Stefka Istvánnak

Stefka, kedvesem hát megöregedtünk. Láttam egy képedet valahol, megőszültél. Hallom, van remek állásod. Örülök neki, nem kell vacak kis rádiós nyugdíjból naponta szoronganod a postától. Hogy hozzák a különféle fizetési felszólításokat meg egyéb fenyegetéseket (végrehajtó ilyesmi).

Kedves jó Pistám, csak azt akarom kérdezni, emlékszel-e mondjuk a Magyar Rádió Semmelweis utcai  oktatótermére. Tudod, 1981-ben jártunk oda együtt. Tartottak egy előadást a Szovjetunió nemzetiségeiről. Minthogy én nem vagyok zsidó (bár jóval később, 2001-ben élő adásban mondtam - hogy ne lehessen kivágni, akkor már erősen figyelték a szavaimat -, kéretik engem zsidónak és cigánynak tekinteni, amíg "ez a kormány gyűlöletet kelt a mindennapi kirekesztő politikájával", valami ilyen szállt ki az éterbe), vártam az oktatóteremben, hogy valaki az érintettek közül majd csak megszólal, midőn szóba kerültek a szovjet zsidók mint nemzetiség. Emlékszel, te sem szóltál egy szót sem, mintha egy kollégánkkal együtt csitítottál volna, amikor felálltam, és egy bizonyos idő után már emelt hangú vitába keveredtem az előadóval, még egy szék lábát is eltörtem tehetetlen dühömben, mert nem találtam elfogadó megértésre azzal kapcsolatban, miszerint az nincs rendjén, hogy a Szovjetunióban a zsidók személyijébe be van írva: zsidó. Ti mindannyian kissé sápadtan hallgattatok. Te is.

Emlékszel, kedves Pistám? Nem? Nem csodálom. Én is hajlamos vagyok rá, hogy kitöröljem a memóriámból a kellemetlen emlékeket. Persze én szerencsés vagyok, valószínűleg úgy születtem, mert nekem történetesen politikailag nincs törölni valóm. Erről jut eszembe, emlékszel, hogy valamikor 1990. után a Magyar Rádió lehetővé tette új életrajzok írását. És akkor a régieket kidobták. Emlékszel? Nem? Bizonyára te sem tudtad. Nekem a főosztályvezetőm szólt, hogy van ez a lehetőség, már mindenki leadta az új életrajzát, csak még én nem. Megköszöntem a figyelmességet, de nekem jó a régi is. Dehát te 56-os halálraítélt voltál, az nincs benne az életrajzodban, pedig az most pozitívum. Még egyszer megköszöntem, azt mondtam, eddig azért nem volt benne, mert nem olyan nagyon vagyok rá büszke, ez nem változott, az ember elhallgat bizonyos dolgokat, ha lehet. Az előző rendszerben ezt például lehetett, én éltem vele, most már maradjon is így. Szerintem te hülye vagy, mondta a főosztályvezetőm. 1962. óta ismertük egymást, ő tudhatta, van egy olyan érzésem, hogy igaza volt.

Stefka kedves, gondolom, te sem adtál le új életrajzot.

Én különben meg tudom érteni a jellemgyenge embereket. Az ugyanis sokkal kisebb frásszal jár, mint tisztességesnek lenni, különösen egy ilyen hektikus országban, mint a miénk. Én például a besúgókat is megértettem, az borzalmas érzés lehet, amikor egy ilyen felkérést az ember visszautasít. Nekem ebben is szerencsém volt, nem kellett ilyesmivel foglalkoznom, meg sem kerestek az ajánlattal, vélhetőleg tudták, mire számíthatnak.

Most olvastam, hogy be fogod perelni azokat, akik a múltadban vájkálnak. Meg tudlak érteni.

Csak azért írom ezt a levelet Pistám, kedvesem, hogy szóljak, én még élek, rám mindig számíthatsz.

Gratulálok

Mondták is mindenféle elektronikus médiumok meg olvastam is, hogy iskolások elkövettek valami köztörvénybe ütközőt, és a bíróság megbüntette őket. Az ítélet: el kell olvasniuk a A legyek urát, és naplót is kell írni róla, gondolom azért, hogy ne mondhassák csak úgy, elolvasták.

Nem szoktam bírósági ítéleteket pertraktálni. Semmilyen módon. Nem azért, mert mindegyikkel egyetértek. De ez most más.

Azt hittem, a legsúlyosabb ostobaságot a vallás szolgáltatja "igazságügyben", amennyiben a gyónás utáni feloldozás ára különböző mennyiségű ima elmondása. Azaz büntetés az imádkozás. Ha éppen nem gyón a vallásos ember, hanem csak úgy imádkozik, akkor meg szép dolog, hasznos, felemelő, mit tudom én, micsoda. Dehát ott egye a fene, törődjön ezzel a katolikus egyház, direkt szeretem, ha némely gyerekekben ugyanúgy kétségek támadnak ezzel kapcsolatban, ahogy én nem tudtam hová tenni ezt a hogy is mondjam, balgaságot.

