A vitakultúráról

Még nem akartam szólni. Csak mert nem akarok senkit riogatni, de egyrészt már késő, másrészt talán még lehet valamit tenni.

Elmesélek egy helyzetet. Valamikor érintettem a történetet, de akkor más okból, bizonyosan nem ilyen élesen, mint ahogyan most vagyok kénytelen felidézni.

Bölcsészkar, harmadév, világirodalom. Rendesen XIX. század, szemináriumon is azzal illenék foglalkozni. A szemináriumot Pándi Pál vezette, igazi nevén Kardos Pál, Kardos László professzor örökbe fogadott fia. Vonalas kommunista hírében állt, én ezt nem vettem észre, ha valami feltűnő volt rajta, az a fölényes és lazán, humorral előadott tudás, és a hallgatók emberszámba vétele. Utóbbit akkor csak az igazán nagyok merték megengedni maguknak. Az utolsó előtti foglalkozáson azt mondta, megjelent egy könyv magyarul, nem nagy példányszámban, de lehet még kapni, a híre mérsékelten terjed, nem nagyon szeretjük. Írtak róla egy-két kritikát. Ha van kedvünk, olvassuk el, nem éppen a tanrendbe illeszkedik, kortárs regény, egy negyvenvalahány éves angol tanárember írta. A következő, a szemesztert befejező szemináriumon azzal foglalkoznánk, ha mi is úgy gondoljuk.

Mi is úgy gondoltuk. William Golding, A legyek ura. Azt írta róla a magyar hivatalosság, hogy antifasiszta mű. 1963-ban ezzel a varázsszóval már lehetett olyan könyveket megjelentetni, amiről ezt írták, az volt az első enyhülés első éve. A legyek ura persze nem antifasiszta mű, én rögtön, abban az évben megvettem (akkor még volt pénzem könyvre), attól tartván, hogy bezúzatják. Jelentéktelen, vacak kis külső, könyvtáram egyik dísze, 11 000 példányban adták ki, ez a szám körülbelül egy mai 4-500 példánynak felel meg.

A szemináriumon először a kisztagok kezdtek beszélni, egymás szájából véve ki az "antifasiszta" szót. Sokáig hallgattam, aztán megszólaltam csak arra emlékszem, hogy ezt majdnem suttogva tettem, és valami olyasmivel indítottam, hogy a kurva szentségit. Aztán már ordítoztunk is egymással, mert a kisztagok nem annyira meggyőződéses ifjúkommunisták voltak, mint inkább gyávák, mint később kiderült, elsősorban Pánditól, a hírétől féltek. De amiket mondtak, azoknak volt alapja, azt még meg is csavarták, időnként élveztük is az érvek ütközését

Aztán győzött az értelem, az antifasiszta hívők beadták a derekukat. Művészettörténetre akkor még nem lehetett bejutni másképp, csak jóval az átlagosan okos ember szintje fölött (mindannyiunknak az volt a második szakja). Igazán akkor nyugodott meg mindenki - engem is beleértve -, amikor gyakorlati jegy gyanánt mindannyian jelest kaptunk. Pándi nagy pozőr volt, rendesen elő is adta a dolgot, hangsúlyozván, hogy az aznapi teljesítményünket díjazza ezzel a jelessel.

Miniszterelnökünk és az ő seggnyalói nem vitaképesek. Ezek valamennyien iszonyatosan buta alakok, a legegyszerűbb fogalmak megértése is meghaladja a képességeiket. Ezeknek hiába mondanám, hogy a kurva szentségit, magyarnak lenni nem kiválóságot jelent, magyarnak lenni nem érdem, ami a más nemzetek lakói fölé emeli hazánk fiait és leányait. És azt is hiába mondanám, hogy ugyanez vagy legalábbis hasonló a helyzet a kereszténységgel. Nem akarnának meggyőzni arról, hogy nincs igazam. Nem azért, mert tudják, hogy ekkora marhaságokat csak rémületesen ostoba ember beszél, hanem ezeket a bornírt förtelmeket alapigazságnak tartják, amiről nemhogy vitatkozni nem lehet, kérdezni sem. Sok hasonló szellemi képességű lénnyel volt dolgom gyerek- és ifjúkoromban, mint amilyen a csúti tróger, pontosan tudom, mi történik, ha az ilyennek ellentmondanak, ha meg akarnak értetni vele valamit, ami ellenkezik a mélysötét fejében folyamatosan bugyogó mocsárbűzzel. Nem vitatkozni lehetetlen, veszekedni is. Pofázóóó baszod, amíg be nem verem. És már közeledik is. Ha még egyszer megnyikkan, aki állítani mert valamit korábban, ami ellenkezik a másiknak a világról alkotott képével, akkor telibe kapja. Egyszerűen fölösleges belekezdeni is.

