Párbeszéd trombitára és szteppcipőre

Most ment el Laci barátom és mentorom a paraszti munkában, meg egyáltalán, minden kétkezi tevékenységben, akitől 3 éve, mióta falusi lettem, tanulok élni és látni a természetben, azt kérdezte, kire fogok szavazni. Azért kérdezte, mert tudja, hogy én sem tudom. Rá nem szavazhatok, pedig ő aztán gatyába rázná ezt a szerencsétlen országot, dehát ki kérdezi meg tőle, mit kellene tenni.

Úgyhogy most szünet. Mutatok egy igazi zsenit. Évtizedeken át úgy látszott, akármilyen nagy is a verseny a trombitások között, a legnagyobb mindig Miles Davis marad. Na jó, esetleg Dizzy Gillespie. Meg aztán még mondták a régiek, hogy King Oliver és Buddy Bolden... Aki kicsit is jártas a jazzben, az tudja, hogy zongorán, trombitán, alt és tenorszaxofonon mindig előkerül egy újabb legnagyobb, ezeken a hangszereken annyira sem lehet elsőt hirdetni, amennyire bármi másban (pedig bármi másban sem lehet, kivéve a bariton szaxofont, mert ott Gerry Mulligan tényleg fölötte áll mindenkinek).

Jó ideje (voltaképpen az első jelentkezése óta) figyelemmel kísérem Wynton Marsalis pályafutását, az első pillanattól fogva gyanús volt, hogy itt valaki olyan érkezett a jazz világába, amilyen még nem volt. Händelt játszott (a Kathleen Battle nevű világcsodát "kísérte"), van Haydn trombitaverseny felvétele - dehát ilyesmiből van több is, mondhatják és igaz is. André Previn hamarabb lett világhírű jazz-zongoristaként, mint mielőtt karmester lett, Benny Goodmannél tökéletesebben a mai napig nem játszotta el senki Mozart Klarinét-ötösét és Klarinét-versenyét, a magyar fővárosban is járt klasszikus koncertzongoristaként Keith Jarrett és Herbie Hancock, hogy csak néhányat említsek a jazzesek komolyzenei kirándulásai közül.
Igen ám, de a Haydn Trombitaversenynek az egyetlen olyan felvétele, amiben semmilyen gikszer sincs, Wynton Marsalis-tól való. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét képesek legyünk felmérni, tudni kell, hogy trombitán úgyszólván lehetetlen gikszermentesen játszani - kórusban elképzelhető, szimfonikus zenekarban és big bandben is, de bonyolultabb frazírozást igénylő szólóban a hangszer játékmódja miatt szinte képtelenség (a trombita felhangok megszólaltatására képes, a három ventil csak korlátozott mértékben járul hozzá a kromatikus hangok megszólaltatásához, az elsődleges hangváltó "eszköz" az ajakformálás, azaz a levegőrés módosítása, például oktávugrásnál). Wynton Marsalis technikája valószínűtlen és egyben érthetetlen nemcsak a magamfajta laikus számára, a hivatásosok sem értik. A jazztörténetben nem ismerek hozzá fogható muzsikust és az úgynevezett komolyzenéből is csak egy jut hirtelen eszembe: Leonard Bernstein. Marsalis mindent tud a zenéről és ezt a hihetetlen tulajdonságát azzal is kiegészíti, hogy fantasztikus ötletei vannak, azaz zenei szerkesztőként is utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Ideteszek egy részletet egy koncertsorozatából, a Jazz at Lincoln Center Orchestra című elképesztő ötletparádéból. Előtte (a könnyebb tájékozódást segítve) annyit, hogy a 30-as évek derekán egy még alig ismert, olasz bevándorló családból származó süvölvény (Louis Primának hívták, 1956-ban robbantotta fel a slágerlistákat a Buona sera signorinával) írt egy jazz-zeneszámot, amit valószínűleg a legtöbben és legtöbbször játszottak el azóta, először az akkor már nagynevű Benny Goodman, Sing, sing sing a címe. Éppen az ő előadása határozta meg az összes többit: dobosának, Gene Krupának az akkor vadonatúj ritmusképlete és Benny Goodman leheletszerűen kezdődő, majd sikoltásban végződő klarinétjátéka. Ez így együtt adhatta az ötletet Wynton Marsalis-nak, hogy meghívjon négy kiváló klarinétost (az ötödik a zenekar saját muzsikusa), és az ő szólóikkal töltse ki a (szerintem igen rövid) játékidőt. (Marsalis a felső sorban, a trombitakórusban - szemből nézve - a balszélső.)

