, mintha egy bigband szólna, egyszerűen zseniális, na). Morricone itt egy kicsit tovább megy, a hegedűket igazítja a női kórushoz.
Különben a filmen ez így sehol nincs, még a főcím alatt sem (ott amúgy sem lehet hallani a barbár magyar szinkrongyakorlat miatt, ami szerint az rendben van, hogy a szpíker rendszeresen beledumál a filmeknek általában a szerves részét képező főcímzenékbe, az elején is meg a végén is, ez még akkor is zavaró sőt felháborító, ha olyan hang szólal meg, mint itt: Vadász Ágié, a volt Rádió kiválóbbnál kiválóbb bemondónői közül talán a legkiválóbbé). Ez az előadás valószínűleg a Mester által készített szvit A jó, a rossz és a csúf zenéjéből. Mellesleg a film szerintem a filmtörténet egyik legtökéletesebb darabja, nem kis részben Morriconénak tulajdoníthatóan.
Aki - ha esetleg eddig nem gondolták, azért mondom - kortárs zeneszerző.

Jelenések könyve

Már megint egyszer hálával tartozom Gábor Johannak (kicsit sok lesz, lassan el kellene kezdeni valahogyan leróni ezt a hálát), amiért felhívta a figyelmemet valamire, amit nélküle nem láttam volna: https://nepszava.us/bartus-laszlo-orban-haborura-keszul/. Iszonyat, amit Bartus leír, és a legiszonyatosabb az, hogy valószínűleg hibátlan a levezetése. Ne tessék félrerakni, hogy hosszú, el kell olvasni.

Én a minap felületes voltam és naiv, amikor azt írtam, hogy a csúti gazember nem viszi sehonnan sehová ezt az országot. Mentségem nincs, magyarázatul annyival tudok szolgálni, hogy a pusztulást nem tekintem célnak - pedig az. Mert az odavezető út, amit ez a primitív futballista végig akar járni, nyilvánvalóan a pusztulásba vezet. Bartus írását elolvasva eszembe jutott egy nem egészen két hónapos bejegyzésemnek a vége. Ideteszem:

"Ez a nép bizonyos okoknál fogva megmaradt az elmúlt 7-8000 évben, akárhogyan is, de jelen van a világon, lehet tudni róla, visszakövethető az olyan amilyen története, ha valaki veszi a fáradságot, hogy foglalkozzék ilyesmivel.
De az sehol sincs megírva, hogy ennek a népnek fenn kell maradnia. A magyarság ebben a pillanatban menthetetlennek látszik. El fog tűnni, fel fog szívódni, mint annyi más nép a világtörténelem során. Percei vannak hátra, azaz valós időben egy-két év. Nincs több. Ez a szellemi színvonal ugyanis a 21. század különben rendkívül alacsony nívóján is tarthatatlan.
A magyar nép életképtelen. A pusztulás megindult, én csak végtelenül optimista vagyok a jelzett egy-két évvel. De az bizonyos, ha addig semmi nem történik, a folyamat visszafordíthatatlanná válik.
Azért még valamit hadd tegyek ide a végére. Jó király nincs, de okos ember sok van ebben az országban. Ezt is sokszor mondtam már, belőlük kiépíthető egy grémium, egy vének tanácsa, bánom is én, nevezhetik akár szovjetnek is, az már sok évtizedig bevált, a magyarok imádták, csak demokráciát ne, az isten szerelmére kérem, iktassák már ki a szókészletükből ezt az ostobaságot. Parancsuralmat! Aztán 30-40 év múlva majd meglátnánk. Már aki."

Lehet, hogy Bartus rémeket lát. Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít egy primitív parasztproli intézkedéseinek, hogy ezeket alárendeli a saját elmélete bizonyításának. Lehet. De nem valószínű.

Tetszik érteni? Nincs több idő. Nincs egy-két év sem.

A magyar nép nem eltűnni fog, felszívódni, mint annyi más nép a világtörténelem során. Hanem el fog pusztulni.

Ne mondják azt, hogy megérdemli.

És ne tessék azt hinni, hogy el lehet menekülni. Vagy már megint bekkelni, aztán majd lesz valahogyan.

Nem lesz.

A laktanyákba zárt honvédségről

Szilárdan elhatároztam, hogy nem írok többé 56-ról, legkevésbé október 23-án. Akkor sem, ha mindenféle pocsolyagerinc hinti szét a jellemtelenség fertőző, kiirthatatlan vírusait.

De most felhívták a figyelmemet egy különlegesen undorító kitüremkedésre, ami miatt mégis muszáj valamit leírnom.