Namármost. Ezt tudta az ember, ha szembe jött valaki a Lujza utcában, vagy összetalálkoztunk a Teleki téren. Ott vérmérséklet és fizikum kérdése volt, mond-e valaki olyat, aminek némi értelme van, és amitől éppen ezért a csúti beteghez hasonló szellemi szinten élő szénlehordó megsértődik. Én éppen mondhattam volna, sok verés és megalázás után akkorára nőttem, hogy ők féltek tőlem, nem én tőlük, de inkább nem mondtam semmit, ami fölhergelhette volna a másikat. Megtehettem, ott a nyolcadik kerületben semmi nem múlt a fogalmak tisztázásán.

Tetszik már sejteni, miről van szó? Ezen a szinten egyszer csak nincs tovább, mert nincs hová menekülnie a széthízott gazembernek, marad a pusztítás, az egyetlen módja a felelősségre vonás ideiglenes elkerülésének. Minden háború úgy kezdődik, hogy az egyik oldalon elfogynak az érvek. Itt nincsenek, soha nem is voltak, innen a következő lépés a háború kirobbantása. 

A kérdés csak az, sikerül-e elszigetelni a mi világszép miniszterelnökünket a többi, vele egy követ fújó baromtól vagy nem. Attól tartok, a sok ostoba európai teszetosza ezt nem tudja. Attól tartok, még mindig azt hiszik, amit Chamberlain hitt a múlt század harmincas éveinek a végén, hogy odamegy és majd megszelídíti a vadállatot (Hitlert). Ez itt nagyságrendekkel van az alatt. Most még. De már régen nem szelídíthető. 

Két Carmen

Játsszunk egyet, ha van kedvük. Ez itt a képen egy zseni, a szónak a teljes, klasszikus értelmében, ami azt jelenti, hogy a művészetével előbbre vitte a világot, nélküle más, valószínűleg fakóbb lett volna a hangversenyek zongora stílusa, hangja, technikája. Egész ifjúkoromban az ő lemezeire vágytam (élő koncertjére? ugyan már, egy rohadt imperialista, elképzelni sem lehetett), aztán végre az enyhülés elhozta a Columbia meg a Deutsche Grammophon utánnyomásokat.

Vlagyimir Horovic orosz családba született Kijevben, a szovjet borzalom elől még idejében elmenekültek, 1989-ben halt meg New Yorkban, 86 éves korában.

Ez itt az egyik átirata, Liszt után ő volt a legszellemesebb és legtermékenyebb muzsikus, aki zongorára költött át például operát, pontosabban annak egy "keresztmetszetét". Ez itt valamennyi közül talán a legnagyobb bravúr, Bizet Carmenje.

Attól tartok, időről időre majd ide-oda kell ugrálni a fenti és az alanti felvétel között, hogy a legérdekesebb részek különbségeit alaposan lássák-hallják. Azt tudniuk kell, hogy Horowitz (Amerikában már így írta a nevét) nem utolsó sorban a fantasztikus, utolérhetetlen tempói által vált bőven életében legendává. Úgyhogy először a tempók közötti különbséget figyeljék. Ugye nem kell mondanom, Vang Judzsa ugyanazt játssza, Horowitz átiratát.

Aztán ha kicsit visszamennek az elejére, hallgassák meg azt a kopogást (staccato), ahogyan ez a világ csodája lány kezdi a darabot. Aztán mindjárt az elején azt a kitartott esz hangot, amit nem tudom, hogyan csinál, az hagyján, de Horowitz sem tudta, mert ha tudja, ő is így szólaltatja meg - legyen elég annyi, hogy ez így technikailag szinte lehetetlen. Még valami, bocsánat, hogy a saját rögeszméimmel fárasztom önöket, egy zongorista kvalitásait nagy részben a pedálhasználatán át mérem, azaz mennyit, mikor és hol zenget. Rosszul vagyok azoktól, akiknek a keze alatt zúg a zongora, mint egy katedrális harangjátéka, rögtön gyanússá is válik, vagy nem érti a darabot, amit játszik, vagy kevés hozzá a manuális felkészültsége. Na jó, mondom, senkit sem akarok befolyásolni, de hallgassák meg így is Vang Judzsa Carmenjét. A szempontom végig érvényes (gyakran látni is lehet, mikor lép a jobboldali pedálra, hallani persze végig), de különösen a végén, az általa alkalmazott auftakt után (Horowitz nem áll ki), 2 perc 25 másodpercnél érdemes nagyon figyelni, ahonnan a szerző egyáltalán nem veszi le a lábát a zengetőről, Vang meg jóformán rá sem lép.

