Támogat, tűr, tilt

Olvasom, hogy mi lesz a Hír TV-vel. Sajnálom azokat, akik ott dolgoznak. Az nem jó, mikor az embernek azt mondják, hogy holnaptól nem kell bemennie a munkahelyére.

Ettől eltekintve nem baj, ha ezek az "úgyteszünkmintha" orgánumok kimúlnak. Nem azért, mert esetünkben például egy ócska tróger emberek hekatombáin összerabolt pénzén tartották fent, hogy ez a jellemtelen köztörvényes "barát" bosszút állhasson a "barátján"... Tényleg, belegondoltak már abba, milyen "emberi" kapcsolatai vannak ennek a szétfolyó csúti futballistának? Szóval több szempontból sem baj. Nem elemzem korunk és országunk kereskedelmi tömegtájékoztatásának a színvonalát, tudom, mindenki azt hiszi, rádió és televízió, amit működtet, amiben csak az a borzasztó, hogy a hajdani rádiósok és tévések maradéka is régen elfelejtette, milyen egy rádió és milyen egy televízió.

Úgyhogy nem azért nem baj, mert megszűnik az igénytelenség, a jobb nincs, de legalább ez van. Hanem azért nem baj, mert akármilyen rosszul működő szelep volt is kivétel nélkül mindegyik, azért aki hallgatta-nézte, azt hihette, hogy ő azért még szabad ember, mert van neki ilyen is meg olyan is. Rákosi idejében nem volt semmi más, csak a párt hírharsonái. Bő hat évig bírta a birka magyar. A Kádár-kor bizonyos szempontból más, azok viszonylag gyorsan rájöttek, hogy kellenek szelepek, méghozzá jól működők. A mai köztudatban is él még a három té, bár egyre kevesebben vannak, akik tudják, mi az, még kevesebben, akik azt is tudják, mi volt abban az ördögi, amit Aczél elvtárs és a hozzá hasonló, valóban magas intellektusok ki bírtak találni. Nekem például sosem voltak illúzióim, elég pontosan tudtam, miféle szelepként vagyok voltaképpen hivatalosan engedélyezve, melyik az az értelmiségi réteg, amelyik az én műsoraimat hallgatja - azt nem tudtam, meddig mehetek el. Sokszor, sokféleképpen próbálkoztam, ma már tudom, az általuk az én számomra megszabott határon túljutni nehéz volt, akkor majdnem mindig üzembe helyezték az utolsó té jelű kapcsolót, a "tilt" nevűt. Az már egy másik kérdés, hogy annyira okosak azért azok sem voltak, nem nekem egyedül sikerült olykor átlépni a tiltott területre.

Ez itt a Rákosi-rendszerre hasonlít, sokadszor mondom, csak annál is ostobább és főképp sokkal slamposabb. A dagadt szotyolaköpködő készletéből ugyanúgy hiányzik a "tűr" kapcsoló, ahogy az ötvenes években sem volt ilyen, de a csúszómászó gyávaság a tiltás bevezetésében is megnyilvánul, úgy kell csinálni, hogy ne vegyék észre. Nehezebben éri el az országlakosok totális undorát. Attól mindig méregbe gurulok, mikor azt hallom, hány milliós tábora van a csúti betegnek, mert az már régen messze van a millióktól, dehát ahogyan az nyilvánvaló volt, még értelmes emberek is elfelejtették, hogyan nyert választást a futballista. Egyszóval kevesen vannak a szektahívők, és most majd még kevesebben lesznek.

Azért azt még egyszer mondom, sajnálom azokat, akik most majd az utcára kerülnek.

P.S.: Majdnem elfelejtettem. Szóljanak a csúti kislétszámúnak, Rákosi idejében nem volt többpártrendszer sem. Olyan jó volna, ha az összes pártot betiltaná. Tudom, hogy szeretné, mondja meg neki valaki, hogy én felhatalmazom rá. Tiltsa be! Mindet! Azt ne mondják meg neki, hogy ez az országnak volna a lehető legjobb, mert akkor nem csinálja.

Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog

A tegnap felidézett cikkem 2006-os megjelenését követő nem tudom, hány nap múlva megjelent az Élet és irodalomban egy kioktató kritika. Ami "kutatónak" nevezte a levéltárturkászt, és a "kutatás tárgyának" lényegében azokat az embereket, akiket ezek a "kutató" jellembajnokok lényegében halálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották azzal, hogy megjelentették a förmedvényüket. Az írás szerzőjét nem ismertem személyesen (azóta sem találkoztunk), de becsültem a munkásságát. A cikke megjelenése után már valamivel kevésbé. Ugye nem kell mondanom, nem azért, mert engem támadott, hanem mert lényegében nemcsak mentegette a pocsolyagerincű "kutatókat", hanem nyilvánvalóan egyet is értett velük. Ami önmagában még mindig nem olyan nagy baj, a stílust nem szerettem, a fölényeskedést, amivel tudományossá próbálta suvickolni aljas emberek aljas eljárását. Leírtam akkor is, leírom még egyszer: nem szeretem és nem ítélem meg pozitívan azokat, akik besúgók lettek, mindössze megértem őket. Egyszerűen azért, mert nem olyan nehéz a helyükbe képzelni magunkat (kivéve persze a Magyarországon tenyésző erkölcsi világítótornyokat, akik addig tépik a szájukat, amíg valaki nem toppant egyet a közelükben, miközben azt mondja, hu!).

