Mért legyek én tisztességes

Ültem egy bevásárló terület parkolójában, néztem a gyérülő forgalmat.

Ismerős vágott át az épületek közötti téren, egy mögöttem álló autóhoz ment, kinyitotta a csomagtartót, berakta a vásárolt holmit, visszacsukta a fedelet, majd elment további beszerzéseket eszközölni. Az ismerős a legutóbbi divat szerint volt öltözve, a lehető legdrágább holmikba. Az autója egy Z rendszámos Mercedes, négy kerék meghajtású, tuningcég által tovább drágítva, nincs kedvem utána nézni, 45-50 milliónál bizonyosan nem kerül kevesebbe. Hamarosan jöttek vissza, most már ketten, a nő is ismerős volt, rajta is olyan ruhák, amik valószínűleg több pénzért vásárolhatók valahol külföldön, mint amennyit az autóm ér.

Az illető évtizedekig volt rádiós, nevezhetném akár a kollégámnak is, de ezt a státuszt azért nem osztogatom akárkinek. Ráadásul az illető úgynevezett rádiós újságíróként a Bródy-épületben tenyészett, az Aktuális szerkesztőség alapszervi párttitkáraként ügyelt a szocializmus szellemének érvényesítésére. Nem kedveltük egymást, mert én viszont erre a szellemre nem voltam megfelelően fogékony, s mint ilyen, átlag kéthavonta jelentem meg különféle szervek előtt, mely elvtársak a Rádióból való eltávolításomat szorgalmazták. Ez végül egyszer sem következett be, mert a Rádió akkori elnöke sosem járult hozzá, hogy felmondjanak nekem, de ez már egy másik történet.

A rendszerváltásnak keresztelt kutyakomédia másnapján a szóban forgó illető fölfedezte magában a keresztényt, valamint a demokrácia iránt való ellenállhatatlan vágyat, hamarosan képviselő lett az ország egyik legszebb épületében, amit annyiszor gyaláztak meg fennállása óta, mint semmi mást ezen a világon. A kereszténydemokraták közé ült be (már amikor sikerült eltalálnia a saját székét), és - gondolom - ennek a bagázsnak is ugyanolyan hű katonája lett, amilyen az elvtársaké volt. A parkolóban a vele együtt mutatkozó hölgy hasonló utat járt be.

Közhelyek kergetődztek az agyamban. Az én értékítéletem szerint az illető egy pocsolyagerincű, jellemtelen csúszómászó. Viszont ő jómódban élt a létező szocializmus idején, őt nem hívatták a pártirodába, hanem kérették, és egyáltalán soha semmi baja nem történt, élt, mint Alizka meseországban, rendszeresen kapott jutalmat és fizetésemelést, beutalót meg a fene tudja, mi mindent. Elsőrendű állampolgár volt, én meg még másodrendű sem. Néha még ordítoztak is velem, és mindig közölték, hogy én csak a népi demokrácia jóindulatából lehetek a munkahelyemen, mert a hozzám hasonlók már rég börtönben vannak. Azt csak kevesen tudták a Rádióban, hogy azon én már túl vagyok. Nem volt ez annyira szörnyű, mint amilyennek hangzik, az ember hozzászokik az ilyesmihez, nekem kiváltképpen sok helyen és hosszan volt alkalmam megtanulni, hogyan kell tűrni az ilyesmit, egy idő után még arra is rájöttem, miképpen tudom elérni, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját viselkedésficama, és ő érezze rosszul magát.

Dehát azért mégis csak ez a keresztény párttitkár érzi jól magát a világban, nem? Neki nincs semmi baja semmiféle hatósággal és szolgáltatóval, mely baj mindig a pénztelenségből származik, ő soha nem tapasztalta, milyen az, amikor néhány napig kenyérre sincs pénz - miért jobb neki, mint nekem? Attól, hogy hozzászoktam a még éppen polgárinak nevezhető lét legalsó polcán való ide-oda billegéshez, én is el tudom képzelni magam egy vadonatúj 50 milliós autóban (nem Mercedes-ben, de az most mindegy), és tudnék értékelni egy új télikabátot (ötéves koromban volt nekem olyan utoljára). Félreértés ne essék, nem központi problémám, mint ahogyan az sem, milyen jó volna olykor mondjuk egy beefsteaket enni a mediumnál valamivel kevésbé, a rare-nél valamivel jobban átsütve, de tudok róla, hogy így is lehet élni, és ma többször is felmerült bennem a kérdés, miért ennek az ájtatos demokratának zavartalan az élete évtizedek óta, és az enyém miért nem.