Félreértés ne essék, Horowitz nem lett kisebb a szememben. Csak nem volna jó ezt hihetetlen lányt a természetes fejlődés egy állomásának tekinteni. Ő körülbelül olyan korszakot meghatározó zseni, amilyen Horowitz volt. Egyike azoknak a rengeteg dolgoknak, amiket sajnálok, hogy már nem fogok megérni az a pillanat, amikor ez az egész szakma számára nyilvánvalóvá válik.

Visszamenjünk?

Olvastam egy kiváló, elkeseredettségéhez képest csöndes és visszafogott írást (Kolozsvári Szalonna - Molnár Bálint: Nekünk a szabadság csak bajnak van...), abból idézek egy félmondatot:

Már egyszer megírtam, igaz, Ady már száz éve megírta, most újra ezt javaslom: hagyjuk Európát és menjünk vissza Ázsiába...

Nem kell visszamenni. Ott vagyunk. Sosem jöttünk el onnan. 

Mondok egy egyszerű földrajzi tényt, jó? Ázsia tőlünk keletre van. Igaz? Igaz. 

Most akkor mondjanak nekem válaszként tőlünk keletre egy európai országot. 

Figyelek. 

Amíg gondolkoznak, ajánlok szempontokat, pontosabban nem ajánlok bizonyos szempontokat. Semmiképpen se induljanak ki Európa földrajzi meghatározásából. Igaz, egy svéd katona és geográfus, bizonyos Philip Johann von Strahlenberg 1730 körül az Urál hegységről azt állította, hogy az látszik Európa keleti határának, de ezt szerintem csak azért tette, hogy minél nagyobbnak látszódjék ez a földrész. Aztán a további keleti határral, valamint a délivel se foglalkozzanak, mert akkor Grúzia és Azerbajdzsán is Európa, sőt a bizonytalan "Kaszpi-tenger" meghatározás (ami különben egy tó) alapján Kazahsztán is Európa meg Törökország is. És ha a különféle Európa-bajnokságokat vesszük alapul, akkor még Libanon és Izrael is Európa. 

A gondolkodási idő lejárt. Európa elsősorban nem földrajzi kérdés, Európa egy mentalitás. Ahogyan - úgy tudom - Amerika is meg a többi földrész is az. Senkire sem akarom rádumálni sem az én Európa-felfogásomat, sem a különféle sztereotípiákat, használja mindenki a sajátját. Tudnak mondani tőlünk keletre akár egyetlen európai országot? (Annyit hadd segítsek - ne kelljen térképet nézni -, hogy az úgynevezett balti országok északra vannak, a Finnország vonalban, nem keletre.) 

Nyilván nem mindenki olvassa a készülő könyvem fejezeteit, úgyhogy annyit muszáj mondanom, abban egyebek között arra a kérdésre keresem a választ, miért lett ez a nép olyan, amilyen ma, volt-e valaha más, mint összevissza hazudozó, öncsaló, történelemhamisító, melldöngető kihaénnem, és ha volt, az mikor volt. Közel 100 oldalnál tartok, de még nem jutottam el a honnak az ő foglalásáig, amivel csak azt akarom mondani, elég körültekintően járok el a múlt felfejtésében. Minthogy nem tartok a poén lelövésétől meg attól, hogy akinek kedve van egy ilyen könyvet elolvasni, az majd azért nem fogja elolvasni, mert most előre megmondom: soha egy pillanatig sem tartoztunk Európához. Az a földrész a mi nyugati határunknál kezdődik. Ez akkor is így volt, amikor István nagy nehezen eljutott a döntésig: itt marad, mert nem tehet mást, nincs már hely máshol, és azóta nincs semmi változás. 