Az És a következő számban leközölte a válaszomat:

Elvágólag

Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy Kenedi János figyelemre méltatta a Népszavában megjelent írásomat. Komolyan mondom. Jól esik az embernek, ha törődnek vele. Viszont úgy érzékelem, Kenedi János nem ért egyet velem. Annyira finoman teszi ezt (külön köszönet érte), hogy néhol elbizonytalanodom: olyan rémületes nagy ostobaságokat írtam, amelyek önmagukban, vitázó ellentétel nélkül is éppen csak el nem bődülnek, nem érdemes rájuk szót vesztegetni, mindenki látja, csak én nem? Dehát én nem teszek úgy, „mintha nem a kutatót dezavuálnám”, nekem bizony az volt a szándékom, hogy „dezavuáljam” a „kutatót”. Túlságosan bonyolult lett volna a mondatom? Akkor most bocsánatot kérek, és ideírom, ahogy illik: én dezavuálom a kutatót. Publicisztikám stílusjegyeinek szerencsétlen alkalmazása tovább fokozhatta a homályt – én a magam ügyetlen eszközeivel próbáltam megmagyarázni, miért dezavuálom a kutatót. Egyebek között pontosan azért, amit Kenedi János zárójeles fejcsóválása tartalmaz: „a korszakhoz köthető cenzúrától eltekintve”, hogy ugyanis éppen attól nem szeretnék eltekinteni. Akkor sem, ha valaki azidőtájt még csak 18 éves volt, mert 1986-ban eszerint már 38 éves volt, és akkor sem jelentkezett az Ésnél a „kutatásainak” eredményével, tudniillik ez nem életkori- és nem cenzúra-, hanem jellemkérdés.

Csak hogy elvágólag és világosan fejezzem ki magam, nem mentegetem és nem pártolom a besúgókat, sőt. De majdnem olyan kevéssé rokonszenvezem azokkal a „kutatókkal”, akik itt és most, és csakis most lettek oly gerincesek, hogy a mások halálát megvető bátorsággal ujjal mernek mutatni a hajdan gyáván, azaz bizonyos mértékig emberien viselkedőkre. Lehet, vaskalapos vagyok, de szívesebben hallgatnám meg azokat, akik 1957. és ’63 között inkább vállalták a börtönt vagy az akasztást, semhogy besúgónak álltak volna. Ha valaki ismer ilyet, szóljon. Tartok tőle, nem lesznek sokan.

„Magát a tudományos tárgyat” nem iktatnám ki a „kutatás” köréből. Viszont próbálnám meghatározni „a tudományos tárgyat”, bizonyára használna a „kutatásnak”, ha tisztáznánk nem elhanyagolható körülményeket. Hogy ugyanis mi a „tudományos tárgy”? Az egyes ember viselkedése a diktatúrában, és annak elítélése a körénk telepedett demokrácia óvó és lágy öléből? Nem túl ízléses, de ha valakinek van hozzá gusztusa, tegye, a „tudományos tárgy” határtalan szabadságot ad, az erkölcsi ítélet meg kockázatmentes, nem ismer elévülést sem, eljárási szabályokat sem, hát csak rajta, tessék „kutatni”. Mindenesetre súlyt helyeznék az ok és a cél megjelölésére. Különös tekintettel arra, milyen büntetési tétel kiszabása volna kívánatos azokra, akik 1957 és ’63 között besúgók lettek. És akkor persze azokra is, akik ezt a rendszert működtették, a tartótisztektől a párt elsőtitkárig, vagy azokra nem? A büntetési tételek megállapításához új törvényt kell hozni, a jelzett tevékenységek a maguk idejében ugyanis törvényesek voltak, mint oly sok gazság a történelemben. Ha új törvényeket hozunk (így utólag), össze kell vetnünk azokat a (nem utólag megalapozott) nürnbergi törvényekkel. Ha viszont nem határoztunk meg büntetési tételeket, és nincs is szándékunkban új törvényt hozni, akkor valahogyan el kell dönteni, egy „kutatónak” van-e joga ítéletet hozni és azt végrehajtani egy emberen, aki a jelzett években nem viselkedett hősiesen. (Ugye nem kell magyaráznom, a tett nyilvánosságra hozatala az ítélet és annak azonnali végrehajtása.)

Majdnem elfelejtettem hangsúlyozni, szigorúan különválasztanám az ’57 és ’63 között eltelt éveket az utána következőktől. (Magyarázat a Kenedi János által is – helytelenítően, ha jól értem – idézett Népszava-cikkben.) Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog. Ítélni az utóbbi alapján lehet. A törvény alkotásához az erkölcsi tartás nem elegendő és nem is szükséges feltétel. Nem vagyok boldog ettől a megállapítástól, de itt és most élek.

Végül arról, „aki a diktatúra elől külföldre menekült”. Isten éltesse őt sokáig, örülök, hogy sikerült elmenekülnie, így utólag még egyet is értek vele, bár nekem lett volna annyi eszem. Nem „vonom kétségbe a becsületét” annak, aki elmenekült, ha ügyetlenül és tétován fogalmazok is, cikkemnek ezt a passzusát nehéz lehetett félreérteni. Mindössze annyit óhajtottam volna, hogy aki elment, az végképp ne ítélkezzék az itthon maradottakról. Akkor sem, ha azok besúgók voltak. Ha Paul Lendvaynak személyes elszámolnivalója van Szepesi Györggyel, mert úgy besúgta őt, hogy abból Lendvaynak mindenféle hátránya származott, azaz ha bosszút akar állni Szepesin, azt megértem, az eljárást nem tartom elegánsnak, Lendvayt ennél többnek véltem, de legföljebb a fejemet csóválom. Node ha csak úgy, a „tudományos tárgy” alapján, pusztán „kutatásibul” törli bele a cipőtalpát egy emberbe – annak sem vonom kétségbe a becsületét, csak már valamivel kevésbé nézek föl rá.

Különben nem „hallgatok szemérmesen” Fejtő Ferencről, mert nem tudtam, hogy ő elmenekült, azt sem, hogy miért. Mellesleg arról sem hallottam, hogy publikált volna valakinek a besúgó múltjáról „kutatásilag”. Becsülöm Fejtő Ferencet, de nem azért, mert elmenekült. Ehhez az érzésemhez az is kevés lenne, ha itthon maradt volna, sokan maradtak itthon. Ismerek olyat is, aki nem menekült el, besúgó sem lett, végig csinálta mindazt, amit kiszabtak rá, ma már nem pontosan érti, mindennek mi értelme volt.

