A tegnap felidézett cikkem 2006-os megjelenését követő nem tudom, hány nap múlva megjelent az Élet és irodalomban egy kioktató kritika. Ami "kutatónak" nevezte a levéltárturkászt, és a "kutatás tárgyának" lényegében azokat az embereket, akiket ezek a "kutató" jellembajnokok lényegében halálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották azzal, hogy megjelentették a förmedvényüket. Az írás szerzőjét nem ismertem személyesen (azóta sem találkoztunk), de becsültem a munkásságát. A cikke megjelenése után már valamivel kevésbé. Ugye nem kell mondanom, nem azért, mert engem támadott, hanem mert lényegében nemcsak mentegette a pocsolyagerincű "kutatókat", hanem nyilvánvalóan egyet is értett velük. Ami önmagában még mindig nem olyan nagy baj, a stílust nem szerettem, a fölényeskedést, amivel tudományossá próbálta suvickolni aljas emberek aljas eljárását. Leírtam akkor is, leírom még egyszer: nem szeretem és nem ítélem meg pozitívan azokat, akik besúgók lettek, mindössze megértem őket. Egyszerűen azért, mert nem olyan nehéz a helyükbe képzelni magunkat (kivéve persze a Magyarországon tenyésző erkölcsi világítótornyokat, akik addig tépik a szájukat, amíg valaki nem toppant egyet a közelükben, miközben azt mondja, hu!).
Az És a következő számban leközölte a válaszomat:
Elvágólag
Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy Kenedi János figyelemre méltatta a
Népszavában megjelent írásomat. Komolyan mondom. Jól esik az embernek, ha
törődnek vele. Viszont úgy érzékelem, Kenedi János nem ért egyet velem. Annyira
finoman teszi ezt (külön köszönet érte), hogy néhol elbizonytalanodom: olyan
rémületes nagy ostobaságokat írtam, amelyek önmagukban, vitázó ellentétel
nélkül is éppen csak el nem bődülnek, nem érdemes rájuk szót vesztegetni,
mindenki látja, csak én nem? Dehát én nem teszek úgy, „mintha nem a kutatót
dezavuálnám”, nekem bizony az volt a szándékom, hogy „dezavuáljam” a „kutatót”.
Túlságosan bonyolult lett volna a mondatom? Akkor most bocsánatot kérek, és
ideírom, ahogy illik: én dezavuálom a kutatót. Publicisztikám stílusjegyeinek
szerencsétlen alkalmazása tovább fokozhatta a homályt – én a magam ügyetlen
eszközeivel próbáltam megmagyarázni, miért dezavuálom a kutatót. Egyebek között
pontosan azért, amit Kenedi János zárójeles fejcsóválása tartalmaz: „a
korszakhoz köthető cenzúrától eltekintve”, hogy ugyanis éppen attól nem
szeretnék eltekinteni. Akkor sem, ha valaki azidőtájt még csak 18 éves volt,
mert 1986-ban eszerint már 38 éves volt, és akkor sem jelentkezett az Ésnél a
„kutatásainak” eredményével, tudniillik ez nem életkori- és nem cenzúra-, hanem
jellemkérdés.
Csak hogy elvágólag és világosan fejezzem ki magam, nem mentegetem és nem
pártolom a besúgókat, sőt. De majdnem olyan kevéssé rokonszenvezem azokkal a
„kutatókkal”, akik itt és most, és csakis most lettek oly gerincesek, hogy a
mások halálát megvető bátorsággal ujjal mernek mutatni a hajdan gyáván, azaz
bizonyos mértékig emberien viselkedőkre. Lehet, vaskalapos vagyok, de szívesebben
hallgatnám meg azokat, akik 1957. és ’63 között inkább vállalták a börtönt vagy
az akasztást, semhogy besúgónak álltak volna. Ha valaki ismer ilyet, szóljon.
Tartok tőle, nem lesznek sokan.