Egy vagy két történész nem egészen száz éve (bocsánat, most nem nézek utána pontosan) kitalálta ezt a „kalandozások” címszót egy történelmi korszakra, ezzel elképzelhetetlen károkat okozva a magyar történetírásnak, mert szinte lehetetlenné tették az alaposabb kutatást és az összefüggések keresését egy mindennél meghatározóbb időszak feltárására. Sok évszázada él „a magyarok nyilaitól ments meg uramisten” kezdetű hablatyolás, amire olyan fene büszkék vagyunk, hogy csak úgy dagadunk tőle. Pedig csak egy kicsit kellene elgondolkozni azon, olyan nagy dicsőség-e közel száz éven át gyilkolni és rabolni járni idegen országokba. És ami ennél sokkal fontosabb, vajon tényleg lopni mentek az 5-10 000-es létszámú magyar lovascsapatok? Miért nem gondolkozott el soha egyetlen történész sem azon, hogy egy nomád nép alaposan megfogyatkozott seregei folyton visszatérnek egy bizonyos helyre, pedig 6500 évig az volt a gyakorlatuk, hogy ha egyszer elindultak, akkor mindig ment az egész pereputty. Az ember nem lopni és nem hadakozni jár 2500-3000 kilométerre, hanem valamit keresni. Mondjuk például hazát. Mert ahol abban a pillanatban tartózkodik, ott nem a gyepű védi őt, hanem ő védi a gyepűt. Miért nem gondolkozott el egyetlen történész sem azon, hogy a különféle nyugati leírások között nincs egyetlen alapos és hiteles sem, hogy az összehasonlíthatatlanul fejlettebb (minden szempontból, haditechnikában is) nyugat miért tűri egy ázsiai horda „kalandozásait”? Hogy nem vertük a nyugatot, hanem azok vertek el minket, amikor elegük lett a szúnyogcsípés jellegű kellemetlenkedésekből. 

Ezek csak kiragadott gondolattöredékek egy eredetileg nem történelmi munkának indult, de fokozatosan azzá váló könyvből, aki akarja, becsületszóra elhiszi nekem, elég komoly kutatások állnak a fenti mondatfoszlányok mögött. 

Azt ebben a pillanatban még nem tudom, az I. István nevű csak a magyar történelem egyik legostobább uralkodója volt, vagy egy megátalkodott gyilkos, a kettő nem zárja ki egymást, de az bizonyos, nagyszerű tettével, a kereszténység felvételével egyetlen centiméterrel sem kerültünk közelebb Európához. Ami meg az államalapítást illeti, arról ugyebár már szinte mindenki tudja, hogy nem sikerült. Ha alaposabban belegondolunk, azzal áltatjuk magunkat, hogy azért 1990-ben végre összejött - nézzenek körül. Ugye nem komoly ez a megállapítás? Ebben a pillanatban úgy fest a dolog, hogy a csúti beteg éppen készül hűbérbe adni az országot, ahogy a feudális magánbirtokkal sem lehetett mást tenni, amivé a mi szent királyunk eszkábálta a maga nomád, ázsiai népét. 

Szóval kedves kolléga, Molnár Bálint, nincs teendő. Maradunk, ahol eddig is voltunk, Ázsiában.

A parasztbácsi és a zsiráf

A minap ejtettem néhány szót a "műsorvezető"-nek nevezett izéről, amiről az anekdotabeli parasztbácsi jut eszembe - megállván a ketrec előtt az öreg nézi félrehajtott fejjel a kifutóban sétálgató zsiráfot, majd némi morfondírozás után kijelenti: ilyen állat nincs. A múltkor felsoroltak mellé (bemondó, riporter, szerkesztő) odatehető még egy elnevezés, bár a szerkesztő is magában foglalja meg a riporter is, azért említsük meg.

Tegnap megnéztem a JFK című filmet, annak az elején egy ember a televízió képernyőjén (eredeti dokumentum) bejelenti, hogy meghalt John Fitzgerald Kennedy. Nincs odaírva, ki az, de akinek valaha köze volt a tömegtájékoztatáshoz, az tudja, hogy az illetőt Walter Cronkite-nak hívták, akit meg olyan mértékig érdekelt az ő munkássága, mint engem, az azt is tudja, hogy 2009-ben halt meg, nem sokkal a 93. születésnapja előtt.

Broadcast journalist. Ez a neve a foglalkozásának angolul. Magyarul nem tudom mondani, minthogy valójában angolul sincs értelme, csak ott egy közös megegyezés folytán mindenki érti, hogy a broadcast már nemcsak a rádiót jelenti, hanem a televíziót is (a szó tükörfordítása széles szórás, a rádióadás feltalálásakor találta ki valami homályos agyú, aztán amikor jött a televízió, azt is hozzácsapták, ma már minden angol anyanyelvű tudja, hogy ez a szó nemcsak a farmerek kifejezése, amikor a vetőgépen átállítják a magok szórásának méretét).

Magyarul van rádiós zsurnaliszta meg van televíziós zsurnaliszta (az újság és az író itt csak újabb képzavar), és hiába van olyan, aki mindkét intézményben dolgozik, akkor is vagy az egyik vagy a másik (Cronkite is rádiós volt előbb).