Nem szerettem a szocializmust, rendben van, és most már azt is tudom, az ország egyik leggazdagabb embereként sem tudtam volna úgy élni, ahogyan azt elvárták egy embertől például a Horthy-korszakban. Meg aztán az is tény, a hányinger környékez az úgynevezett jobboldaltól 27 éve, és alig valamivel kevesebb savanyút éreztem a többi párttól is, most meg már mindegyiktől egyformán émelygek. Meg aztán vannak mindenféle elképzeléseim emberi jogokról, valamint az emberhez valamennyire méltó életről, és ha ettől eltérő viselkedést tapasztalok, akkor bevágok magam mögött bármilyen ajtót, gyakoroltam ezt a mozdulatot elégszer, amíg végre sikerült megmaradnom a Rádióban, lévén annak évtizedekig egy emberszabású elnöke, Hárs Istvánnak hívták, isten nyugosztalja. Hogy aztán 1990. meghozza az újabb sorozatot az ajtók bevagdosásában. (Amikor '94-ben először távolítottak el, egy zenei szerkesztő kissé sápadtan a restelkedéstől odasúgta nekem, hogy ő alapjában véve velem ért egyet, de neki kussolnia kell, mert neki két gyereke van, és a feleségének alacsony a fizetése - mondtam, nekem három gyerekem van, a feleségem meg otthon velük, amiért nem adnak semmiféle fizetést, de azért ne izgassa magát, én vele értek egyet.)

Miért van az, hogy a demokráciában hívő szocialista keresztény párttitkárnak jobb az élete legalább negyven éve, mint az enyém? Mire megyek én az elveimmel? Vagy mi a francnak hívják azt a sok baromságot, amivel teletömtem a hülye fejemet sok évtizeddel ezelőtt. Az jó, hogy soha meg sem környékeztek, legyek besúgó, pedig a munkaköreimmel szinte kötelezően együtt járt az ilyesmi? Az jó, hogy három emberről tudok csak a Rádióban, akik különböző időkben részletes jelentéseket írtak rólam? És közben mióta élek, kinn van a tudják mim a tudják mimből.

Komolyan kérdezem, tényleg nem tudom, mire jó ez. Nem a szocialista keresztény az egyetlen, csak most róla jutott eszembe ez az egész szar, rengeteg ilyen van, negyven, ötven éve jól élnek, mi baj van azzal, hogy ócska alakok, ráadásul kizárólag egy szerintem emberi világfelfogás szemszögéből nézve, lehet, hogy ez fals és az a helyes.

Mi bajuk van abból, hogy mindenféle tárgyilagos emberi törvény felől nézve is törvénytelen, amit tesznek? Megszülettek, csontig benyaltak, és nem a tegnap leírt kórházi körülmények között fognak kimúlni. Méltató nekrológot is fognak írni azok, akik később születtek, de ugyanoda nyaltak be csontig, és talán nem is tudják, hogy más életmód is létezik. És ha tudnák, csúnya grimaszokat vágnának. És igazuk lenne.

Mire jó ez itt, az én köreimben? Ha én most elindítom azt az eljárás sorozatot, amivel a magyar történelem eddigi legundorítóbb tömeggyilkos gazemberét, ezt a hordóhasú ostoba csúti brigantit oda juttatom, ahová való (semmi kétségük ne legyen, ahhoz nem kell a magyar legfőbb ügyész), akkor mi lesz? Ezek a parkolóban sétálgató kitüremkedések fogják meghatározni az utána következő jövőt is.

Mi legyen?