De büntetési tételként kezelni az olvasást, az nálam öt év szabadságvesztés. Mármint annak a bírónak, aki ezt az aljasságot elkövette. Félreértés ne essék, nem azért, mert a világirodalom egyik legnagyobb regényét gyalázta meg, hanem mert magát az olvasást tiporta bele a sárba. És mert még ezek tetejébe olvasónaplót is írat, amivel azt igazolja, hogy még annál is butább, mint amilyennek első pillanatban látszik - a naplót sokféleképpen elő lehet állítani, legkevésbé az olvasás által. Mert ha valakit arra ítélnek, hogy olvasson, az garantáltan képtelen naplót írni.

Mi jön még?

Muzsikusok

Úristen, hogy lehet egy ember ennyire gyönyörű? Ezen a felvételen 41 éves volt Maria Joao Pires, jó én meglehetősen elfogult vagyok vele, nemcsak azért, mert a világ legszebb és legizgalmasabb arca, amikor zongorázik, hanem azért is, mert senkihez sem hasonlítható a stílusa, a zenéhez való viszonya, amit ő olvas ki a kottából, azt senki más nem látja - dehát írtam már róla 2013. november 26-i bejegyzésemben, ha nem restek visszamenni, ott több is van.

Itt most ezt a felvételt szeretném a figyelmükbe ajánlani, be kell ismernem, ezt én még nem láttam. Hagyján, de ehhez hasonlót sem. Elképesztőnek tartom az ötletet, fantasztikusnak a megvalósítást. Tessék megnézni a fekete-fehér képeket, az egymás mellé rakott zenészeket, akik így sosem láthatók együtt. A magas fák (fuvola, oboa) egymás mellett ülnek ugyan, de sosem ilyen közel, a mély fák (itt a fagott látszik csak) meg egy sorral följebb, a zenekar túloldalán meg, vele egy sorban a francia kürt, a leglágyabb, legsimulékonyabb rézfúvó, itt egyszercsak együtt a trombitával, ahogy rendesen soha.

Nézzék az arcokat. Úgy vágja be őket a rendező, ahogyan nem szokás, mindenki csodálni szokta azt a közvetítés vezetést, amikor a takkra megjelenő képen szólal meg a hangszer. Itt hamarabb is látom az üstdobos lányt, ahogy készül a belépésre, a helyes fuvolistát és az oboista férfit, az egyetlen hegedűst és az egyetlen brácsást meg a további mélyvonósok közül egy-egy csellistát és bőgőst - hihetetlen munka lehetett ezeket a zenészeket kiválasztani a zenekarból, és külön is meg olykor együtt is a fehér háttér elé állítani őket úgy, hogy a hangszerük hangja ne különüljön el a zenekartól, ez a hangmérnöktől is különleges figyelmet és invenciót igényelt.

Még valamit, aztán hagyom, hogy élvezzék ezt az egyszeri és megismételhetetlen felvételt: figyeljék majd a két kadenciát. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy mindkettő Piresé. A harmadik tétel huszadik századi indítása is meghökkentő, de az igazi csoda az első tételvégi rögtönzés. Mozart ezt a zongoraversenyt 1785-ben írta, ez a 21., a hangneme C-Dúr, egyszer talán majd még írok róla, megérné, egészen különleges mű. De ez a kadencia... jó, mondtam már, elfogult vagyok, nem is csak a női szépség iránt (bár azért is), de ez akárhonnan nézzük, valószínűtlen.

Mozart írt egy szimfóniát három évvel a 21. zongoraverseny után, a fényes C-Dúrhoz képest sötét g-mollban. Semmi bevezetés, néhány brácsahúzás után rögtön felsóhajtanak a hegedűk, nyugtalanul és idegesen körülpillantva - miféle világ ez. Na ezt a g-moll témát hozza ide Pires, ez a csodálatosan szép, harmonikus arcú, mesélő szemű nő, és indítja el vele a kadenciáját. A g hang mint tudjuk a c dominánsa, az külön drámát hoz ebbe a csillogóan derűs zongoraversenybe, mindehhez még a szétmosódó moll hangzás - ilyen nincs, na.

Életem első zenekritikájában írtam - az Esti Hírlapban jelent meg valamikor a 60-as években, az akkor még teljesen ismeretlen Claudio Abbadóról, Mozart hangversenyt vezényelt a Pestmegyei Tanács udvarában -, a zenét nézetem szerint látni kell, éppen annyira, mint hallani. Ez a zseni, aki ezt a felvételt így kitalálta, szerintem hasonlóképpen gondolhatta.

P.S: A zeneileg képzettek számára szükséges megjegyeznem, hogy ez a három évvel későbbi g-moll téma (melléktémaként) szerepel már itt is, de Pires a kadenciában másképp ritmizál, mint ahogy a tételen belül tette, úgy, ahogyan a g-moll szimfónia szólal meg.