Dehát nem is ez a baj. Hanem hogy akármi a neve magyarul, nincs sem rádiós, sem televíziós zsurnalisztája a magyar médiatörténelemnek, aki Walter Cronkite-tal összehasonlítható volna. Mert nincs hiteles magyar újságíró. Különben nemcsak a rádiózás és televíziózás történetében nincs, az újságírás történetében sincs (az újság is médium, azaz a média része, mielőtt még valaki most hirtelen át akarná vágni a gordiuszi csomót).

Mielőtt elkezdenek olyan nevekkel bombázni, mint például Mátrai Betegh Béla vagy Hámos György, Ember Mária, a Rádióban Balyó Mária vagy Hámori Éva, Kovalik Márta, a Televízióban (a korábbi rádiós) Kovalik Károly vagy Balogh Mária, Molnár Margit, sietek különbséget tenni a híralapon dolgozó, politikai újságíró és az összes többi között. A fentebb nevesítetteket a közvélemény nem is gondolja újságírónak, mert újságíró az, aki hírrel dolgozik, hiszen a nevében is benne van: az új dolog, azaz az újság tőle származik. (Éppen ezért én például soha nem tartottam a hírrel dolgozókat rádiósoknak, mert nem is azok, többször be is bizonyosodott, ők nem sokat törődtek és nem is sokat tudtak a rádiózásról, aminek különben műsoridőben is csak töredéke - 7%-a - a hír és a hírrel kapcsolatos bármilyen magazin vagy egyéb program. Ugyanez igaz a televízióra is.) A lényeg az, a névvel említettek lehettek hitelesek, de hiába voltak azok, a rádió, a televízió és az újság azok által hazudott, akiket a közvélemény újságírónak tart. Hiába vannak a magyar médiatörténelemnek még élő és sokkal több már halott alakjai, akik kiváló újságírók voltak, egyikükből sem lehet soha Walter Cronkite, mert nincs olyan, akiről azt lehetett mondani, Ő (ide egy nevet tessék behelyettesíteni) azt mondta, és akkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez az igazság, ez a valóság. Cronkite mondott valamit, és 250 millió amerikainak az számított, amit ő mondott, nem volt kivétel.

Magyar újságíró - ugye tudják - nem a tehetség hiánya miatt nem lehet soha hiteles, hanem a médiára települő magyar politika miatt. Bocsánat, hogy a saját példámmal jövök, dehát azt ismerem legközelebbről, én mindig tartózkodtam attól, hogy a híralapú újságírásnak akár csak a közelébe kerüljek (egyetlen egyszer foglalkoztam külpolitikával, amikor a volt főszerkesztőm befogadott a Szabad Földhöz, mert valamiből élnem kellett, mivel már mindenhonnan ki voltam tiltva és a Központi Bizottság tárgyalta a politikai megbízhatatlanságomat, akkor Eck Gyula azt találta ki, hogy olasz, német, francia és angol lapokból fordítsak a nyugati világról szóló "kis színeseket", azaz lényegében bulvárhíreket), csináltam mindent, aminek nem volt köze az aktualitáshoz, de a politika így is mindenhol megtalált. Sűrűn jártam raportra, pedig - még egyszer - nem dolgoztam hírrel. Akkor mit tehetett volna bárki, akinek az volt a napi kenyere, akinek hazudnia kellett, mást nem tehetett? Engem csak havonta egyszer-kétszer rendeltek be a különböző szintű pártszervek, én csak nem hallgattam el olyan tényeket, adatokat, amiket kellett volna - mondjuk minden "testvér" rádióban tudták, hogy engem "úrnak" kell szólítani, minthogy nem vagyok elvtárs (nem vagyok párttag), vagy egy másik példa, a március 15-ről szóló műsoromban a teljes szövegű 12 pontot olvastattam be, nem a miskároltat (lásd: "Unió Erdéllyel"), ráadásul Darvas Ivánnal, akiről mindenki tudhatta, hogy 56-os elítélt, és így tovább. De nekem nem kellett hazudnom.

Na jó. A hitelességhez persze még sok más is hozzá tartozik, hitelesnek lenni még egy tízmilliós országban is nehéz. De politikai újságíróként lehetetlen volt. 1990-ig. Azóta más a helyzet. Ha nem bánják, azt most nem elemzem, hányféleképpen hányfelé kellett hazudni, ha valaki ebből a mesterségből akart megélni, nem igazán számít a véleményem, nem ismertem ki magam, azt az egyet tudom, hogy az alkalmazkodóképesség aranyat ért, meg hogy az nekem nem megy.