Tudom, nem illik ilyen hosszú zenéket iderakni, de ezt úgy sem lehet másképp meghallgatni, csak ha valaki tényleg ennek szenteli a teljes figyelmét, azaz időt kell rá szakítani (akár majd csak a hétvégén). Viszont ha már egyszer sikerült, akkor lesz még 18 percük arra, hogy megnézzék és meghallgassák a jazztörténet első koncertáló improvizációsorozatát, mely párbeszéd egy trombita és egy sztepptáncos között zajlik (8 perc 35 másodpercnél kezdődik). Nézzék ezt a két embert, ahogy követik, kitalálják és megfejtik egymás gondolatait, ahogyan feltesznek egy kérdést, és ahogyan megvárják a választ, hogy aztán föltegyék a saját kérdésüket.

Nézzék és legalább 18 percig ne gondoljanak a világ gondjával.

Görgei

Csak a rend kedvéért, csak mert már megint tódítás esetét vélem fölfedezni: a jelen honvédelmi minisztere megemlékezett Görgei Artúrról mint "honvédtábornokról" és "hadügyminiszterről".

Körülbelül egy éve elég intenzíven foglalkozom 1848-49-cel. Van ugyan egy félmondat arról, hogy Kossuth "nyilvánosságra hozta" Görgei tábornoki kinevezését, de én ezzel a dokumentummal sosem találkoztam. Görgei utolsó hivatalos előléptetése a vezérőrnagyi (altábornagyi) volt és mint ilyen lett hadsereg főparancsnok, majd még államfő is vagy minek nevezzük az elinaló Kossuth utódjává való megjelölését. De ez a kisebb baj.

Görgei Komáromnál súlyos fejsebet kapott 1849. július 2-án. Közben Kossuth kinevezte hadügyminiszterré. Görgei július 4-én levélben mondott le a miniszterségről úgy, hogy el sem ment a minisztériumba. Azaz valójában egyetlen percig sem volt miniszter.

Mostanában kezdik fölfedezni Görgei Artúrt. Most már ott tartunk, hogy a mind üresebb és bombasztikusabb "hazafiság" címzetű lufi ügyében is példaképként rángatják elő Görgeit, aki katonának nevezte magát, és legritkábban öblögette a hazafiságot. De ez még mindig nem ok arra, hogy azzal tartsuk őt nagyra, miszerint hadügyminiszter lett volna.

Nem volt. Az 1848-49-es "forradalom és szabadságharc" legtisztességesebb és legkiválóbb alakját nem szükséges úgy fényezni, hogy bekenik a jelen kormányzati csürhéjének nyálával.

Legalább őt hagyják békén.

Kötelező listák 2.

A Kolozsvári Szalonna föltette a Kötelező listák című írásomat. Többen szóltak, olvassak bele  a hozzászólásokba, lehet, hogy kiegészítésre szorul a bejegyzésem.

Én is azt hiszem. Már megint nyilvánvalónak tekintettem valamit, ami nem az.

Olyan "hozzászólóval" persze nem tudok foglalkozni, aki egy római szobor képe mögé bújva fensőbbségesen megveregeti a vállamat, az ilyen névtelenek megnyilvánulásait mindig a jellemüknek megfelelő elbánásban részesítettem, mint ahogyan a magát jelentéktelen kisembernek nevezővel sem tudok mit kezdeni, aki közben olyannak láttatja magát, amilyen a szovjet törpe volt, hatalmasnak és legyőzhetetlennek.