Csak tenni ne kelljen semmit

Na mégegyszer. Tegnap átküldött nekem valaki egy hangfelvételt, április 12-i adásról készült. Azért nem írom, hogy rádióadás, mert talán régimódi vagyok (vagy túlságosan a jövőben élő idealista), de nekem a rádiózásról más fogalmaim vannak. Egy betelefonáló informatikus elmondta azt, amit négy nappal korábban megírtam itt, ebbe a blogba bele, hogy ugyanis miképpen intézte el az állampárt a választásokat egy nem is túlságosan bonyolult számítógépes csalássorozattal. Azt is mondta az informatikus, hogy 960 000 szavazattal több jelent meg az állampártnál, mint amennyi a valóságban volt, amire a telefonba beszélő rádiós azt válaszolta, hogy az csak 2 (kettő) százalék, az nem befolyásolhatta az eredményt. Kétszer is visszatekertem, jól értem-e a kimondott számokat - jól értettem. A rádiós nevét azért nem írom le, és a rádióst azért nem teszem idézőjelbe, mert valamikor a kollégám volt a Magyar Rádióban, és őt igen jónak tartottam, ma is kedvelem, olykor beszélünk is, éppen ezért baromira nem értem, miért mondta azt a 960 000-ről, hogy az csak 2 (kettő) százalék, és a betelefonáló miért nem szólt, hogy az nem annyira 2 (kettő) százalék, mint inkább 12 (tizenkettő), amivel nem a kétharmad lett volna elveszítve, hanem az egész választás, aminek a következményéről már írtam elég sokat. Azt mondta még az informatikus (miután nem javította ki a rádióst), hogy most folyik a "visszaszinkronizálás", azaz a meghamisított eredmények összehangolása az újragyártott dokumentumok által (photoshoppal elég sokmindent meg lehet csinálni).

Namármost. Nem értem az én hajdani kollégámat, miért nyomta le minden kérdésével a betelefonálót, miért próbálta bagatellizálni az informatikus bődületes - és abszolút reális - információit. Valamint azt sem értem, hogy miután értesült arról, hogy abban a pillanatban is többezer ember dolgozik ezen a bizonyos "visszaszinkronizáláson", miért nem rohant szét a szélrózsa minden irányába, hogy fellármázza azokat az embereket, akikről ő pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy fellármázandók, mert képesek tenni valamit azon teendők közül, amiket ilyenkor tenni kell.

Ezenkívül nem értem, miért kell az egyik tévéadó ugyancsak betelefonálós műsorában az ifjú telefonos "riporternek" azt mondogatni, hogy az a csalás elég kevéssé valószínűsíthető, amiről az ország beszél, hagyjuk már ezt.

Ha ez így megy tovább, néhány nap múlva az egészből szemkilövetés lesz. Az úgynevezett "ellenzéki" médiumok nyálas, szétkenő segédletével. Néhány hét múlva meg már az is úgy fogja tudni, hogy ez volt minden idők legtisztább választása, akinek konkrét adatai voltak az állampárt aljasságáról.

Gusztusos kis hely ez a Magyarország.

P. S.: Úgy tisztességes, hogy szóljak: amit nem emlékszem, mennyi idővel ezelőtt mondtam összefogó jogászokról, akik majd a megfelelő és nyilvánvalóan járható jogi úton elkezdik lebontani ennek a csúti brigantinak a köztörvényes bűnözői rendszerét, leálltak. Ne kérdezzék, nem tudom, miért. A bűnök csak szaporodtak, a bizonyíthatóságuk még egyszerűbbé vált, az én jogtudor ismerőseim meg visszamentek az irodáikba. Róluk senki nem tudja, kicsodák, én égek egyedül.
Egyikük azt mondta, mostantól veszélyesebb, amit teszek. Mármint én. Én meg azt mondtam, tudom. Azt nem mondtam, hogy megszoktam, mert ezt nem lehet megszokni, ebbe csak nem belegondolni lehet. Ha mindig azzal foglalkoztam volna, mi lesz a következménye annak, amit teszek, én sem tettem volna semmit. Ha reggel fél nyolckor, amikor elindultam az iskolába, azon gondolkoztam volna, melyik banda jön rám délután és melyik csontomat törik el, soha nem jártam volna iskolába.
Dehát be kell látnom, nem mindenki a nyolcadik kerületben nőtt fel, nem mindenki járt naponta többször a Kálvária térről a Horváth Mihály térre és vissza.

A csácsó romákról

Kínos is meg kényes is, valószínűleg kell majd magyaráznom is, mit miért mondok, de a dolog annál fontosabb, hogy csak azért, mert kínos, ne is beszéljünk róla.

Sokat kell olvasnom, az átlagosnál is többet most, hogy írom az Ezerév című könyvemet, a honfoglalás kapcsán a vándorló népek történelméről keresgélek mindenfélét, így találtam egy egészen kitűnő könyvet, a Romológiai ismeretek címűt, Fábiánné Andrónyi Katalin szerkesztette és írta. Ennek egy fejezetén azért álltam meg, mert hosszú ideje próbálok rájönni egy jelenség megfejtésére, ami azért volna jó, mert szeretjük ugyan ismerni a jó dogok eredőit is, de az ártalmasságok okairól kötelező tudni, ahogyan - mint már többször említettem - a mikrobiológusok és a virológusok sem azért kutatnak, mert szeretik a baktériumokat és a vírusokat.