Mindenekelőtt 56 "szellemiségéről". Nincs neki. Mindenki mást gondolt, szinte egyénenként mást, mert még az úgynevezett társadalmi osztályok és néprétegek sem jutottak el semmiféle közös eszméig. Nagy Imre és Maléter Pál sem ugyanazt képzelte arról, mit kellene tenni és azt hogyan. Erről történetesen személyes emlékeim vannak, minthogy én voltam kettejük üzenetváltásainak a postása - legalábbis a legtöbb üzenetnek, amiket persze nem láttam, mert volt gyerekszobám, nem olvastam el idegen levelet, de Malétertől mindig tudtam, mi a lényeg.

Az utcán harcolók legnagyobb részének úgyszólván semmilyen fogalma nem volt arról, miért teszi azt, amit tesz, a rohadt ávós és a rohadt ruszki elpusztításán kívül nem voltak sem elképzelései, sem vágyai. A Horthy-rendszer katonatisztjei és az "új rend" katonái között jelentős volt az átfedés, még jelentősebb az ebből fakadó zavaros gondolatok rombolása. Létezett még az egyetemi ifjúságnak az utcán már jelen nem lévő ideológiája meg az 56-os vezetőség Nagy Imre körül csoportosuló tagjainak az olykor teljesen ellentétes elképzelése, ami viszont abszolút érdektelen volt, mert az utcán ebből semmit nem tudtunk. Egy bizonyos, egy forradalom "irányítása" nem ilyen, amennyire ezt a történelemből tudni lehet.

Úgyhogy ha szabad kérnem, ne öblögessenek a szellemiségről. Dehát ezt már elmondtam néhányszor, ezért most nem szegtem volna meg az elhatározásomat. Viszont van ebben az ostoba fröcsögésben valami, amit tényleg nem lehet szó nélkül hagyni. Nem szívesen piszkítom össze ezt a felületet a fent nevezett fertőzéssel, de muszáj, hogy érthető legyen, amit mondani akarok.

"A kommunista és volt partizán Maléter Pál október 23-a és 28-a között bizonyítottan a forradalmárok és szabadságharcosok ellen harcolt. Pongrátz Gergely, a Corvin közben harcoló felkelők vezetője szerint Maléter forradalmárokat végeztetett ki és védtelen civileket hagyott sorsukra az utcákon.

Maléter a magyar haderő parancsnokaként ép ésszel fel nem fogható módon november 3-án elment tárgyalni a magyar fegyveres ellenállás felszámolását végrehajtani tervező szovjet hadsereg parancsnokságával. Miközben pedig nem mellesleg -  Nagy Imre kívánságának megfelelően - a Magyar Honvédséget a laktanyákba zárva tartotta, megtiltva nekik a szovjet hadsereg elleni harcot. 

Pedig az orosz levéltárakban nyilvánosságra került korabeli szovjet katonai dokumentumok szerint hihetetlen módon, nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Szovjetunió akár visszavonuljon Magyarországról. A szovjet hadvezetés ugyanis komolyan tartott attól, hogy ha a Magyar Honvédség alakulatai is részt vennének az összecsapásokban, akkor az jelentősen elnyújthatná az ország katonai megszállásának az idejét, ami jelentős szovjet veszteségekkel járna, miközben pedig ugyanakkor komoly lehetőséget biztosítana egy nyugati katonai intervencióra.

Engedelmükkel a forradalmárok kivégzéséről szóló részt ugrom, de a "Magyar Honvédség" laktanyába zárásának ez a megjelenítése nekem új. Annyira, hogy eddig erről nem is nagyon hallottam, valahogy nem szokás okos intézkedésekről beszélni sem, írni sem, pedig nem sok volt belőlük. Akkor most hadd írjam ide a feltétlenül szükséges mondatokat.

A honvédség valóban távol maradt az eseményektől, a rendőrséggel együtt. Csakhogy nem a szovjet hadsereg elleni harc volt megtiltva nekik, hanem az úgynevezett "felkelőktől" tiltották el őket. Személyes tapasztalatomat eddig két helyen írtam meg: a kivezényelt fegyveres erők előbb a saját középvezetőik utasítására nem avatkozott az utcai harcokba, később felső utasításra.

Ami pedig a Szovjetunió visszavonulásáról szól, arról megint nincs mit mondanom. Bocsánatot kérek a kifejezésért, ilyet nem nagyon szoktam leírni, de az ilyesmihez tényleg nagyon hülyének kell lenni. Ehhez a pocsolyagerinc kevés.