Azoknak van mondanivalóm, akiknek kétségeik támadtak, mi lesz a diáksággal, ha nincs, aki megmondja nekik, mit kell olvasni. Meg azoknak, akik nem is értik, miről beszélek, hiszen ők elolvasták a kötelezőket, és tetszett nekik.

Az utóbbi az egyszerűbb helyzet, persze, hogy van olyan (mind kevesebb), aki szeret és tud is olvasni, és aki meg tudja különböztetni a jót a silánytól. Jut eszembe, az sem volt világos, hogy nekem (és vélhetőleg Szabó Magdának) nem a "szovjetséggel" volt bajunk elsősorban, hanem a kötelezőséggel. Solohov Emberi sorsát például a mai napig az egyik legkiválóbb nagynovellának tartom, az abból készült Bondarcsuk-filmet meg különösen, Csuhraj Ballada a katonáról című filmje vagy Hejfic Kutyás hölgye Szavvinával és Batalovval máig élő élményt jelentett, azaz pusztán a szovjetség nem volt kizáró tényező. A kötelezőséggel együtt már igen.

Azt hittem, senki nem gondolja, hogy nekem minőségi kifogásom volna Homérosz vagy Szophoklész ellen, az illető óriások köszönik, nem tőlem kell megvédeni őket. Mindössze azt állítottam, hogy nem 15 éves korban kell olvasni, legalábbis kötelezően nem. Mondok esetet illusztráció gyanánt. 1959-ben (vagy '60-ban) az Apáczai gimnázium színjátszó körének vezető tanárnőjétől azt a valószínűtlenül megtisztelő feladatot  kaptam, hogy rendezzem meg az Egyetemi Színpadon Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát (lehetett tudni, hogy a Főiskolára készülök színház-rendezőnek, a tanárnő úgy vélhette, akkor pedig ez jó elővizsga lesz a felvételi előtt). Szerepet osztottam, elkezdtünk próbálni (lehet, már nem jól emlékszem, de mintha a hihetetlenül szép Hegyi Anikóra bíztam volna Iót és Kiss Gáborra Prométheuszt). Huszti tanárnő bejött egy próbára, ült egy ideig a nézőtéren, aztán leállított minket, és azt mondta, keresünk más darabot. Azt mondta, nincs kétsége afelől, hogy mi mindannyian értjük a darabot, tetszik is neki, amit csinálunk, de ez nem a gimnáziumi közönségnek való. Még egyszer, ez az ország elsőszámú gimnáziuma. Bár akkor nagyon mérgesek voltunk, ma már tudom, a tanárnőnek igaza volt. (Gottfried Keller Ruha teszi az embert című színművét mutattuk be végül, annak bizonyosan Hegyi Anikó és Kiss Gábor volt a két főszereplője.) Tetszik érteni? 1960-ban, amikor még csak néhány ezer televízió előfizetőt számláltak, amikor még a Teaház az augusztusi holdhoz lehetett a legnagyobb színházi szenzáció és a Hajnalban, délben, este című Niccodemi-darab is politikai kockázatnak számított, egy hivatását remekül értő magyartanár úgy ítélte meg, Aiszkhülosz nehéz 18 év alatt. Játszva is, nemhogy olvasva.

A Bölcsészkaron Pándi Pál (igen, a rohadt bolsevik, szerintem kiváló tanár volt) ahelyett, hogy lenyomta volna a torkunkon a Goriot apót (kötelező vizsgatétel), azt mondta, megjelent egy Golding nevű írónak A legyek ura című könyve, a következő szemináriumra olvassuk el, arról fogunk beszélni. Elöljáróban csak annyit, hogy az Európa Kiadó antifasiszta könyvként adta be engedélyeztetésre (a pártközpontba), mert mindenáron ki akarta hozni. Nekünk erről mi a véleményünk? Hát így lehet például. Meg még ezerféleképpen. Rávezetni egy műre, rávenni az olvasásra azt is, aki különben nem szokott olvasni. Ebben az ezerfélében egyvalami bizonyosan nincs benne: az, hogy kötelező.