Erre nem érkezett válasz. Pedig érdekelt volna.

Ez a levéltártúró miért nem jelentkezett 1966-ban?

Igazán nem akarnám túlbeszélni ezt az ügynökügyet, de maradtak itt még kérdések is, adatok is. Rémlett valami, hogy írtam én erről korábban is, sőt az is, hogy tudtam, honnan származik Szepesi leügynöközése. 2004-től már nem volt többé fórumom a Rádióban, idő előtt nyugdíjba küldött a bomlott agyú műlovarnő, és a szilárd alapokon nyugvó, határozott szocialista kormányzás nagyobb dicsőségére az országot már akkor vastagon trágyával beborító csúti futballista akkora bűzt árasztott, amihez képest Augeiász istállója maga lehetett a laboratóriumi tisztaság. Ugyancsak a szocialista kormányzás és a liberális asszisztencia jó hírét növelte néhány gerincbajnok, aki akkor kezdett előmászni a fényre abból a mélységes erkölcsi sötétségből, ahol addig tenyésztek. Az egyik Szabó Istvánba törölte bele a talpát. 

Az első munkahelyem (már gimnazista koromban is nekem kellett eltartanom magam), a Hordóban volt, fényelőként dolgoztam a laborban. Hordónak hívta mindenki a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárat, egyszerűen azért, mert korábban hordógyár volt. Szabó is ott dolgozott, ő akkor már főiskolás volt, filmrendező hallgató. Összebarátkoztunk, sokáig, évekig együtt teltek a napjaink, ha a főiskolán ivászat vagy egyéb buli volt, az éjszakáink is. Ott segített, ahol tudott. Ha valamelyik filmbe asszisztensnek hívták, mindig kaptam extra diszpót (ez azt jelenti, hogy olyan statisztának diszponáltak, aki nemcsak tömegben vesz részt a forgatáson, hanem felismerhetően is be van forgatva, esetleg még szövege is van, ez persze kiemelt gázsi - akkor kétszáz forint volt). Nemrég idéztük fel a Két emelet boldogság című Herskó-filmben kapott munkámat, nem emlékeztem rá biztosan, kerestem a neten, de Szabó nincs feltüntetve a stáblistán, azt hittem, rosszul emlékszem. Pedig nem, mint mondta, ő persze pontosan emlékezett, tényleg benne volt a filmben, Herskó ugyanazért hívta, amiért Szabó engem, hogy legyen némi pénze... Na jó, hagyjuk ezt, ha nem ismerném, ha nem tudnám, milyen ember, ha csak a filmjeit ismerném, akkor is szétdurrantam volna a méregtől, olvasván a vitéz és hősies "kutató" gusztustalan agyváladékát (hamarosan ezt a "kutatót" is megmagyarázom).

2006 januárjában jelent meg az alant következő írásom a Népszavában.

Az ügynöktörvényről

Nem akarok azzal foglalkozni, ki az, aki „kutatott” (én ezt inkább kotorászásnak nevezném, még inkább túrásnak, ahogy a sertés szokta az orrával), nem törődöm most a jellemével sem annak, aki bevitte egy újsághoz „kutatásainak” eredményét. Maradjunk a ténynél: ismét napvilágra türemkedett egy besúgó-ügy. Ezen ismét utálkozunk, sajnálkozunk, esetleg lökdösődünk vagy szánakozunk, ki-ki pártszimpátiája alapján, bár attól tartok, ez is annak függvénye, ki milyen minőségű gyerekszobából jött.

Az aktuális esetről egyelőre annyit: a besúgó utolsó besúgó évében elkészítette a Variációk egy témára című filmjét, ez 45 éve a magyar- és egyetemes filmművészet alapműve, 15 esztendővel a II. Világháború és öttel 56 után, a békésen hosszúkat és laposakat pislogó nemzedékek figyelmét hívta fel arra, hogy a csizmák folyamatos dübörgése elnyomja a zenei hangokat. Majd három évvel a besúgói hálózatból való kiírása után leforgatta az Álmodozások korát, (szerintem) mindmáig legkiválóbb, leghatásosabb filmjét, amelynek befejező képsora – közvetve – azt is megszólította, aki sosem volt moziban: „tessék kérem fölébredni”.

1966. Az Álmodozások korának évszáma. Három éve végezték ki az utolsó halálra ítéltet. Az utolsó volt? Vagy csak szüneteltek a kivégzések. Enyhült a diktatúra szorítása? Vagy csak most, 2006-ban véljük úgy, mert már tudjuk, hogy később tényleg enyhült. 1957 és ’61 között még folytak a kivégzések. A besúgó hálózat hőslelkű kutatói akkor hol voltak, mit csináltak? Ez a legfrissebb levéltártúró miért nem jelentkezett az Ésnél 1966-ban? A lap már akkor is megvolt, Szabó István már mint nyugalmazott besúgó készítette filmjeit. Miért nem akkor tetszett bekopogni a levéltárba, ha egyszer már akkor gyanús volt, hogy a Máriássy-osztályban besúgó volt? Szabad gyanakodnom, hogy halált megvető bátorsággal kollaborálni méltóztatott, mint a lakosságnak mondjuk a 99,99%-a? Vagy elfutni, menekülni, mint a másik nagy feltáró, a jónevű bécsi újságíró. (Akit mellesleg végképp nem értek – egy köztiszteletnek örvendő és valóban tisztelhető újságíró mit akart elérni azzal, hogy halott vagy öreg emberek becsületét megpróbálta összepiszkítani? El nem tudom képzelni, csak azt tudom, mit ért el: a saját tisztelhetőségét tette kérdésessé. Elhúzni innen lehet s szabad, más földön biztosabb, csak akkor később kéretik csöndben maradni, kiváltképpen erkölcsileg és elítélésileg.)