Bele kellett túrnom

Meglehetős zavarban vagyok. Számon tartok az ismerőseim között (erre sokan azt mondanák, egyik barátjuk, én ezt a szót nem szívesen dobálom), méghozzá közeli és régi ismerőseim között egy rendkívüli intellektust, akitől sokszor idézek, a megállapításait alapvetően fontosnak tartom. Éveken át ment egy rádióműsorom, amit neki találtam ki, ő volt az egyetlen közreműködője, amikor annak vége lett, más műsoraimban is elküldtem hozzá a riportereimet, legtöbbször velük mentem én is, jó ennek az embernek a közelében lenni - beszélgetni is jó vele, de még jobb hallgatni őt. Csányi Vilmos a neve.

Készült vele egy interjú, két darabban jelent meg. Nagy részét megint öröm olvasni, nemcsak egyetértek, okulok is belőle, mint mindig. A baj az, hogy bizonyos, terjedelemben kisebb részekkel nem tudok mit kezdeni. Az nem kérdés, így hangzott-e, az interjút Nagy József készítette, messze a legjobb újságíró ma, ebben a műfajban meg végképp meg sem közelíthető. Azaz nem kérdéses, hogy Csányi Vilmos azt mondta: "A NER-rel én nem vagyok annyira negatív, mint az a kör, ahová tartoztam, tán tartozom ma is. Ugyanis nem látok alternatívát." Azután meg kap egy kérdést: Ön szerint mit akar Orbán? Amire a válasz: "Nekem úgy tűnik, hogy egy a saját elképzelése szerinti modern társadalmat épít." Kicsit később meg azt mondja: "De amikor egy vezető át akarja vinni az országot valahonnan valahová, az azért összetettebb kérdés, mint hogy loptál tíz- vagy százmilliárdot a sztrádából."

Ez azért borzalmas, mert nekem ebbe bele kellett gondolnom. És higgyék el, megtettem, mert Csányi mondta ezeket itt fent. Eddig messziről néztem azt a förtelmet, amit a csúti futballista személye és tevékenysége jelent, most közel kellett mennem hozzá. Bele kellett túrnom. Kell ott lennie valaminek, ami egy ilyen hihetetlenül okos embert, amilyen Csányi professzor, ilyen szavak kimondására indít.

Jelentem, amibe beletúrtam, annál is undorítóbb és büdösebb, mint amilyennek eddig gondoltam. Megkímélem önöket attól az elemzéstől, amire én rákényszerültem. A "modern társadalom" leírásától, amit a csúti primitív Csányi professzor szerint elképzel.

Először fel akartam hívni, hogy Vili ne csináld ezt... dehát nem lehet, mert nem szűk körben hangzott el ez az iszonyat, ezen sokan kénytelenek elgondolkodni pusztán az ő személye miatt, és hiába tudom én, milyen csodálatos ember, még a viszonylag értelmesnek nevezhetők között is lesznek, akik meg fogják gyanúsítani, hogy ezért a szövegért pénzt kapott. Itt kellene kiállnom érte, és védeni a védhetetlent, dehát nem hatalmazott fel rá, talán nem is szorul rá. Talán csak azért kiabálok, mert meg vagyok ijedve, Csányi Vilmos az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy próbálja megérteni, sőt felmagasztalni azt az alakot, akit én a magyar történelem egyik legförtelmesebb figurájának tartok.

A jóisten szentséges szerelmére, ez a "vezető" nem akar vinni semmilyen országot sehonnan sehová, ez elhatározás és szándék nélkül, a belőle fakadó, rémületes mennyiségben felbugyogó gyűlöletből a maga vadállati ösztöneitől vezérelve egyszerűen csak tönkreteszi ezt az országot és megnyomorítja a népét. Nincs az a cél, ami erre felmentést adhatna bármilyen távlatban, dehát mégegyszer mondom, nincs cél. Ok van, a fenekedő, bűzölgő bosszúvágy, egy ócska gazember érzéketlensége, ami csak a pusztítást ismeri.

Tényleg meg vagyok rendülve. Hogy éppen Csányi Vilmos. Lehet, hogy én tévedek?

Kérdések

Nem jutott eszembe egy hajdani egyetemi társam neve, utána néztem a neten. Azt találtam az életrajzában, hogy tagja volt az MSZMP-nek. Eltűnődtem ezen. Rendkívül okos fiúról van szó, de annyira, hogy vitathatatlanul méltó az összes címére, ami a neve alatt áll, sosem került érdemesebb ember a tudományos élet csúcsára. Soha semmit nem tett és nem mondott, ami ne lett volna a helyén, tudós pályája közben arra is volt ideje és főképp igénye, tehetsége, hogy megszervezze az egyetemi kosárlabda bajnokságot (engem is ő hívott), ezen belül ő volt a történész-művészettörténész válogatott irányítója, és bár igaz, látszólag az általam dobott pontokkal nyertük a bajnokságokat sorozatban, én legalább akkor is tudtam, nélküle ez nem ment volna, úgy látott a pályán és úgy változtatta a felállásokat, mint egy profi.