2010. óta tiszta a képlet: nincs Rádió (amelyik annak nevezi magát, az azt hiszi, a modulált hangok éterbe küldése már elég, hogy rádiónak nevezze magát) és nincs Televízió, akik az ilyen című intézményekben töltik az idejüket, azoknál nem a hitelesség a számon kérendő fogalom. Egy zsiráf alkalmazása nagyot lendítene a helyzeten.

Divatfik

Arról nem tehet, hogy porbafingónak született és az is maradt, arról csak mi tehetünk, hogy lehetőséget adunk neki ilyen külsővel a nyilvánosság elé állni - egy ország képviseletében. Bár azon érdemes volna elgondolkodni, mennyire tökéletesen fejezi ki ez a figura ezt az országot. Dagadtra hízott, egy darab fejhús az inggallér fölött (ezek már nem születési adottságok, ezen lehetne változtatni), rendkívül buta, de legalább agresszív és önelégült tekintet. A többiekkel nem nagyon foglalkoznék, háromról nem is tudom, kik azok, nem is érdekel, az osztrák gyerek meg egyszerűen baromi ellenszenves a lágyan ondolált hajával, a harmonikázó csőnadrágjával, a kinőtt zakójával, a világos acélkékhez kötött barna nyakkendőjével, hogy a polgári családból, Nyitra megyéből származó nagymamám szóhasználatával éljek, egy jabranc (nem tudom, mit jelent, de akikre a nagymamám ezt mondta, azok ilyesfélék voltak).

Megkérdezték a James Bond-filmek jelmez tervezőjét, melyik cég öltönyeibe öltözteti Sean Connery-t (nem Sir, amikor ezt a szerepet játszotta, még nem volt az, mint ahogyan a Bondarcsuk rendezte Háború és béke sem orosz film, hanem szovjet), a jelmeztervező visszakérdezett, mi az, hogy melyik cég, csak nem képzeli, hogy egy olyan angol úr, amilyen James Bond, fölvesz valami Armani-féle konfekció toprongyot? Ezek az egyenruhások itt fent divatos, cipőre rogyó nadrággal szerelt butikrongyokba vannak bugyolálva, egy nem túl elegáns londoni klub portása már a bejárat közeléből is elküldené őket.

Az angol királynő mellett négy angol miniszterelnököt látnak, egyszerű hétköznapi viseletben. Nem divatosan vannak öltözve, hanem úgy, ahogyan egy magára valamit adó férfiembernek illik megjelenni, ha kimozdul hazulról. Egyedül a munkáspárti Gordon Brown engedte meg magának, hogy meleg színcsaládba tartozó, de kékkel, feketével tompított vörösbor-, meggy- satöbbi (a képen nem pontosan azonosítható) színű nyakkendőt kössön egy valószínűleg fekete (grafitszürke) öltönyhöz.

Mint már mondtam néhányszor, a miniszterelnöki beosztást a világ legnevetségesebb és legfölöslegesebb tisztségének tartom, éppen ezért kívánatos, hogy aki ilyen címzéssel veszi föl az adófizetők pénzét rövidítő fizetését, legalább igyekezzék szerényen, minden feltűnést kerülve felöltözni. A divat mint tudjuk a nagyközönség lenézése rosszízlésű, minden egyéb munkakörre alkalmatlan exhibicionisták által, de erre a szörnyűségre szükség van, mert az ember vágyát, ami a paradicsommadárral való összevetésben az embert hozza ki győztesnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ebben az össznépi illegetésben viszont bizonyos feladatot ellátó munkavállalóknak tiltott részt vennie. És talán éppen azért, mert a bármiféle feladat megoldására alkalmatlan miniszterelnök, aki még munkavállalónak sem nevezhető, ezek között is az első helyen van.

Namost mindezekhez képest kiállni a világ elé egy olyan gyűrött gatyában, amit előzőleg több kutyával próbáltak megetetni, de mindegyik kiköpte, egyszerűen arcátlanság. A hordószerűen kitüremkedő sörhasra gombolt, valószínűleg fémszálakból szőtt, a gatyától elütő sötétségű lajbi nyílásába helyezett savanyúcukor színű istráng vélhetően azt az elriasztásra való célt szolgálja, hogy senkinek ne legyen kedve annál fogva a feje körül megpörgetni a viselőjét.