A diktatúra idején volt cselekvésekről demokráciában törvénykezni nem gusztusos dolog, kiváltképpen akkor, ha a törvénykezők annak idején lapítottak. Hát még, ha teli szájjal dicsőítették a diktatúrát. Netán működtették. Aki élt a diktatúrában, akármit tett is, annak nincs erkölcsi alapja a törvényalkotáshoz. Aki nem élt, annak végképp nincs.

Mostanában mégis törvénykezni akarunk. Hát jó, akkor rajta, hozzunk törvényt például egy barátom papája ellen. A barátom szívbeteg, úgy született. A papájának azt mondták, ha szeretné, hogy a kisfia gyógyszerhez jusson, akkor jelentenie kell ezt-azt, majd megmondják, kiről-miről mit. Ha a filmkritikus fölhív, megmondom, hogy hívták a barátom papáját, kutathat utána. Csak előbb megbeszéljük, melyik családtagjával mi fog történni, ha beteszi a lábát a levéltárba, jó? Véletlen baleset, ilyesmi.

Na jó, ez durva példa, vegyük csak a megélhetési besúgót. Milyen alapon lehet büntetni? Most hozunk egy törvényt, amely szerint akkor törvénytelen volt besúgónak lenni? Akkor nem volt az. Most sem az.

2003-ban a médiahajón utaztam Visegrád felé, amikor elterjedt, hogy a rádióelnök besúgó volt. Mindenki úgy gondolta ott, hogy ezzel vége a pályafutásának. Nem lett vége, és nem is lett volna jó, ha ezért lett volna vége. Az illető tönkre tette a Rádiót, tönkre tett embereket, de ennek nincs köze ahhoz, hogy besúgó volt-e vagy nem. Az egyik besúgó elkészíti a Szerelmesfilmet és az Apát, a másik nemzedékeket tanít közgazdaság tudományra, és mércéül szolgál évtizedeken át, milyen az európai ember. És van, aki hol így formálja a közvéleményt, hol úgy, hol a Kádár-rendszer rajongója, hol az Orbán-rendszeré, tekintet nélkül arra, besúgó volt-e vagy sem. Abból, hogy valaki besúgó volt, nem következik semmi, a besúgóság a jellemtelenségnek sem nem eredője, sem nem következménye. Annak a rendszernek a besúgói egy viszonylag szűk rétegből kerültek ki, kiválogatásuk egyik jelentős tényezője a szerencse volt. Az számított szerencsésnek, aki nem volt zsarolható, a zsarolás lehetősége pedig nem feltétlenül valamilyen bűnből eredt (lásd szívgyógyszer, vagy egy barátnak a forradalomban való fegyveres részvétele).

A túrásnak nincs semmilyen következménye. Csak az, hogy a fent említett európait, Bácskai Tamást, akinél okosabb, műveltebb kultúrembert nem ismerek, mentegetőzni, majdnem sírni láttam valamiért, ami régesrég elévült, és keletkezése idején sem volt bűn – jogilag. Mit ért el a kotorászó? Megalázott egy embert, aki amúgy hosszú élete során éppen elégszer érezte magát megalázottnak saját maga által. Hiszen ha nem így volna, csak annyit kellett volna mondania, hogy ő nem volt közszereplő, hagyják békén. Mellesleg valóban sokkal kevésbé volt közszereplő, mint egy rádióelnök például. Aki saját magát nyilváníthatta nem közszereplőnek, saját magát fölmentve ezáltal minden további kérdés alól.

Bácskai Tamás eltűnt a nyilvánosság elől, hiánya érzékelhető. Szepesi György eltűnt a nyilvánosság elől, hiánya érzékelhető. Tar Sándor belehalt a megaláztatásba. Szabó István mit fog tenni?

A kotorászó gerincbajnokok mit értek el? Körülbelül azt, amit az előző bekezdésben leírtam. Egyszóval hölgyek és urak ott az Országnak a házában. Törjék csak a fejüket jó hosszan az ügynöktörvény árnyalt és mindenki számára megfelelő létrehozásán. De ha közben lesz egy kis idejük, kérdezzenek meg egy mezei jogászt, vajon honnan származik az elévülés jogfogalma, és miért találták ki, mire vonatkozik és mire érvényes, adott esetekben mennyi ideig. Bűncselekmény esetén. Hát még, ha bűncselekmény sincs. Esetleg afelől is érdeklődhetnének, miképpen büntethetők az igazi bűnösök, a besúgói rendszer kitalálói és működtetői, akiknek tevékenysége nyomán – eltérően a besúgókétól – emberek nyomorodtak és haltak meg. Ha kiderül (ki fog derülni), hogy azok sem büntethetők, akkor hozzanak végre egy igazán használható ügynöktörvényt. Olyat, ami kimondja, hogy ha valaki 2006. február 1. után bármilyen értesüléssel előhozakodik, ami 1990. előtti, erkölcsi természetű gumicsont, arra csapassék tíz botütés, zárják be tíz évre, vagy fizessen egy forintot, bánom is én, csak hagyják már abba azt, ami nem dolguk. Mert nekem nagyon elegem van a szenvedélyükből, én legalábbis nem ezért fizetem magukat. Kérdezzenek meg még néhány embert, szerintem nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.

Holnap innen folytatom.

Üvöltés

Türtőztettem magam olyan hosszú ideig, mint még soha.

Ezt itt eggyel följebb azért írtam rövid ü-vel, mert a nyelvészeknek az a csoportja győzött, amelyik a türelemből származtatja a szót és nem a tűrésből, annyit kell megjegyeznem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Aki türtőzteti magát, az sokkal inkább kínlódik ugyanis attól, hogy valamit el kell viselnie, mint amennyire a türelem (számomra különben érthetetlen) erényét gyakorolja. A szótő kétségtelenül ugyanaz (török jövevény), eredetiben rövid ü...

Na jó, hagyjuk ezt. Még mindig próbálok finom lenni és nőies, ezért mellébeszélek, hogy ne kelljen pontosan fogalmazott mondatokkal leírni a mondanivalómat. Be kell ismernem, könnyen begurulok. Sokszor kell türtőztetnem magam. Bár rémületes nagy marhaságnak tartom a mondást, miszerint aki kiabál, annak nincs igaza, sőt, de most nem kiabálni készülök.