Nem értem, miért kell a magyar nép adóforintjaiból Szíriában kórházat építeni meg Vietnamban nem emlékszem, mit meg mindenfelé abban a világban, aminek a sajátosságai - hogy is mondjam - nem olyanok, amilyenek az európaiak, egyszóval a fejlettségnek egy másik fokán állnak. Most még. Arról meg vagyok győződve, hogy ez nem a vidéki futballista betegségének a tünete, vagy legalábbis nem pusztán az, annál mélyebben gyökeredző okokat kell keresnünk, ha ennek a gyakorlatnak a sűrű ismétlődését meg akarjuk akadályozni.

Évekkel ezelőtt a csúti kis bimbasi az udvaron kereste a gyerekeket, midőn a kommunista és fasiszta veszélytől tartott, akkor éppen az oroszok valamely megnyilvánulását bírálta (még nem működött a lift, amivel azóta Putyin seggébe közlekedik), és Angela Merkel egyik intézkedése nem tetszett neki, azért kommunistázott és nácizott, azért aggódott a magyar gyerekekért, és akart sürgősen kinézni az udvarra. Akkor ezen a szóhasználaton morfondíroztam, leírtam a kert és az udvar között mutatkozó, lényegesnek tekinthető kulturális eltérést, arra a következtetésre jutottam, ha valakiben mély nyomokat hagyott az udvar, és a viselkedése, a szóhasználata, a napi megnyilvánulásai arról árulkodnak, hogy megmaradt udvaron nevelkedett parasztnak, az nem baj, az csak akkor baj, de akkor nagyon nagy baj, ha időközben addig irtotta maga körül az embereket, amíg a miniszterelnökségig kapálództa el magát. Mert bármily keveset tartok is erről a teljesen értelmetlen és üres, tartalmatlan funkcióról, amíg a világban dívik ez a hivatal, addig oda széles látókörű, művelt, olvasott, jó külsejű, bizonyos konzervatív polgári ízlésnek megfelelő módon közlekedni képes emberek kívánatosak, mert az országlakosokról ennek a hivatalnak a betöltőjéről alkotják meg véleményüket a más országban élők.

Na jó, dehát ez még "csak" a stílustalanság, a neveletlenség, az ízléstelenség magyarázata, ehhez csak érintőlegesen tartozik hozzá az idegengyűlölet, de az udvaron, a baromfiszaros környezetben felnőtt paraszt nem épít Szíriában, és nem akarja látványosan, sok pénz átutalásával megvédeni az üldözött keresztényeket, egyáltalán, nem akarja elhitetni a közvéleménnyel, hogy ő hithű keresztény, aki szívén viseli a valahol állítólag üldözött keresztények sorsát.

Vissza a Romológiai ismeretek című kitűnő könyvhöz (tényleg remek, a világ dolgai iránt érdeklődő ember számára "kötelező olvasmány"). Megismerhető belőle a cigányság történelme, az előítéletességnek a cigány szemszögből való látképe, a butának tartott cigány kisgyerek, aki otthon beás nyelven beszél, és az iskolában nem meri bevallani, vagy alig vagy egyáltalán nem ért magyarul, hogyan tudna ugyanúgy részt venni a tanulásban, mint egy "magyar" és így tovább. Van egy rész a cigány önismeretről, azonosságok és különbözőségek a cigányságra jellemző tulajdonságokról. Ideteszek belőle néhány sort:

"A cigány csoportok közötti konfliktusok egyik eredője, hogy a társadalmi megítélés egységesként kezeli őket. A köznyelv, hétköznapi szóhasználat nem beszél cigány csoportokról, ők viszont önmeghatározásuk során igyekeznek elkülönülni egymástól. Például az integrálódni vágyó cigányban (általában magyar anyanyelvű, letelepült, gyakran romungró) feszültséget kelt, hogy rasszjegyei miatt sztereotip megítélésnek vetik alá, és ezzel olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, mint a másik cigány csoport tagjait (cigány anyanyelvű, esetleg kóborló, gyakran oláh cigány). Ugyanakkor a hagyományait, szabadság szeretetét fontosnak tartó (általában oláh) cigány lenézi a „szolgalelkű”, szabadságát feladó, integrálódó magyar anyanyelvű cigányt....

Az oláh cigányok saját magukat, különösen vagyonos, elsősorban lókereskedéssel foglalkozó rétegüket tekintik „igazi cigányoknak”, vagyis – fonetikusan írva – csácsó romnak. Szerintük „az igazi romák abból élnek, hogy a parasztoktól vagy a termelőktől vesznek, és azoknak adnak el... Ugyancsak az igazi rom szimbolikus megjelenítését szolgálja az ember értékének látható kifejezése, ami a felhalmozásban, a látható és tezaurált vagyon felmutatásában, a jó élet kimutatásában nyilvánul meg...