Tanárkoromban a harmadikos gimnazistáimnak (a tanterv szerint 19. századi magyar irodalom az előírás) felolvastam egy részt Salinger Zabhegyezőjéből, aztán megkérdeztem, van-e kedvük elolvasni, mert tartanánk belőle egy órát (mint később kiderült, többet is). A gyerekek közül senki nem botránkozott meg azon, hogy én a 20. századi amerikai irodalomtól fogom majd megközelíteni a világról való fontos tudnivalókat (azaz mint tudjuk, az irodalom lényegét), elolvasták, és irtó jót ordítoztak egymással meg velem a könyv kapcsán.

Nem a világirodalmat kell megszerettetni a diákokkal, hanem az olvasást. Azt egy művel kell kezdeni. Azt meg majd a tanár eldönti, melyik lesz az. Melyikkel tud ő úgy foglalkozni, hogy az érdekelje az egész osztályt. Ha ez megvan, jöhet Dante és Goethe. Enélkül soha nem jön semmi.

Még Coelho sem.

Azt sem állítottam, hogy a Biblia vagy Shakespeare tilos ebben a korban. Ha egy tanár képes érdeklődést kelteni, majd a művel való megismerkedés után úgy foglalkozni vele, hogy az kiváltsa a gyerekekből a megfelelő érdeklődést és izgalmat mindazokkal kapcsolatban, amiket ezek a művek jelentenek, akkor rajta, tessék csinálni. De csak akkor és csak úgy. Kötelező és beszámolsz róla fiam és majd én leosztályozom az olvasónaplódat - ezt ne, ez szörnyű.

Majdnem mindegy, mit neveznek ki kötelezőnek. Az emberi természet általában is rosszul tűri, ha valamilyen tevékenységre kényszerítik. Reflexszerűen próbál kibújni alóla. A törvények is tiltanak, nem köteleznek.

Azt próbáltam megértetni, hogy nem célravezető a kényszerítés. Ha valakinek olyan jó természete van, hogy nem tekinti annak a kötelező olvasmányt, annak csak örülni lehet. De mindenkinek kivétel nélkül megmarkolni a tarkóján a haját és beleverni az orrát egy irodalmi műbe - abból az a szellemi szint lesz, ahol most tart ez az ország.

Kötelező listák

Arról értekeznek mindenféle fórumon, hogyan kellene megváltoztatni a kötelező olvasmányok listáját. Olyat nem láttam, ami azt írta volna, hogy sehogy. Nincs mit változtatni. El kell törölni az egész listát (bár ezt is lehet változtatásnak nevezni).