Most képzeljék el, hogy az a középen fényképezkedő durung egy kedves, szerény, az országot évek óta a felemelkedéshez segítő humanista, aki mindent megtesz azért, hogy ne is tudjanak a létezéséről, hiszen a lehetetlen beosztásától függetlenül éjt nappallá téve dolgozik minden Magyarországon élő magyar állampolgár jólétéért, és bár mindenhová hívják, lehetőleg kivonja magát a nyilvános szereplésekből, de közemberrel és médiamunkással megkülönböztetett figyelemmel bánik, megválogatja, hogy mely politikussal hajlandó szóba állni, a despotáknak eszébe nem jut akárcsak üzenni is ennek a nagyszerű embernek - elképzelték? Nem? Na jó. Ne is próbálják. Nem lehet.

Két zongorás

Harmóniát kínálok.  Egyszerre sokfélét. Egy Mozart kétzongorás szonátával meg ami együtt jár ennek a felvételnek a megnézésével, meghallgatásával.

D-dúr szonáta, K.448. Az első négykezest is Mozart írta, a kétzongorást is, bár vannak zenetörténészek, akik szerint a Bach-gyerekek voltak az elsők, én inkább hiszek Mozart-papának, ő állította, hogy az ő fia. Van egy történet, nekem akkor is tetszik, ha nem igaz, de Mozartra jellemző: azért nem lehetett ezt a darabot négykezesnek megírni, mert a lányok szoknyája akkora, hogy nem lehet mellettük elférni. Ezt a szonátát pedig egy rendkívül tehetséges tanítványával mutatta be 1781-ben, azaz 25 éves korában, a nála két évvel fiatalabb Josepha Barbara Auernhammerral. Olvastam néhány cikket a bemutató történetéről, majd' mindegyik idézi Mozart levelét, amiben szörnyetegnek nevezi ezt a szegény lányt. Még cifrázzák is, hogy annyira rút volt, csoda, hogy férjhez tudott menni. Ez a lány? A jóisten áldja meg a zenetudós urakat, ez a lány csúnya? Ezzel koncertezik Mozart, ez szül négy gyereket a férjének... Na jó, persze hogy mindez akkor is lehetne, ha tényleg csúnya volna. Dehát vagy a természete volt szörnyű, vagy Mozart ironizált.

Arról a bemutatóról nagyjából ennyit, ezt itt alant viszont szerencsére már rögzítették.

Mondjanak híres argentint. Lionel Messi, mi? Még egyet. Maradona. A nagyon műveltek talán még azt is tudják, hogy Higuain is argentin meg Mascherano is.

Ezek itt ketten? Hááát. Ezek itt csak az emberiség legnagyszerűbb emberpéldányai közül valók. Martha Argerich egy évvel idősebb Daniel Barenboim-nál. Mártika nyolcéves volt, amikor először találkozott Danikával egy Buenos Aires-i gazdag zenekedvelő villájában. Azóta ő lett a földkerekség egyik legtökéletesebb zongoristája, Danika meg az én szerény nézetem szerint azon kívül, hogy hihetetlenül nagy muzsikus, még humanistának, világot formáló, azt jobbá tevő embernek is utolérhetetlen.

Ez itt egy egy dialógus. Mint például egy versenymű, de ez "csak" egy szonáta, amiben két zongora párbeszéde hallható. Társalognak. Nincs veszekedés, még vita sem, csak beszélgetés. Az viszont nagyon izgalmas. Hogy kinek mi jut eszébe arról, amit a másik mondott. Néha diadalmasan egyszerre mondják ki a következtetésüket (amikor unisono dörög a két zongora), van amikor egyikük csak éppen annyit mond, hogy' úgy van (Barenboim trillái csilingelnek egy H-Dúr arpeggio-ban), de az igazi csoda a II. tétel. Tessék majd nézni, ahogyan ők ketten figyelik egymást: ennél a látszólag egyszerű résznél lehet leginkább összeakadni, mert itt váltják szinte ötletszerűen a két negyedet a nyolc nyolcaddal, majd csapnak át négy nyolcadba, olyan izgalmassá téve ezt a különben lírai morfondírozást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Összehasonlítottam más előadásokkal is, az a szédületes, szinte jazzes ötlet sehol nincs, amivel itt Argerich kihegyezi azt a nyolc nyolcadot, amit Barenboim majdnem hogy csúsztatva, off beat-es félreütésekkel játszik, ehhez bizony látni kell a kezét is.

Még valamit erről a tételről, aztán hagyom, hogy átadják magukat a szonátának. Írt Mozart korábban egy másik D-Dúr szonátát (K.381), azt négykezesre. Úgy gondolhatta, azt a fantasztikusan gyönyörű dallamot nem fejtette ki eléggé, itt megtette. Ne szégyelljék, ha a torkukat szorongatja.