Tehát az oláh cigányok értékrendjében előkelő helyet foglal el a vendégeskedés, mulatozás, és ők azok, akiknél nagyon fontos a javak, vagyon megmutatása. Ez a hozzáállás magyarázza például a nagyméretű arany ékszerek viselését, a rengeteg pénzbe kerülő esküvők, temetések és egyéb ünnepségek megtartását. Ezen alkalmakkor a külvilágnak – cigánynak és nem cigánynak egyaránt – saját nagylelkűségüket, gazdagságukat akarják megmutatni. A cigány értékrend szerint ez a normális, ez az elvárható, aki nem így cselekszik, az megsérti rokonait."

Tetszik érteni? Én nem azt mondom, hogy baj, ha az oláh cigányok ilyenek. Még azt sem, netán bajnak tartanám, ha valakinek ez annyira tetszik, hogy másolni akarná a lókereskedő cigányok szokásait (bár annak kicsi a valószínűsége, hogy bizonyos gének híján tökéletesen sikerülne). Én csak azt tartom bajnak, ha valaki miniszterelnöki beosztásban viselkedik úgy, mint egy cigányvajda, ha olyan lakodalmat rendez a köztörvényes bűnözőhöz férjhez menő lányának, amilyet egy cigányvajda rendezne, ahol "az asszonyok dolga, hogy sírjanak és főzzenek".

De a legnagyobb bajnak azt tartom, hogy "a saját nagylelkűségét, gazdagságát akarja megmutatni" de nem a saját, lókupeckedéssel megkeresett pénzével, hanem a közel tízmillió magyar állampolgártól elrabolt milliárdokból.

Valamint azt tartom nagyon nagy bajnak, hogy ezt a különben súlyosan beteg, cigányvajdai allűrökkel tomboló alakot egy igen csekély számú kisebbség "megválasztja" (mely csekély számú kisebbség is a töredékére fogyna, ha a hatalomhoz törleszkedő szerencsétlenek megszagolnák annak a pániknak az izzadságos bűzét, amit ez a tróger áraszt a nap huszonnégy órájában), és a túlnyomó többség ezt úgyszólván szótlanul tűri, amihez képest egy birkanyáj is forradalmi tömegnek számít.

A Szíriában és egyéb hasonló helyeken nagylelkűsködő magyar miniszterelnökről egy Mátyás téri figura jut eszembe az ötvenes évekből, aki a nála kisebbeket próbálta magához édesgetni fejsimogatással meg stanicliból osztogatott savanyúcukorral, hogy mutassa a saját fontosságát és hadvezérségre való rátermettségét. A vezetékneve azonos volt a jelenlegi magyar miniszterelnökével, csak ő a keresztségben a Gyula nevet kapta. Gyula, a gyáva. Így ismerték kerületszerte.

A nép majd eldönti?

Eltűnődtem ezen a mi "demokráciánkon". Meg valamelyest az összes többin is. Arisztotelész szerint az oligarchia a vagyonosok érdekeiért van, a demokrácia meg a szegényekéiért. Arisztotelész a történelem egyik legokosabb embere volt, jó volna őt jól érteni. Ehhez az kell, hogy lehetőleg teljes terjedelmükben értsük az általa használt fogalmakat. Itt van mindjárt ez a démosz meg a belőle alakult demokrácia, amit mi úgy fordítunk, hogy néphatalom, népuralom, ha kicsit precízebbek vagyunk, hozzátesszük, hogy ez a népuralom a legitimációja a megválasztott közhatalomnak.

A baj az, hogy a démosz kettős jelentéséből azt használjuk, amit több évszázad politikusai használandónak ítéltek, mert az ő érdekeiket az újkorban ez szolgálja, csakhogy ez a démosznak az a jelentése, ami a demokráciáról szólva nem használható. Mert jelentette ugyan a teljes népet is, de az a démosz, amiből a demokrácia kifejezés lett, az annak a polgárságnak az egésze, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta - mely rendeletek kialakításához a teljes népnek semmi köze nem volt. Ebbe a teljes népbe beletartoztak persze a szegények, de ez a fogalom sem a mi jelenlegi szóalkotásunk szerint értelmezendő: szegények voltak azok az iparosok, földművesek és más foglalkozást végzők, akik a saját munkájukból éltek, a gazdagok pedig azok, akik másokat dolgoztattak. A görög népgyűlésben részt vettek persze a szegények, azaz a tekintélyes iparosok például, de azok a demokratikus döntések nem a mai értelemben vett szegények, azaz nem a rabszolgák, nincstelenek, napszámosok érdekeit szolgálták. Azt írja Moses Finley, a XX. század egyik legjelentősebb ókortörténésze, hogy "a görög és római írók és szónokok könnyűszerrel csúszkáltak át egyik értelemből a másikba, és amikor a demokráciát bírálták, könnyűszerrel dorongolták le a démoszt...a görög nyelv gazdag olyan eufemizmusokban, melyek elfogultak, akár csak az irodalom, amiben felbukkannak... a "gazdagok" helyettesítésére a görög szerzők olyan szavakat használtak, melyek szó szerint ezt jelentették: a "hasznosak" vagy "érdemesek" (khrésztoi)... a "szegényekre" azt mondták: a "sokak" (hoi polloi), a "hitványak" (kheironesz)..." Ami azt jelenti, hogy az eredeti fogalmi distinkció elhomályosításából már egyes görög írók is kivették a részüket (mellesleg a khrésztoi - teszem hozzá ezt már én - a töve az arisztokrácia szónak, ami a legjobbak, a legérdemesebbek uralmát jelenti). A görög filozófusok keresték az ideális államot, amiben megszüntethető volna a szegények és gazdagok ellentéte, de valahogy nem találták. Inkább megnyugodtak abban, hogy a démosz a hibás, amiért nem képes megszüntetni az önérdekből cselekvő gazdagok hatalmát. Úgyszólván semmiben nem különbözött ettől Róma, a démosznak megfelelő populus, csak ők valamivel kevesebbet törődtek a látszattal. A senatus consultum optimum, azaz a szenátusi határozat arra ügyelt, hogy az állam érdekei ne sérüljenek. Sok ezer rómait mészároltak le a senatus consultum optimum, más néven a kihirdetett szükségállapot alkalmával, miközben Cicero hevesen forgatta a szemeit A törvényekről című munkájában azt állítván, hogy a magisztrátusnak még rendkívüli állapot esetén is azt kell szem előtt tartani, miszerint "a nép üdve a legfőbb törvény" (salus populi suprema lex esto).
Ez volna az a csodaként tisztelt ókori demokrácia néhány mondatban elbeszélve.