Évtizedek óta figyelem, mikor jut már eszébe valakinek, hogy a "kötelező" jelzővel nem más könyvektől vonják el a szerencsétlen iskolás figyelmét, hanem az összestől. Nem a kötelező olvasmányt utáltatják meg, hanem az olvasást. Nem tudom, ki találta ki ezt a förtelmes baromságot, de régen történt, az bizonyos, már az én iskolás éveimben is volt kötelező olvasmány jegyzék. Abban leginkább a szovjet irodalom jeles szerzői soroltattak fel, egyre emlékszem is, az volt neki a címe, hogy Az ifjú gárda. Kicsit szégyellem magam, mert én tényleg mindent elolvasok, a használati utasításokat is, azokat ráadásul minden nyelven, ami fel van tüntetve (és amin tudok olvasni), de Fagyejev nagybecsű művét a mai napig nem olvastam el. Nem is tudom, miről szól. Azért nem kaptam elégtelent emiatt az általános iskolában, mert a számonkérést a tanárunk elmulasztotta. A tanárunkat Szabó Magdának hívták, és bár többször terveztem a következő évtizedek során, hogy majd megkérdezem, felelősségre vonták-e ezért a mulasztásért, mindig elfelejtettem. Egyszer még akkor is eszemben volt, amikor elindítottam a felvételt, a Betűtenger című rádióműsorom vendége volt, el is kezdtük felidézni a régi szép időket a mikrofon előtt, de mielőtt Fagyejev szóba került volna, a vezérlőből mutogatni kezdtek a fiúk-lányok, hogy megy az idő, és arról volt szó, hogy Magdával az Abigélről fogunk beszélgetni (azt már tizenvalahány évvel korábban, még tévéoperatőr koromban kikérte magának, hogy Magda néninek szólítsam - ahogy az iskolában hajdan -, és csak kicsit pislogott sűrűbben, mikor mondtam, hogy az egész osztály szerelmes volt akkor is, amikor elment tőlünk, nem mintha nem tudta volna).
Ennyit Fagyejevről.
Félreértés ne essék, nem vagyok büszke rá, hogy nem olvastam Az ifjú gárdát. Sőt, most már kicsit sajnálom is. Éppen ezért azokkal, akik még mindig kötelezőolvasmányoznak, leíratnám pauszpapírra töltőtollal az összes kötelező olvasmányt az utolsó betűig. Tízszer.
Megnéztem a listát. Mert van ám. Kötelező és ajánlott (hóttmindegy).
A 9. osztályosok (ha jól tudom, ezek a 15 évesek) számára előírtak láttán az előbbi szankciót azzal bővíteném ki, hogy a tízszer leírt szöveget meg is etetném azzal, aki ezt így összeállította. Nem kellene együltőhelyben megennie, ráérne szép komótosan, addig sincs iskolások közelében.
A címek között egyetlen egy sincs, ami legalább halvány reményt gyújtana a mű megértését illetően. Kifejezetten jó képességű diákok számára. Kivétel nélkül mindre rá kellene ragasztani ugyanis egy matricát: csak 18 éven felülieknek. Nem, nem azért. Mert igaz, Boccaccio Dekameronja is kötelező, de aki olvasta is, és nemcsak Pasolini filmjét látta, az tudja, nem a bujaság miatt korhatáros ez a könyv. Hanem mert nehéz szöveg, és egy 15 éves gyerek számára követhetetlen és unalmas.
Ideteszek egy kifejezetten pikáns részletet, az én ősrégi, kétkötetes Révay-fordította Dekameronomból másolom ki:

"Miközben tehát Giannotto ottan élt Currado szolgálatában, történt, hogy Currado egyik leánya, kinek neve volt Spina, özvegye maradt bizonyos Niccolò da Grignanónak, és visszatért atyja házába: mivel pedig fölöttébb csinos és kedves teremtés volt, s alig valamivel idősebb tizenhat esztendősnél, megesett, hogy szemet vetett Giannottóra, az pedig őreá, és szenvedélyesen megszerették egymást. E szerelem pedig nem maradt sokáig teljesülés nélkül, és több hónapokon által tartott olyképpen, hogy senki észre nem vette. Emiatt aztán túlságosan elbizakodtak, és kezdtek könnyelműbben viselkedni, mint ahogy ilyen dolgokban kellett volna, s mikor egy napon valamely szép és sűrű erdőben jártak, a menyecske Giannottóval előrement, maga mögött hagyván mind a társaságot; mivel pedig úgy látták, hogy jócskán megelőzték a többieket, valamely fáktól körülzárt, gyönyörűséges, virágos, pázsitos helyen lepihentek, és kezdték elhalmozni egymást a szerelem gyönyörűségeivel.

És ámbár már jó ideje kettesben voltak, a nagy élvezet miatt oly igen rövidnek tűnt nekik az idő, hogy előbb a menyecske anyja, annak utána pedig Currado ottan lepte őket."