Ha már említettem, úgy illik, hogy mutassam is meg, ne kelljen keresgélni a K.381-est. Itt a kép elég vacak, dehát ennél jobb előadást... 3'45" másodpercnél kezdődik az a második tétel. A fene tudja, melyik szebb. De nem kell eldönteni.

Akadémikusoknak

Leírtam - gondolom, elég világosan - az Akadémia tagjainak viselkedésével kapcsolatos véleményemet. A Kolozsvári Szalonnán megjelent ez az írás, a hozzászólásokból következtettem arra, hogy érthető volt. Valaki viszont egy büdös szót sem értett belőle, ő a véleményszabadságra hivatkozva találta felháborítónak azt, ami az én véleményem. Ez eddig rendben van, ez szinte természetes. Ez az alapállás az 1990-ben keletkezett rendszer második legkártékonyabb pártjának, az SZDSZ nevűnek a förtelmes tevékenységéből ered - bizonyos szempontból az illető társaság nem is a második, mert ezt a mostani bagázst is jórészt a belőlük áradó ostoba liberalizmus szabadította ránk. Négy évvel ezelőtt erről már mondtam egyet mást, abból ideteszek néhány sort.

"...a bölcs liberalizmustól, a kioktató megengedéstől rosszul leszek. Amikor a szabadelvű felhívja a figyelmet az általa amúgy nem kedvelt ellenfelet megillető szabadságjogokra. Amikor az égre írja a Voltaire-nek tulajdonított mondatot, és onnan olvassa a kioktatandó fejére, mert annyira tetszik neki, mégis csak egy zseniális ember mondta: „Helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”
Van egy rossz hírem, Voltaire ezt nem mondta. Mondhatta volna, a humora, a szarkazmusa bőven elbírna egy ilyen nyilvánvalóan bombasztikusnak szánt mondatot, hogy felbillentse a kor páncélinges szentenciákat harsogó írástudóit, de nincs nyoma annak, hogy ezt ő mondta volna. Ha pedig nem Voltaire mondta, máris elvész a szarkazmus lehetősége, és abban a pillanatban ez a mondat egyszerűen egy fellengzős magamutogató szenzációéhségéről szól, hogy ugyanis milyen nagyszerű ember az, aki ilyeneket kitalál..."

Az igazán nagy baj az, hogy az Akadémia gyáva és bornírt viselkedésének szavakba öntött megjelenítése nem véleménykérdés. Azaz nem az számít, mi az én véleményem erről és mi a véleménye valaki másnak, ami eltér az enyémtől, sőt annak homlokegyenest az ellenkezője, hanem az, hogy ez a viselkedés (bármelyikünk "véleményétől" függetlenül) emberi normákat sért. A faj fennmaradásának szabályait szegi meg. Próbáltam megértetni, ez nem egy bulvár által meghirdetett játék, amiben vagy van kedvünk részt venni vagy nincs. Ez a létért való küzdelem törvénye, hogy ugyanis a kártékony élősködőt meg kell akadályozni a kevéssé ellenálló emberi szervezetek elsorvasztásában - kinek hogyan tetszik, biológiailag és intézményileg is valós. Ez nem egy lehetőség, amivel a szorgalmasan dolgozó kutatók vagy élnek, vagy nem, ez kötelesség, a természetnek az erősebbre kiadott parancsa, ha meg akarja óvni a fejlődés, az élet esélyét. Az a hozzászóló, aki az ő szent véleményszabadságára hivatkozik (méghozzá következetesen, mondhatnám, megátalkodottan), azt állítja, hogy jogunk van kiállni a hímoroszlán mellett, midőn az sorra gyilkolja a saját ivadékait, és el kell ítélnünk a nőstényt, amiért védeni merészeli a kölykeit.

Ez nem véleménykérdés. Megette a fene azt az országot, ahol az ilyesmit magyarázni kell, nagyrészt azt is hatástalanul.

Még egyszer: tőlem az akadémikus hölgyek és urak egyenként úgy süllyednek bele a saját jellemtelenségük mocsarába, ahogyan akarnak, de a testületnek kötelezettségei vannak. Kis részben saját maguk miatt (azzal már mintha elkéstek volna, lásd a néhány órával ezelőtti bejegyzésemet), de sokkal nagyobb részben ennek a népnek, a nemlétező polgárságnak tartoznak azzal, hogy minden létező eszközzel ellenállnak a csúti briganti hordájának.