És hogy miért szolgálja az újkor politikusainak érdekeit az a fogalom, ami nem azonos a demokrácia eredeti jelentésével? Egyrészt mert nagyobb "felhatalmazást" jelent, ha a teljes köznépre lehet hivatkozni, másrészt és legfőképpen, mert a demokrácia kiterjesztése, a teljes választójog annak a leányálomnak az igazi megvalósulása, amiről az ókori görögök el sem tudták képzelni, hogy valamikor "működni" fog: a butaság, a primitív, gondolkodásra alig képes tömegek uralma, azoké az embereké, akik éppen a tudatlanságuk következtében bármire rávehetők és fillérekért megvásárolhatók, és akik a jelen pillanatig minden országban és minden társadalmi formában a túlnyomó többséget jelentik. Erre nemcsak a csúti futballista aljas manipuláció sorozata példa, tessék csak az amerikai elnök megválasztására emlékezni, de itt vannak a szomszédaink, az osztrák szélsőjobb befolyása és több nyugat-európai ország hajszálon múlt választási eredményei. A XX. század kiterjesztett választójoga voltaképpen inkább gyengítette a demokráciát, és visszahozta a timokráciát. Mert ugye nem kell mondanom, ez a választási rendszer (néhány ország kivételével) már nemcsak az  újkori értelemben vett szegénység érdekeit nem szolgálja, az arisztotelészi szegényekét sem, ez a politikusoknak, azaz a vagyonosoknak az érdekében kitalált rendszer (a timokrácia az anyagi javak szerint osztja a politikai jogokat, nem volt éppen véletlen, hogy az 1848-as áprilisi törvények közül éppen a cenzus - a vagyonsúly - eltörlését lazsálták le, census latinul esztendei jövedelmet jelent). A rendszer mindenképpen előnyös a politikus számára, akkor is, ha eszében sincs beismerni: a pallérozott elme rengeteg pénzbe kerül, a sok tanult ember előbb-utóbb véget vetne a politikusok uralmának. Tetszik tudni, ki a finn miniszterelnök? Esetleg a svájci? A finnek és a svájciak sem tudják. Ezzel csak azt akarom mondani, van arra példa, hogy a politikusok maguk számolják fel a timokráciát, ennélfogva ez nem reménytelen cél. Nekünk az. Itt Magyarországon, a minden mást elsöprő ekhtrokráciában (bocsánat, amennyiben ezzel a kifejezéssel még nem találkoztak, akkor ez a saját szóalkotásom, ha még tudok valamennyit az ógörögből, ez a gyűlölet uralmát jelenti) nincs semmi esélyünk arra, hogy akár a közös ellenséget felismerjük, el vagyunk foglalva a mi kis fenekedő magángyűlöleteinkkel. Meg a diktatúrába hajló nyílt autokráciával, minthogy a dagadt futballistának annyi esze sincs, amennyi a sima cenzus működtetéséhez kellene, pedig az sokkal kevesebbeknek tűnne fel, mint amit csinál. Na jó, azt persze figyelembe kell venni, hogy az illető súlyos beteg. Ilyen finom distinkciók esetén, mint a diktatúra megkülönböztetése egyéb elnyomó rendszerektől. Amikor "megválasztják" miniszterelnöknek, akkor nem kell figyelembe venni. Minél betegebb, büdösebb bunkó, annál jobb. Az ország egy részének.
Mit tudunk azokról, akik nem mentek el szavazni? Ez körülbelül 3 000 000 (hárommillió) ember (szerintem jóval több, de minthogy senkit nem igazán érdekelt, a Pártra valójában hányan szavaztak, csak a "hivatalosan" hamisított adatokat használhatom). Miért nem érdekel ez még ma sem senkit? Vagy csak én nem ismerem a szociológiai kutatás eredményeit? A fidesz nevű nyúlós ragacs senki mást nem környékezett meg, csak azt a körülbelül 1,8 milliót, akik rájuk szavaztak? Vasárnap délután még úgy be voltak szarva, hogy nem lesz elég a massza még a csaláshoz sem, miért nem szedtek össze több embert? Ha nekik sem sikerült ezeket mozgósítani, akkor kinek fog? Akik nem mentek el szavazni, azok az analfabéták? Ennyien nincsenek. Tárjuk szét a karunkat, ezek kívül esnek a demokrácia fogalmán, ezek a nincstelenek, az éhező, nyomorgó szegények, nincs mit tenni? Ez nem az a démosz, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta, ez a kheironesz, azaz a hitványak, ezek azok, akiknek az őseit a senatus consultum optimum lemészároltatta.
Nagyjából hárommillió ember. Legnagyobb részük nyilván a rabszolgák rétegéhez (osztályához?) tartozik. Tényleg, a mi országunk közmunkásait mi különbözteti meg a rabszolgáktól? Talán az, hogy az ókori rabszolga annyit kapott a tulajdonosától, amennyi szükséges volt az életben maradásához, mert kellett a munkája. A közmunkás nem kap annyit sem a tulajdonosától, mert nem feltétlenül szükséges életben maradnia, a munkája ugyanis nem kell, az egész réteg (osztály?) úgy fölösleges, ahogy van, púp a rabszolgatartók hátán.
Hárommillió ember. A politikusokat nem érdeklik. Ha én civil szervezeteket alapítanék, és azokra bíznám, hogy a megfelelő embereket kiválasszák az ügyek vitelére, engem érdekelnének ezek az emberek. Egész jó kis tömegbázis például. Az a sokaság, amit még egyetlen országban sem sikerült megszólítani, mert a politikusok mindenütt a világon úgy tartják (pedig nem is ismerik a fogalmat), hogy elég nekik az arisztotelészi démosz, de legfőképpen a khrésztoi, az érdemesek, akik mindig el tudják intézni, hogy elég szavazó legyen. Különben a politikusok valószínűleg hiába próbálkoznának ezzel a réteggel, ezek a szegények (akiknek a legnagyobb része persze értelmes ember) nem állnának szóba velük. És vajon a civilekkel? Hát... egy kísérletet megér. Legalább tudni, hogy kik azok, és mit akarnak. És akkor már lehetne hivatkozni rájuk. Nem tudom, miért, de én pontosan olyan fontosaknak tartom őket, mint magunkat, akik a szavazatainkkal fenntartjuk a demokrácia látszatát.
Május nyolcadika még elég messze van. Milyen lenne kiállni a demokratikus népgyűlés elé és azt mondani, mi mostantól a hoi polloi, a sokak képviselői vagyunk. Ha én civil szervezeteket alapítanék, hogy azok megkérjék a megfelelő embereket az ügyek intézésére, akkor én május nyolcadikáig alaposan foglalkoznék ezzel a dologgal.
Ja, azt kérem szépen ne tessék mondani, hogy erre nincs elég pénz. Megenné ugyanis a fene az egészet, ha volna, ha ezt nem lelkesedésből tennék valakik. Sokan. Ebben az országban sokan vannak fiatalok, akik erre képesek és hajlandók. Még. Aztán május kilencedikétől már nem lesznek annyian.