Látták a Keresztapa harmadik részét, amiben az idős Michael Corleonét játszó Al Pacino üvölteni próbál a fájdalomtól, mikor látja, hogy megölték a lányát? Tátva a szája, de nem jön ki hang a torkán. Valami ilyesmit éreztem, amikor ezt itt megláttam:

Nagy a készülődés Orbánéknál, mindkét férfiú is bevetésre készül Székelyföldön. A majdnem jubileumi, 29. rendezvényen a családfő a nemzeti összetartozás-tudat hevében Szenvedélyünk Tusványos! – mottó jegyében, míg a sarj visszafogottan Barátom, Jézus címmel nyilatkoztat ki.

Még most is ezt érzem. Nincsenek szavaim. Ez a kártékony fióklény, ez a furakodó sejtkupac ki meri mondani ezt a nevet, és magát egyszerre említi vele. Nem tudom, na. Aki akarja, érti, miért borított ki ez engem a csúti büdösbagázs minden eddigi megnyilvánulásánál hevesebben.

Tudnék itt még folyamatosan keseregve dühöngeni, de nem teszem. Csak csöndesen megállapítom, hogy a futballista összes gyalázatos cselekedete közül a legborzalmasabb az ivadékának a világra való rászabadítása. Majd' azt mondtam, majd meglátják. Remélem, nem. Bár ebben az országban még az is lehetséges.

Galambos

Hozzászóltak többen a Szepesiről írott megemlékezésemhez. Egyvalaki - hogyan is mondjam - futotta a magyarság szokásos formáját, vele nincs dolgom, "Gábor Johann" (érdekes és az én mércém szerint okos, értékes ember lehet) helyretette. De egy másik valaki megkérdezte, ki az a Galambos, akit a szokásos forma számon kért tőlem. Neki szívesen válaszolok, úgy is régen akarok már erről kicsit (nyilvánosan) töprengeni.

Azt hiszem, ez a név volna Szepesi háromperakárhányas fedőneve. Nem tudom, nem vagyok otthon a dologban. Mint ahogyan azt sem tudom, bebizonyosodott-e, hogy ő háromperakárhányas volt, vagy ez a fedőnév egy F.E. monogrammú másik rádiósé volt, akivel Szepesi sokszor beszélgetett a Pagodában (így neveztük a Rádió "társalgóját", a stúdiókhoz vezető bejárat és a büfé elé az udvarba épített, üvegfalú pavilont.) Nem nagyon tetszett nekem, hogy ezt az ellenszenves alakot tünteti ki a társaságával, dehát nem volt a barátom (bár sokan azt hitték), bár akkor sem szóltam volna bele a magánügyeibe. Mondom, szerintem F.E. volt a beszervezett ügynök, de a fene tudja.

Inkább elmondok egy történetet. Az előző feleségemnek volt egy betege, akit a szó szoros értelmében a halálból hozott vissza és gyógyított meg. Az egészségesen elbocsátott ember azzal búcsúzott, hogy ő elvből nem ad paraszolvenciát (a feleségem erre azt mondta, hogy az jó, mert ő meg elvből nem fogad el), de kívánjon bármit, ami hatalmában áll, azt ő teljesíti. Elég sok időbe telt, amíg megtudtam, ki is voltaképpen ez az ember, mert a neve nem mondott semmit. A szürke eminenciás volt, mindenki felettese, élet és halál ura, az egyetlen, aki Kádárnak is adhatott utasítást.

Először 1970-ben kaptam útlevelet, hazajővén úgy kínzott a honvágy (nincs ebben túlzás, anyanyelvileg úgynevezett "ausländer" osztráknak születtem), hogy nagy nehezen rávettem a feleségemet, hívja fel a betegét (kapott egy szigorúan titkos, közvetlen telefonszámot), és mondja meg, hogy ki akarunk menni egy-két hétre Ausztriába. Két nappal később jött a telefon, hogy fáradjak be a Népköztársaság útja feneemlékszikhányba, ott adják ide az útlevelünket. Befáradtam. Egy hajdani palota hatalmas szobájában fogadott egy barisnya (azaz egy nem túlságosan rokonszenves asszony). Azt mondta, üljek le, és elkezdett kérdéseket föltenni. Amikor már nyilvánvaló volt, hová akar kilyukadni, felálltam. Mielőtt folytatná - mondtam lassan és halkan - hadd mondjak valamit. Velem annyit közöltek, itt megkapom az útlevelemet. Lehet, ennek, amit most teszek, az lesz a következménye, hogy legkésőbb holnap engem felakasztanak, de az is lehet, hogy legkésőbb holnap magának nem lesz állása. Úgyhogy háromig számolok, ha addig nem adja ide az okmányokat, elmegyek. Esetleg lelövethet, de akkor sem teszek mást. 1972-t írtunk. Benyúlt a fiókba, és sápadtan, pengeszájjal, szó nélkül ideadta az útleveleket.

Namármost. Nekem abban a pillanatban, amikor a fenti szöveget végigmondtam, egyetlen dolog járt a fejemben: 15 évvel azelőtt azzal bocsátottak el a Fő utcából, ha egyszer, csak egyszer megfeledkezem magamról, azonnal érvénybe lép a statáriális bíróság ítélete, és engem akkor tényleg felakasztanak. Amint látják, nem ez történt. De nekem akkor ez nem sokat számított. Nem voltak gyerekeim, nem volt senki, aki igazán fontos lett volna, és akkor úgy véltem, előbb-utóbb bűnhődnöm kell azért, amit korábban, nem egészen 14 évesen tettem (igazam lett, 28 éve bűnhődöm, látva ezt a szabadságnak gúnyolt nyomorúságot, 8 éve pedig a szó szoros értelmében a kínok kínját állom ki, ahányszor csak belegondolok abba, hová jutott ez a nép a csúti futballistával).