Tagja volt az MSZMP-nek.

Próbálom a formális logika eszközével összerakni a fogalmakat. Ehhez mint tudjuk, mindenekelőtt az szükséges, hogy tiszta, világos fogalmaink legyenek. Jellemtelenség, egészséges életösztön, butaság - ezek jönnek elő automatikusan. Első pillantásra ezek egy közös halmazt képeznek, úgy is mondhatnám, feltételezik egymást. Az egészséges életösztön működésének alapfeltétele a bizonyos mennyiségű és minőségű jellemtelenség, ami viszont nem fakadhat másból, csak a butaságból. Azaz egészséges életösztöne csak buta embernek lehet. Viszont egy buta ember hogyan képes összefűzni a jellemtelenségek láncolatát az életminőségének javítása céljából? Valamint egy okos emberben szükségképpen nem működhet egészséges életösztön?

Na jó, essünk túl a meghatározásokon. Az Értelmező Szótár azt írja a jellemről, hogy
"Erkölcsi kérdésekben tanúsított hozzáállás, többé-kevésbé állandó magatartás, illetve készség, amely az illetőt megkülönbözteti másoktól."
Meg még azt is, hogy
"... elveihez következetesen ragaszkodó személy."

Utóbbi félmondatból az következik, hogy az illető, aki jellemes, egyúttal egy stupid alak, mert aki következetesen ragaszkodik az elveihez, nem lehet más, azaz a jellemes ember helyből hülye, azaz ennek ellentéte, a jellemtelen ennélfogva okos.

Talán jobb, ha hagyjuk az Értelmező Szótárt, és keresünk valami használhatóbbat. Megtarthatjuk persze az erkölcsöt, a magatartást, még a következetes ragaszkodást is, ha ezek mind az egyénnek a világ jelenségeihez és a többi emberhez való alkalmazkodás mozgatásához használatos tulajdonságok együttesét szolgálják, és ha következetes ragaszkodásnak nevezhetünk egy olyan viselkedésformát, ami éppen az állandó változást kíséri figyelemmel.

Ha ezt így nagyjából elfogadhatónak találjuk, akkor mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, miért jutott nekem első helyen eszembe a jellemtelenség mint az MSZMP nevű párt tagságával ölelkező fogalom. A formális logika alkalmazásával innen egyszerűbb eljutni a magyarázatig: az MSZMP egy diktatórikus, elnyomó rendszert mozgató és irányító konglomerátum - aki ebbe a szervezetbe belép, azonosul ennek az ideológiájával - aki egy diktatórikus, elnyomó rendszer hívéül szegődik, az jellemtelen. Hibátlannak látszó levezetés. Ebből az következik, hogy aki nem lép be, az viszont hülye.

A baj az, hogy ez nemcsak egy szillogizmus szintézise, ez más szempontból is igaz. Ha a jellemtelenség után következő fogalmat vesszük, az egészséges életösztön azt diktálja, hogy a világhoz való alkalmazkodásnak nem feltétlenül az erkölcs a központi, mindent vezérlő kapcsolója, hanem - ahogy az rendes ösztönhöz illik - az életben maradáshoz elengedhetetlen evés-ivás-alvás lehetőségeinek megteremtése. Ami lehetséges könnyen, szinte automatikusan, megadva az esélyt ezáltal a luxuriózus holmikhoz való hozzájutásnak, és lehet küzdelmesen és kockázatosan, olykor a személyes szabadság korlátozását, sőt a halált is vállalva. Példánkat ismét elővéve: belépsz az MSZMP-be vagy nem, azaz működteted az életösztönödet vagy korlátozod, azaz jellemtelen vagy  jellemes, más szóval hülye vagy.

A következő kérdés: miért kellene az MSZMP tagságot rögtön ilyen messzemenő ideológiai tartalommal megtölteni? Az egyén, aki belelép, nem lesz diktátorrá, nem fog elnyomni senkit, igaz, lehet rá hivatkozni mint tömegbázisra, de ő akkor is csak egy a tömegből, nem ő tartja fenn az MSZMP hatalmát...