P.S.: Valami még eszembe jutott. Egy barátom (nemrég halt meg, Pál Lászlónak hívták) megkérdezte 1994-ben, hajlandó volnék-e segíteni neki, Zala-megye képviselő jelöltje, de nincsenek jó hírei. Elmentem Zalába. Visszajőve azt mondtam Lacinak, a dolog elég reménytelennek látszik, színtiszta kisgazda az egész megye, de valamit megpróbálhatok. Nem voltam éppen fiatal, a politikától is éppúgy undorodtam, mint most, annál jobban csak a kisgazdáktól, Pál Lászlót meg kedveltem. Úgy véltem, esetleg lehetne használni az ismertségemet - egy siófoki pincértől tudtam, mikor a zsúfolt étteremben megszólaltam, hogy "ez úgy látszik, reménytelen", mire a pincér azt mondta: ennek a basszusnak semmi sem reménytelen, egy perc múlva már volt asztalunk - bármilyen valószínűtlen is ma már, napi két, két és félmillió hallgatóm volt a Danubius Rádióban, nem tudtam úgy megszólalni, hogy rám ne ismertek volna. Visszamentem Zalába, jártam a kocsmákat, jazz- meg cikizene bemutatókat tartottam a művelődési házakban, kimentem a tavaszi határba, leültem az árokpartra, beszélgettem a parasztokkal. Aki magától nem ismert, annak megmondták, mit kell tudni rólam, a többi az én dolgom volt. Pál Lászlót meg-megemlítettem. Hogy a haverom. Együtt iszunk. Vagy ilyesmi. Néhány szó. A 94-es választásokon többen szavaztak rá, mint az összes többire együttvéve. A kisgazda megyében.
Ja, engem akkor rúgtak ki először a Rádióból. Arról is meséltem. De pénzt ezért nekem senki nem adott. El sem fogadtam volna. Pedig néhány hétig, amíg el nem mentem a Nők Lapja megbízott főszerkesztőjének, a nagyobbik fiam tartotta el a családot, akkor visszament gyerekszínésznek. Pedig azt mondta, már elege van.