Még egyszer: be akartak szervezni, pedig azt hittem, én ettől életem végéig mentes leszek éppen a múltam miatt, hiszen akinek a beszervezés a dolga, annak kell a legjobban tudnia, mennyire reménytelen velem kezdeni. Hülye voltam, mint annyiszor addig és azóta is. Megtették. Nem számítottak rá, hogy nem fog sikerülni (arra sem, hogy nem a szokásos retorzió következik, mert van egy ember, aki az életét köszönheti a feleségemnek, és aki tényleg annyira hálás ezért, amennyire az ő fajtája nem szokott az lenni).

Azoknak az embereknek, akiket beszerveztek, nem a kilencvenvalahány százaléka undorodott attól, amit tennie kellett, hanem kivétel nélkül mindenki. Ezek között voltak kiváló emberek, már-már zsenik, és voltak ellenszenves, prepotens alakok, de olyan, aki jelentkezett volna, egy sem (azokkal a "hivatásosokkal" persze most nem foglalkozom, akik ebbe a csoportba nem tartoznak bele). Voltak olyanok, akik a mai kormánypárt prominensei, és akiktől a hányinger kerülget, akik összefogva huszonnyolc éve megakadályozzák a háromperesek névsorának nyilvánosságra kerülését. És akik nem nagyon tudnak olyat tenni, amit én ne tartanék gusztustalannak, de ebben az egyben lehet, hogy egyetértek velük. Rengeteg hiéna liheg a névsor körül. Akik gondoskodnának a nyilvános lincselésről. Miket beszélek, nem kellene arról gondoskodni, a sok hiénához hasonlóan gyáva és ostoba tömeg magától is elpusztítaná azokat, akik helyettük rettegték át a beszervezettség évtizedeit.

Elhiszem, hogy volt a beszervezettek között olyan, aki másoknak okozott szenvedést. De nem hiszem el, hogy a bosszúért lihegő nyavalyások közül bárki másképp tett volna. Valamit jó volna most egyszer felfogni, aztán attól kezdve észben tartani: abban a rendszerben semmi olyat nem tettek, amit máskor más rendszerekben ne tettek volna és ne tennének azóta is - ráadásul törvényesen. Ahhoz én nem vagyok eléggé képzett jogilag, hogy meg tudjam állapítani, a Radbruch-formula alapján is törvényes-e civilek besúgóvá kényszerítése, mint ahogyan azt sem tudom, amit velem tettek, az a korabeli paragrafusok szerint rendben volt-e, azt még kevésbé, hogy ma rendben lévőnek tekinthetjük-e. Egy diktatúra önvédelmi eszközei aligha állják ki a Nürnbergi ítéletek vagy az Emberi jogok próbáját, de mondom, nem értek hozzá.

Csak azt akarom mondani, ne fogadják egyetértőleg a hiénák nyivákolását, mert a képlet nem olyan egyszerű, mint amilyennek ők elképzelik. A háromperhármasságért nem a beszervezett besúgókat kell elítélni, még csak nem is azokat, akiknek az volt a dolguk, hogy beszervezzék őket. Hanem azokat, akik ezt lehetővé tették. Akik, illetve akik leszármazottai lehetővé teszik a csúti beteg helyrehozhatatlan rombolását a tárgyi világban, de mindenekelőtt a lelkekben.

Na valami ilyesmi az, amiért nem említettem a Galambos nevet. Ezt üzenem az egyik lihegő hiénának. Ez persze csak az én véleményem. Mielőtt elfelejtem: 1990-ig sejtettem, kik jelentettek rólam, azóta tudom is, megkaptam a megfelelő iratokat akkor, amikor közölték velem is a lehetőséget, írhatok új önéletrajzot. Nekem jó volt a régi is. Arról a három besúgóról, akik írtak rólam mindenféléket, tőlem senki nem fogja megtudni, kicsodák. Pedig élnek mind a hárman. Pedig az iratok küldője felszólított, álljak a nyilvánosság elé.

Állok. Azelőtt is álltam, azóta is állok a nyilvánosság elé mindenfélével. Ezzel biztosan nem fogok.

Szepesi

Dőlnek a nekrológok. Meghalt a Szepesi, ki ismerte? Senki? Akkor Lacikám, nyolc sor, van rá tíz perced, na milyen vagyok? Ennyi időt más lapnál nem adnak. Meghalt a Szepesi, adatokat kérek, minél rövidebben. Margitka, küldje át. Most.

Jól megrágtam a következő mondatomat, mielőtt leírom: a magyar média (tömegtájékoztatás) legnagyobb alakja halt meg mára virradóra. Körmendi László volt a Rádió hangja, de Szepesi volt a Rádió. A rádiózás, a közlés. Sok nagy formátum dolgozott újságnál, rádiónál, televíziónál, de senki (Vitrayt is beleértve) nem volt annyira ismert, mint Szepesi. Nem ellenőrizhető, de nem is teljesen felelőtlen és alaptalan állítás: ő volt az egyik a kettő közül, akinek a nevét tízmillió ember tudta Magyarországon (a másik Hofi Géza).

Valamelyik vasárnap esti (természetesen élő) televízióműsorban állt először a kamerám elé 1962-ben, talán az Élőújságban, sporthíreket mondott. Odajött hozzám, bemutatkozott. Ő 40 éves volt, én 19, őt már akkor is ismerte mindenki, engem talán még a saját szüleim sem tudtak volna hová tenni, ha találkozunk. Azt mondta, mi rádiósok tartsunk össze, szóljak, ha valamit rosszul csinál. Tudta, hogy dolgozom a Rádióban is (az Idegennyelvű Adások olasz szekciójánál voltam három éve bemondó és az ifjúsági ismeretterjesztő műsor - Ciao - riportere, még a szerkesztőség vezetőjével sem találkoztam, Olaszországban ismerhették a hangomat, gondolom, tíz-tizenkét ember, itthon senki, Szepesin kívül).