Na itt álljunk meg, mert innen már sajnos nincs tovább. Mert ő tartja fenn. Az ember ugyanis nem fogható fel a tömeg részének, az ember (Kosztolányival szólva) egyedüli példány. És így az egyed vagy haszonélvezője egy rendszernek (akkor is, ha tehetségtelen ennek a haszonnak a megteremtéséhez és élvezetéhez) vagy elnyomottja. Vannak persze árnyalatok, attól függ, ki melyik oldalon állva akarja használni ezeket a pasztellszíneket - a saját jellemtelenségét ideologizálja vagy az életre való alkalmatlanságát mentegeti.

Lehetne innen még sokfelé menni, de minek. Volt egy közeli ismerősöm, állandó szereplője mindenféle tévéműsornak, zsűritagja okos vetélkedőknek, elképesztően okos, művelt ember, mindezek hátterében szolgálatkész híve a létező szocializmusnak. Egyszer megkérdeztem tőle, eszébe jut-e reggelenként borotválkozás közben, hogy fiatalkorában beleköpött volna a tükörbe. Nem sértődött meg, mondom, okos ember, egy pillanatig elmorfondírozott, aztán azt mondta, már azon is gondolkodnia kellene, milyen is volt fiatalkorában. Harmincegynéhány éves volt, amikor ezt kérdeztem. Azóta eltelt több, mint ötven év, az illető elmúlt nyolcvan, remekül érzi magát, ebben a "rendszerben" is képes működtetni az életösztönét. Nagyjából ugyanaz a képesítése, ami az enyém, egy-két síkkal talán kevesebb, de irodalomtudományban például sokkal jobb nálam. Lassan elmegyünk mind a ketten. Más kérdés, melyikünk mit hagy maga után, az életminőségünk szempontjából az mindegy. Ő gond nélkül, szinte végtelen anyagi és mozgásszabadságban élte le az életét, jelenleg sem érti, milyen az, ha az embernek szelektálnia kell a számlák között, melyik halasztható még néhány hétig, mit kell lemondani - engem lecsuktak, összevertek, fenyegettek, korlátoztak mozgásban is, anyagilag is, még öregkoromban is megaláztak azzal, ahogyan nyugdíjba küldtek 60 évesen... 

Tessék mondani, melyikünk a hülye?

Pusztán az a tény, hogy eltűnődtem hajdani egyetemi társam párttagságán, miről tanúskodik?

Tessék mondani, ha azt állítom, hogy a jellem és a butaság a két összeillő fogalom, nincs igazam?

Még valami lehet. Falsak a definícióim.

Megörökítés

Na ez a baj, tetszik látni? Ez itt Szardar Vallabhbhai Patel néhai politikus, India első kormányfő helyettesének 182 méter magas szobra.

Bizonyára jelentős alakja volt az indiai történelemnek. Az semmit nem jelent, hogy én például sosem hallottam róla. Dehát politikus! Ekkora szobrot senkiről se tessék. Jézusról és Mozartról se!

Jó, tudom, másfajta kultúra, meg azt is tudom, hogy a megalománia nem speciálisan ázsiai jellegzetesség. De mikor fogja tudomásul venni az emberiség, hogy a világtörténelem legnagyobb kártevőiről nem szükséges örök emléket állítani? Királyok, egyházfik, államelnökök - tessék csak gondolatban végigmenni a választékon, hány ócskalelkű, embert sanyargató politikusnak van szobra szerte a földkerekségen?

Ugyanakkor hallott már valaki egy bármekkora szoborról bárhol Finnországban, ami a finn oktatási rendszer elindítójáról készült? Persze az illető nem politikus, dehát akárhonnan nézzük, sokmillió ember életét tette derűssé, szerzett olyan éveket, amikre mindenki szívesen emlékezik vissza. És? Ja nem politikus, most mondtam.

A szoborba öntött, faragott alakok legnagyobb része valamilyen módon selejtes anyagból készült, amelyik netán tett is valami jót, az nyilvánvalóan csak a többé kevésbé alkalmas végrehajtója volt egy eszmének, aminek a kitalálására nyilvánvalóan alkalmatlannak született, hiszen ha nem így lett volna, nem áll politikusnak. A II. Józsefhez hasonlókat egy kezemen meg tudom számlálni - ezért nem lehet a legjobb társadalmi forma a felvilágosult abszolutizmus, holott az emberiség jelenlegi szintjén annak kellene lennie. Nota bene még ő is visszavonta a legjobb intézkedéseit.

Száznyolcvankét méter. Baromi.

Volt egy szakrális büntetés az ókori Rómában (mi mindent tudtak, amit kár volt elfelejteni): a damnatio memoriae (említettem már valamikor), szó szerinti fordításban: az emlékezet elátkozása. Azt kell visszahozni és beilleszteni a büntetőjogba mint mellékbüntetést, ami ellen nincs fellebbezés. Ha emberhez méltón akarunk élni.