Izgalmas, nem? Van-e 15 éves, akinek ne lobbantaná lángra a fantáziáját? A választék hasonlóképpen érdekfeszítő, olyan könnyed, népszerű, az irodalom iránti vágyat serkentő szerzőkkel, mint Homérosz, Szophoklész, Dante, aztán ott van még a Biblia (amit tapasztalatom szerint a bibliakutatóknak egy része sem képes megérteni), valamint a már-már bulváros egyszerűséggel megírt Szigeti veszedelem, és hogy szaporítsuk a kalandra csábító feladatok számát, kell olvasni Shakespeare-t és Moliére-t. Ez Szophoklésszal kiegészítve azért jópofa próbatétel, mert meg kellene tanulni hozzá drámát olvasni, amit viszont senki sem tanít, mert Gyárfás Miklós volt az utolsó ebben az országban, aki még tisztában volt vele, ez irodalomban olyasmi, mint zenében a partitúra olvasás. Dramaturgi pályafutásom során többször kellett szembesülnöm a megrázó ténnyel: a magyar színházrendezők zöme nem tud színdarabot olvasni, kifejezetten nehezükre esik egy-egy drámai mű értelmezése (nem mintha a karmesterek között nem volna olyan, akinek leküzdhetetlen problémát jelent egy partitúra megértése).

A 16 éveseknek aztán feloldásul ott van Goethe Faustja és Voltaire Candide-ja, de elmélyedhetnek a Fanni hagyományaiban is, van-e Kármán Józsefnél kívánatosabb egy kamasz számára. Felüdülésnek Az apostol, a Toldi estéje és Jókai...

Ma tüntetnek a tanárok meg talán iskolások is lesznek ott. Nem a kötelező olvasmányok ellen fognak tüntetni.
Pedig az ellen kellene. Az egész magyar oktatási rendszer esszenciája, a kötelező olvasmányok fakasztotta utálat minden tudomány iránt (ha van kedvük, keressék az iskolásoknak szóló kötelező irodalmat bármely országként funkcionáló ország oktatási rendszerében). Ott kezdődik minden. Egyebek között az is, amit szövegértésnek hívnak. Amiből értelemszerűen következik minden más, biológia és fizika, közgazdaság és az élet praktikus dolgai (amiket a magyar iskolákban a mai napig nem tanítanak, van helyettük egyház meg hittan), és a hazai iskolarendszerben a jelenig elsajátíthatatlan idegen nyelv. Bármelyik. Mely nyelveknek az utálata ugyancsak az első iskolaévek gyermekellenes légkörében fogan, és a kötelező olvasmányok idejére fejlődik betegessé.
Miket beszélek? Az oktatás részproblémájáról a munkaalapú társadalomban. Ahol a legmagasabban kvalifikált emberi tevékenység, amit a miniszterelnök még képes nagyjából átlátni, a kubikosi munka. Egy talicska és egy lapát az a két munkaeszköz, ami még éppen nem haladja meg a szellemi képességeit. Az a két munkaeszköz, amivel kapcsolatban talán nem az az első reflexszerű mozdulata, hogy ellopja.
Dante, Boccaccio és a Biblia. Maradjon csak. Amíg van kötelező irodalom és ezek rajta vannak, addig nem lesz baj. Bégető birkák tolakodnak be a választó helyiségekbe, hogy ezentúl is legyen talicska meg lapát.

Mi legyen?

A rombolás-építés ellentétpárból melyik a pozitív? A jó, a hasznos, az előremutató, a teremtő.

Azt mondják erre, micsoda kérdés, persze, hogy az építés. A kevés egyértelműen pozitív fogalom egyike. Amit felépítettünk, az megvan, azt már nem lehet elvenni, azt csak lerombolni lehet, a rombolás meg csúnya dolog.

Nemcsak az a baj, hogy az építés meg a rombolás nem ellentétpár, hanem két egymást feltételező, egymás nélkül nem létező tevékenység, azaz inkább ölelkező, mint ellentétes fogalmak (rombolás nélkül nincs építés, az építőanyag a rombolás terméke, egyéb kártevéseket nem említve, mert az építés ettől azért még mindig pozitív tett). Hanem hogy mit kezdjünk a haszontalan, fölösleges, használhatatlan, kártékony, ízlésgyilkos építményekkel, amiket lopott pénzből hoztak össze, amik nemcsak lerombolták a természetet és a környezetüket, de még szennyezik is a puszta létükkel és a bennük lévő üzenetekkel.