Izgulós volt. Bejött egyszer a Rádióba, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) elnökeként, valamelyik műsoromba hívtam meg, a VII-es stúdióban beszélgettünk. Az asztalon ott hagyott valaki egy gemkapcsot. Szepesi a kezébe vette, széthajlította, tördelte, mielőtt felsértette volna az ujját, intettem a vezérlőbe a hangmesternek. Gyurika, ez itt a Rádió, ez meg én vagyok, megismersz? Valami baj van? Öregem, kijöttem a gyakorlatból, ne haragudj. Haragszik a jóisten, dehát ez nem is élő, felvételt készítünk... Tényleg jóideje nem volt a Rádióban, tudtam, hogy lámpalázas, de azt nem, hogy ennyire.

Nem hirdették sehol a riporteriskoláját, mert hivatalosan nem is létezett, csak éppen mindenki nála akart tanulni (talán nem kell mondanom, Magyarországon nem tanítottak sehol rádiózást, a Bölcsészkaron valamelyik szakon lehetett fakultatíve hallgatni valami ilyesmit, hívtak is oda, komolytalannak tartottam, nem vállaltam). Szepesi egy idő után hozzám küldte a tanítványait, azt mondta, ha rádiózást akarnak, azt inkább tőlem kapják, ő az egészről tényleg nem sokat tudott, a műsorszerkezet, a gazdaság, a műszak és technika nem is érdekelte. Bonni tudósító korában egyszer egy vacsorán egy asztalhoz került Shirley McLaine-nel, imádta a színésznőt, kért tőle lehetőséget interjúra, ott helyben meg is kapta. Bekapcsolta a magnót, egy jó tudósítónál az mindig kéznél van, és megcsinálta élete beszélgetését. Mikor vissza akarta hallgatni, elég hamar rájött, hogy a szalag azért maradt üresen, mert a "play"-vel együtt a piros gombot nem nyomta meg. Az a "record", azaz a felvétel. A tanítványainknak egy idő után elmeséltem a VII-es stúdióbeli interjút (a színésznőset nem), hogy mondhassam az egyik örök igazságot a nyilvánosság előtt szereplők katekizmusából: amikor valaki először veszi észre magán, hogy adás előtt nem izgul, abban a pillanatban hagyja el a helyszínt és örökre felejtse el ezt a szakmát.

A Plusz 1 fő című monstre műsornak ő volt a riportere, én meg beosztott operatőrként lényegében egyedül fotografáltam végig az egész két órát. Volt abban mindenki, aki él és mozog, egész művész családok. Tolnay Klári a lányával, Házy Erzsébet a húgával, Telessy Györgyi színésznővel, Latinovits a két öccsével, Bujtorral és Frenreisszel, Latabár Kálmán a fiával és a lányával, Sinkovits Imre a feleségével, Gombos Katival, a fiával (akiből később Vitai András néven lett színész), meg az öccsével, Sinkó Lászlóval, Alfonzó a fiával, aki később Markos György néven lett az apjához méltó és így tovább. Az egyik forgatási nap végén Szepesi bent maradt a stúdióban, amíg én a leszerelést irányítottam, odajött és megkérdezte, nem mutatnám-e be Latabár Katinak. Néztem rá. Most csináltál vele egy egészen kiváló interjút (Kati akkor már táncosnő volt). Az más, de láttam, milyen jóban vagy vele (gyerekkorunk óta ismertük egymást), én meg szeretném jobban megismerni, esetleg a Rádióban indítanék egy sorozatot, vele kezdenék, mit gondolsz? Bemutattam. Kati is csak nézett. Maga viccel? Maga egy legenda a családomban, én nem mertem volna megszólítani, azért is hebegtem annyit az előbb. Szepesinek piros lett az arca.

Tetszik érteni? Nem a kihaénnem fajtából való volt, aki éjjel-nappal domborítja a szepesiséget, ő "csak" a Szepesi volt a mikrofon és a kamera előtt is meg a magánéletben is, de amikor az elektronikus eszközöket kikapcsolták, akkor rögtön elfelejtette azt a lendületet, ami a munkában vitte előre.
Elköszönt a futballszövetségtől, 1982-ben főosztályvezető lett a Rádióban. Nemcsak én tudtam, hogy arra tökéletesen alkalmatlan, ő is. Időnként behívott a szobájába és ordított velem. Hogy ő nem fogja tartani a hátát az én hülyeségeim miatt, miért nem tudok én nyugton maradni, az elnökségin is mindig az a téma, hogy már megint én. Őszintén dühös volt rám. Nem szerette a konfliktusokat. Soha sehol senkivel. Megvolt rá az oka, de ezt rajtam kívül nem sokan tudták.
Aztán 1990-ben kopogtak a szobám ajtaján. Szepesi jött be. Leült. Belekezdett egy majdnem érthetetlen tirádába, hogy most majd mi fog történni ezzel a rendszerváltással, és én hajlandó volnék-e segíteni neki. Mert én vagyok az egyetlen "hiteles" személy. Mondtam neveket, mindenkiről tudott valami kellemetlent, ez népszabadságos volt, az párttag, amaz kisztitkár. Gyurika, mit akarsz tőlem? Afféle igazoló jelentést, amilyen annakidején a háború után volt divatban? Olyasmit, mondta ő. Miért? Mi szükséged volna neked arra? Hát tudod, volt az ötvenhat utáni szöveg, azt biztos sokan nem felejtették el. Elég az neked, ha azt mondom mindenkinek, akit esetleg érdekel, hogy te soha senkit nem bántottál? Felállt, elindult, az ajtóból visszafordult. Ez nekem még nem jutott eszembe. Pedig tényleg. Jó lesz, kösz. Kiment.
Nem kérdeztek semmit. Szerencsére. Elég hamar kiderült, hogy annak a rendszerváltó bandának sem felelek meg. Szepesi elment a Rádióból, talán nyugdíjba, nem tudom. Már csak a Pulitzer osztáson találkoztunk, évente egyszer, márciusban, mert egy ideig mindenki hivatalos volt oda, aki már megkapta korábban a díjat. Négy éve engem már oda sem hívnak, nem tudom, Szepesi volt-e azóta.
Most már majd nem lesz többet.
Ha valaki ennél többet akar tudni róla, olvassa el a nekrológokat. Azokban minden fontos adat benne van.
Csak az nincs, hogy mára virradó éjjel halt meg végleg a rádiózás.