„Magát a tudományos tárgyat” nem iktatnám ki a „kutatás” köréből. Viszont
próbálnám meghatározni „a tudományos tárgyat”, bizonyára használna a
„kutatásnak”, ha tisztáznánk nem elhanyagolható körülményeket. Hogy ugyanis mi
a „tudományos tárgy”? Az egyes ember viselkedése a diktatúrában, és annak
elítélése a körénk telepedett demokrácia óvó és lágy öléből? Nem túl ízléses,
de ha valakinek van hozzá gusztusa, tegye, a „tudományos tárgy” határtalan
szabadságot ad, az erkölcsi ítélet meg kockázatmentes, nem ismer elévülést sem,
eljárási szabályokat sem, hát csak rajta, tessék „kutatni”. Mindenesetre súlyt
helyeznék az ok és a cél megjelölésére. Különös tekintettel arra, milyen
büntetési tétel kiszabása volna kívánatos azokra, akik 1957 és ’63 között
besúgók lettek. És akkor persze azokra is, akik ezt a rendszert működtették, a
tartótisztektől a párt elsőtitkárig, vagy azokra nem? A büntetési tételek
megállapításához új törvényt kell hozni, a jelzett tevékenységek a maguk
idejében ugyanis törvényesek voltak, mint oly sok gazság a történelemben. Ha új
törvényeket hozunk (így utólag), össze kell vetnünk azokat a (nem utólag
megalapozott) nürnbergi törvényekkel. Ha viszont nem határoztunk meg büntetési
tételeket, és nincs is szándékunkban új törvényt hozni, akkor valahogyan el
kell dönteni, egy „kutatónak” van-e joga ítéletet hozni és azt végrehajtani egy
emberen, aki a jelzett években nem viselkedett hősiesen. (Ugye nem kell
magyaráznom, a tett nyilvánosságra hozatala az ítélet és annak azonnali
végrehajtása.)
Majdnem elfelejtettem hangsúlyozni, szigorúan különválasztanám az ’57 és
’63 között eltelt éveket az utána következőktől. (Magyarázat a Kenedi János
által is – helytelenítően, ha jól értem – idézett Népszava-cikkben.) Az
erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog. Ítélni az utóbbi alapján
lehet. A törvény alkotásához az erkölcsi tartás nem elegendő és nem is szükséges
feltétel. Nem vagyok boldog ettől a megállapítástól, de itt és most élek.
Végül arról, „aki a diktatúra elől külföldre menekült”. Isten éltesse őt
sokáig, örülök, hogy sikerült elmenekülnie, így utólag még egyet is értek vele,
bár nekem lett volna annyi eszem. Nem „vonom kétségbe a becsületét” annak, aki
elmenekült, ha ügyetlenül és tétován fogalmazok is, cikkemnek ezt a passzusát
nehéz lehetett félreérteni. Mindössze annyit óhajtottam volna, hogy aki elment,
az végképp ne ítélkezzék az itthon maradottakról. Akkor sem, ha azok besúgók
voltak. Ha Paul Lendvaynak személyes elszámolnivalója van Szepesi Györggyel,
mert úgy besúgta őt, hogy abból Lendvaynak mindenféle hátránya származott, azaz
ha bosszút akar állni Szepesin, azt megértem, az eljárást nem tartom
elegánsnak, Lendvayt ennél többnek véltem, de legföljebb a fejemet csóválom.
Node ha csak úgy, a „tudományos tárgy” alapján, pusztán „kutatásibul” törli
bele a cipőtalpát egy emberbe – annak sem vonom kétségbe a becsületét, csak már
valamivel kevésbé nézek föl rá.
Különben nem „hallgatok szemérmesen” Fejtő Ferencről, mert nem tudtam,
hogy ő elmenekült, azt sem, hogy miért. Mellesleg arról sem hallottam, hogy
publikált volna valakinek a besúgó múltjáról „kutatásilag”. Becsülöm Fejtő
Ferencet, de nem azért, mert elmenekült. Ehhez az érzésemhez az is kevés lenne,
ha itthon maradt volna, sokan maradtak itthon. Ismerek olyat is, aki nem
menekült el, besúgó sem lett, végig csinálta mindazt, amit kiszabtak rá, ma már
nem pontosan érti, mindennek mi értelme volt.
Erre nem érkezett válasz. Pedig érdekelt volna.