Még egyszer

Előfordul, hogy idézek részeket 3-4-5 éves bejegyzéseimből. 6 naposat eddig még soha nem szedtem elő, különösen nem teljes terjedelmében, változtatás nélkül. Most megteszem:

Valami fontosat akarok, hátha még nem késő. Ha már késő, az baj. Úgy értem, azért baj, mert akkor a tüntetés szervezői nem elég rugalmasak, majd azt mondtam, nem elég fiatalok, akkor valószínűleg kezd nőni az a bizonyos gyep, ami által az agy begyepesedik. De az is lehet, túl szigorú vagyok.

Ne tessék pártokról beszélni. Úgy se, hogy mi lenne jó, ha a pártok mit csinálnának. Nemcsak azért, mert a normálisabb országlakosnak nagyon elege van a pártokból, hanem mert tényleg nem kellenek. Ezenkívül ne tessék különféle, jórészt értelmetlen lózungokkal a tömeget ordíttatni, az elég könnyű ugyan, de a világon semmi értelme nincs, mert nem vezet sehová.

Van még két egész nap. Bőven elég arra, hogy találjanak egy-két-három nevet, aki elég ismert, aki alkalmas lehet arra, hogy ebből a szarból, amivé a csúti gazember tette ezt a szerencsétlen országot, kalaposinast csináljon, és legfőképpen aki nem politikus. Aki legföljebb (súgok) egy szakértői kormány tagja volt, és sem előtte, sem utána nem kompromittálta magát valamilyen párttagsággal.

Ha nincs megfogható, értelmes célja a tüntetésnek, el fog halni. Ha nem most szombaton, akkor legközelebb. Értelmes cél az, ha valakiket rá tetszik bírni arra, szólítsa fel a kormányt, a fideszt, mindenkit, aki részt vett a rombolásban, hogy május 35-én (azaz egy hamarosan kitalálandó konkrét időpontban) legyen a Vérmezőn egy padnál (azaz egy konkrétan megjelölt helyszínen), hogy megtárgyalják a tennivalókat. Amiknek például az a kiindulópontja, hogy a tárgyalás lehetővé teszi a szabad eltávozást, hogy csak teljes vagyonelkobzás lesz, de mehetnek szabadon Kazahsztánba vagy ahová tetszik. Ha nincs tárgyalás és megegyezés, akkor lesz másfajta tárgyalás, ami viszont nagyon hosszú börtönbüntetést jelent (megkérdeztem okos ügyvédeket, jogilag ebben semmi hiba nincs).

Tetszik érteni? Ez reális, érthető perspektíva, amiért akárhányszor érdemes kimenni az utcára, mert arra ugye senki nem számít, hogy a csúti futballista másnap telefonál, hogy ott lesz. De arra lehet számítani, hogy az egész bagázs (Swan Edgar kifejező képét kölcsönvéve) lefossa a bokáját.

Innen így látható az alagút vége. Pártokkal, gerinctelen politikusokkal nem fog menni.

Szóljanak mindenkinek, akit illet.

Nem történt semmi, pedig ez itt nemcsak ezen a néhány ezres olvasottságú blogon jelent meg, hanem az összehasonlíthatatlanul nagyobb Kolozsvári Szalonnán is. Azt pedig nyilván olvassák olyanok, akiknek valamilyen köze van a tüntetésszervezéshez. Nyilván úgy vélik, jobban tudják, én csak ne dumáljak bele.
Nem tudják jobban. Vagy azt teszik, amit itt leírtam, vagy május 8-án akár otthon is maradhatnak. Csak tanulságul, nézzék a valószínűtlenül ostoba és jellemtelen elempés asszonyt, a csúti futballista ánuszának egyik csimbókját. Ő most felszólít és össze akar fogni.
Szóval még egyszer: vagy ott, a tömeg előtt bejelentik, hogy megalakítják az Ellenzéki Kerekasztalt vagy bánom is én, olyan civil szervezeteket, amilyeneket ki bírnak találni, és ott helyben meghirdetik azoknak a programjait (kézzelfoghatót és radikálisat), és kinyilvánítják, hogy semmiféle pártnak nincs semmiféle keresnivalója a tüntetők között, ha egy is megnyikkan közülük, vasvillával fogják elzavarni - vagy nyugodtan maradjanak otthon, és törődjenek bele, hogy a csúti gazember itt olyan világot fog csinálni, amihez képest az ötvenes évek Rákosi-rendszere maga volt a Kánaán.
Ezek nagyon egyszerű dolgok ám. Csak elkezdeni nehéz. Utána megy magától. Ha van néhány értelmes ember, aki tudja, mit kell tenni.