Marching band

Szünet. Zenéljünk. Egy huszonhat éves felvétel most került föl a netre (legalábbis én eddig nem láttam, pedig kerestem), ezt látniuk, hallaniuk kell.

Minden idők legnagyobb, legjobb, leg leg leg - az így kezdődő mondatokon vagy mosolygok vagy bosszankodom, idegállapot kérdése. De tudok mondani valamit, ami így kezdődik és mégis nehéz vitatkozni vele. A Gramophone című londoni, klasszikus zenei folyóirat készített egy felmérést, 100 karmesternek küldték el a kérdőívet, azt kérték, jelöljék meg, ki volt szerintük minden idők három legnagyobb karmestere. Hans von Bülow-tól napjainkig lehetett válogatni első, második, harmadikat. Mind a száz kérdőív beérkezett a szerkesztőségbe. Mind a száz kérdőíven első helyen Carlos Kleiber neve szerepelt. Van kérdés?

Az alanti felvételen a Bécsi Filharmonikusok 1992-es Újévi Koncertjének hagyományos záró "ráadásszáma" van, Carlos Kleiber vezényel. Idősb Johann Strauss szerzeményét értelemszerűen mindenki elvezényelte már, aki valaha dirigálta ezt a koncertet. De így soha senki. Megpróbálom elmagyarázni, miért állítom ezt.

Radetzky-marsch. Azaz induló. Valószínűleg a legősibb zenei műfaj. A pyrrihche (magyar átírásban talán pürrikhe) nevű fegyvertáncról már Pindarosztól olvashatunk az időszámítás előtti hatodik században - valószínűleg krétai eredetű, de Spártában leggyakrabban alkalmazott zenei és mozgásforma, a ritmust a lándzsával vert pajzs adta, a dallamot a khitara (a gitár őse) és a különféle nádsípok (köztük a később szürinx-nek elnevezett pánsíp). A "tánc" elég poétikus meghatározása az elsősorban ugrálással végrehajtott körbevonulásnak, de arra jó, hogy az "induló" ősét fellelhessük benne. A különben nem túlságosan színes zsidó kultúrában is találunk utalást a görög fegyvertánchoz hasonló menetelésre, legtöbb formában megjelenő hangszerük a dob volt, de például a jom kipur  (engesztelés) végét jelző hét (egyéb források szerint kilenc) sófár hang egyben a dobokkal kísért ünnepi zene staccato szerű indítását is jelezte. Isten ments, hogy itt történelemórát tartsak, de annyit még meg kell említenem - főképp az induló hangszeres részének érintése céljából -, hogy a jazztörténet "őskorában" is az úgynevezett "marching band"-ek járták New Orleans utcáit, instrumentumaikkal meghatározva az általuk születő jazz hangszereit. Ha valakit megkérdeznek, melyik ezek közül a legjellemzőbb, a leginkább nélkülözhetetlen, ami a jazz hangzásának lényegét adja, valószínűleg kevesen mondanák a bőgőt. Pedig az adja azt a fundamentumot, amire az összes többi támaszkodik, ami fölött el lehet kezdeni szvingelni, azaz lebegni, hintázni... Na szóval, a bőgő akkor lett, amikor a marching bandek megálltak, és beköltöztek a kocsmákba, majd jóval később a koncerttermekbe, a bőgőt ugyanis nem lehetett vinni, csak annak a basszust adó megfelelőjét, a bombardont, más néven tubát, a XIX. század végétől meg már a szuzafont is. A mars alapja sem a dob, ahogyan mi közönséges halandók gondolnánk, hanem egy rézfúvó, ami basszust is ad, dallamot is, amihez lehet igazodni. Például a trombitának és a harsonának, az induló legújabbkori ugyancsak fontos hangszereinek. Az induló lényege az a ritmus, ami meghatározza a tömegek mozgását, lépéseinek taktusát, azt pedig a legmesszebbre hangzó instrumentumok képesek adni: a dob és a rézfúvók.

Mi legyen egy szimfonikus zenekarral, aminek a legnagyobb létszámú, leglényegesebb szekciója a vonóskar, azaz hegedűk, brácsák, csellók, bőgők?

Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk 1992-be, Carlos Kleiber Radetzky marsch-előadásához. Nem a pergődobbal kezd, mint mindenki más, hanem mindjárt a tuttival, azaz a teljes zenekarral. Azért teszi, mert ritmushangszernek használja nemcsak a fúvósokat, a vonósokat is. A hegedű mint ütőhangszer, méghozzá vonóval játszva, nem is pizzicato. Aztán majd figyeljék meg, mit tesz a hangsúlyokkal. A felvétel 30. másodpercétől füleljenek nagyon, mit hallanak. Annál is inkább kell a hallásukra hagyatkozniuk, mert a közvetítés vezetője, a különben kiváló, az egyik legjobb Brian Large teljesen érthetetlenül az egyenes fundamentumot fújó vadászkürtöket vágja be, és nem az egyedül Kleibernél domináns trombitákat. Aztán a 45. másodpercnél figyeljék a dallam helyett uralkodó harsonákat, amik voltaképpen a ritmust adják (tam-tam- tatatam). És így tovább. A Bécsi Filharmonikusok igazi indulózenekarrá válik Carlos Kleiber keze alatt.

Dehát milyen legyen? Indulót játszanak.

P.S.: Valami fontosat elfelejtettem. Carlos Kleiber azt írta egy ifjú karmesternek (lány az illető):

"ha megtanulja az illemet, illetlenkedhet."