Az eltűnt és visszaszerezhetetlen százmilliárdokon kívül mi történik majd a stadionokkal és egyéb, hasonlóan használhatatlan sportlétesítményekkel? Az összegányolt Várkerttel, a kőrengeteggé ridegített Kossuth-térrel. A förtelmes giccsekkel, amiket "szobor" címszóval piszkítottak az Országház köré, dicsőítve általuk nyavalyás tömeggyilkosokat, háborús bűnösöket. A még förtelmesebb giccsel például, amit a nemzet rosszkedvű, gyűlölettől szikrázó építésze rondított a jobb sorsra érdemes felcsúti tájba (ha valakinek tetszik, sajnálom, attól még borzalmas, ahogyan az egész életmű legnagyobb része az. Többször leírtam már, tessék belegondolni, milyen volna a környezetünk, ha a csodált Gaudi vagy Hundertwasser építené tele - belőlük néhány ház még érdekes meg jópofa, de csupa  Sagrada Familia vagy Ronald McDonald Haus megőrjítené az embereket, mint ahogy megszokhatatlan a részeg pallér által épített gigantikus törökfürdő Piliscsabán).

Szóval mi lesz ezekkel? Hagyjuk úgy, ahogy vannak, majd az enyészet? Virítson évtizedekig a pofánkba köpő mementó gyanánt egy tömeggyilkos gazember kísértete? A határainkon kívül szétszórt százmilliárdokkal már nem tudunk mit tenni, a miattuk (és a többi miatt) kiszabandó életfogytiglan nem jelent vigaszt, ez elveszett, kész, ennyi volt, tűrtük, nem tettünk semmit, megérdemeljük, de mi legyen a Tisza-szoborral és a szombathelyi stadionnal például?

Csak kérdezem.

Bár már ott tartanánk?

Mit szentesít a cél?

"Az ellenzék valóban minden lehetőséget megragad, hogy napirenden tartsa az 1300 menekült befogadásának ügyét. A jobbikos és MSZP-s képviselők most parlamenti vizsgálóbizottságot kezdeményeztek az ügyben."

Na valami ilyesmiről beszéltem a minap. Parlamenti vizsgálóbizottság. Játsszunk demokráciát, ha szétszakad ajkunk, akkor is. Dehát ezzel itt nemcsak az a baj.
Tudom én, hogy ezt nehéz megérteni, még okos emberek is vannak, akik úgy gondolják, mindegy, milyen társaságban győzzük le a fideszt, csak le legyen győzve. Hogy egy rablógyilkost legjobban egy másik rablógyilkos tud elpusztítani.
Ez valószínűleg így van. De ebben az esetben a másik rablógyilkos nem eszköz, hanem társ. Tetszik érteni a különbséget? Egy-két napja azt kíséreltem meg magyarázni, hogy az eszközökben már nem lehet válogatni. Azt viszont nem mondtam, hogy a társakban sem.
Egy pillanatra hagyjuk az eset morális tartalmát (különben azt nem lehet, de most a könnyebb értés kedvéért egy kicsit hagyjuk), ne foglalkozzunk azzal, miért nem enged magához közel az ember fajgyűlölettől bűzlő nácit. Vegyük csak a praktikus szempontot.
Az eszközt el lehet dobni, a használatát meg lehet szüntetni. A társat sem eldobni, sem megszüntetni nem lehet. Győztünk, elpusztítottuk az egyik rablógyilkost, ott maradt a másik. Azt ugye nem tetszik komoly stratégiának gondolni, hogy a győzelem után majdcsak lesz valahogyan, a lényeg az, hogy akkor majd felül kerekedünk, mert nem lesz sehogyan, mert nem mi győztünk, hanem ő, minthogy az ő eszközei hatásosabbak, tudtuk, azért választottuk. Még éppen folyik a vér a fogai közül, amikkel átharapta a rablógyilkos torkát, midőn komótosan felénk fordul, és azt mondja, a te nyakad mintha lágyabb volna, most akkor megkóstolom. Azaz nem mi használtuk őt, hanem ő nyert általunk ideiglenes legitimációt a civilizált világ szemében.
Magyarázzam meg még az erkölcs felől indulva is, vagy így elég?
Az előző bejegyzésemben egy pillanatra támadt némi lelkiismeret furdalásom, amiért legazembereztem az ellenzéket is. Ez a rossz érzés most elmúlt.

A fővédnök

Tetszett olvasni Sztálin elvtársnak a nyelvészet tárgyában írott tudományos munkáit? Sürgősen pótolni! Hamarosan hivatkozás lesz. És akkor legalábbis az akadémikusoknak illik ismerni. A csepeli bazaltfejű birkózóbajnok irodalomelméleti könyveinek bibliográfiai részében nyilvánvalóan kitüntetett helyet foglalnak el majd a nagy előd különféle diszciplínákban megjelent értekezései.

Néhány másodpercig eltűnődtem, mi lehetett a motivációja az Arany János emlékév fővédnök választásának. Ha emberekről volna szó, olyanokról, akik legalább nagybetűkkel megtanultak írni és szótagolva olvasni, akkor azt mondanám, egyszerű cinizmus. Dehát mondom, olyan magasrendű szellemi teljesítményt, mint amilyen a cinizmus bármiféle megnyilvánulása, a tárgyalt esetben nem várhatunk. 

Tudható, a csúti dagadék nélkül senki nem intézkedhet, neki nyilván előre értesülnie kellett arról, hogy ezt a formátlan, laza homokkőből faragott csepeli gólemet nyilvánítják az Arany János emlékév fővédnökének. Próbálok belehelyezkedni egy homályló, betegesen tekeredő agyvelő nehézkesen kattogva kapcsoló működésébe, amint igyekszik nem eltévedni a bonyolult képzettársítások erdejében, abban a pillanatban, midőn felmerül a főnév: arany. Az első, heves reakció természetesen az elutasítás - ki az a tájékozatlan barom, aki azt képzeli, lehet bárki más az aranynak a fővédnöke. Innen még viszonylag egyszerű a következő relé csattanása: ilyen halált megvetően ostoba adminisztrátor nincs a tisztviselői karban, aki az életével játszana, itt valami másról lehet szó. A következő kattanás már nehézkesebb, ha nem közös főnévről történik intézkedés, akkor esetleg egy tulajdonnevet kellene az elzsírosodott, piszkosszürke tekervények mélyéről előbányászni, ez lesz az, valami Arany nevű, talán József, esetleg János. Villámszerű kisülés, a most következő kapcsolás pánikszerűen gyors: elkövetett-e valamit ez az Arany őellene az általánosban vagy a gimnáziumban. Mondjuk szorosan melléállt és lenézett rá, éreztetve testi fölényét, esetleg meg is ütötte, vagy csak menekülni kellett előle, cikkcakkban futva az iskolafolyosón... És akkor hirtelen megvan. Ez egy költő, akinek valamilyen versét kellett volna megtanulni, aha, aha, rémlik már, lássuk csak. Ez az. Mindenféle alakok szabotálták az uralkodó dicsőítését. Hát naná, hogy ilyet az ember nem tanul meg. Naná, hogy az ilyeneket le kell gépfegyverezni. Vagy megégetni. Mindegy, lakoljanak.

Határozottan emlékszik, hogy ez az Arany nevű helytelenítette az uralkodó eljárását, és mintha a renitensek mellé állt volna.

Jó lesz ez a csepeli alattvaló fővédnöknek. Ez majd helyreteszi azt az izgága lázadozót.

Valahogy így.

Nem volt ebben semmi rendkívüli. Adekvát intézkedés történt.