Heródesről

Magyarország miniszterelnökének.

A nevét változatlanul nem írom le, ahol ön tartózkodik, az még nagyon mélyen van a csupa kisbetűvel való íráshoz képest is. De most először nem mint egy körünkben időző istencsapást említem, hanem e levél címzettjeként jelölöm. Csak hogy teljesen, a napnál is világosabb legyen, kihez szólok.

A tegnapi napomat egy közkórházban töltöttem. Nem voltam beteg, más minőségben tettem azt.

Leírom a tapasztalataimat. 

Egy hatágyas kórteremnek az ajtótól legtávolabbi sarkában ültem. Egy ágy mellett, az "éjjeliszekrény" ajtajánál. E bútordarabnak volt még egy fiókja és egy külső polca. Az ajtót és a fiókot hajdan valószínűleg be lehetett csukni, és a külső polc sem rogyott rá a felső lapra. Azt már nem tudtam megállapítani, befestették-e valamilyen színre (esetleg fehérre), az éppen látható külső nehéz ágytálazások emlékét őrzi, odafröccsenhetett egysmás, tisztításra meg már nem lehetett idő, úgy maradt. A 60 centiméter széles ágyon felnőtt ember nem lehet képes megfordulni, de erre nem is volt szükség, ahogyan hamarosan kiderült. A többi éjjeliszekrény és a többi ágy is hasonló, a fölöttük lévő gépészeti berendezésből vagy a hívócsengő vagy a lámpa nem működött vagy egyik sem. A négy üres ágyat feltöltötték az egy emelettel följebb lévő félhalottakkal, mert munkaszüneti napok közeledvén oda és egy eggyel lejjebbre már nem jut sem orvos, sem ápolószemélyzet, erre az egy emeletre, valamint annak folyosóira fektették a betegeket, így a szükséges egészségügyi személyzetnek körülbelül a 30 (harminc) százaléka látta el őket.

A hátsó ágy mellé telepített haldokló először nem bírta kivárni az ágytálat, ennek következtében jó félórát feküdt a saját végtermékében, rémületes bűzt árasztva, és eléggé hangosan nyögve és hörögve.  Aztán megérkezett egy utolsó energiatartalékait már régebben felélt ápolónő, és hozzáfogott a kimosdatáshoz, természetesen a két, harminc év körüli, felvételre váró beteg közvetlen közelében. Paravánnal vagy legalább lepedővel való takarás több okból sem volt lehetséges, ezek közül az egyik a helyszűke az egymásra tolt ágyak között, a másik a paraván és a lepedő hiánya. 

A vele szemben lévő ágyat egy csöndes öregember foglalta el, ha felálltam, láthattam azt a képződményt, ami a fejéből még megmaradt: egy halottfehér bőrrel lazán borított koponyát, amire rálapult néhány szál fehér szőrzet.

Az ajtó melletti ágyon egy hasonló, emberre emlékeztető alakzat feküdt, csontkezében kis rádió piszkos romjai, a szerkezet sistergő hangot adott...

Csak azokat írtam le, amiket még ép ésszel úgy ahogy fel lehet fogni.

A körülbelül 60-80 beteget három ápolónő látta el, és 1 (egy) ügyeletes orvos. Akinek egyebek között azzal is kellett foglalkoznia, hogy a körülmények hatására hazamenni készülő betegekhez pszichiátert hívjon. Amíg ugyanis az illető szakorvos nem nyilvánítja beszámíthatónak a távozni óhajtó beteget, addig azt a saját felelősségére sem szabad elengedni. Ez mindig így volt (nagyon helyesen), a különbség mindössze annyi, hogy hajdan egy-két perc múlva megjelent az inspekciózó elmegyógyász. Most nem találtak ilyet, legalábbis addig nem, amíg én ott voltam.

A kórházban olyan tisztaság volt, amit a három emeletre jutó 1 (egy) takarítónő (nyugdíjból hívták vissza) és az ápolónők együttesen meg tudtak teremteni. A vedlettségen, a törött csempéken és romos bútorokon nem tudtak változtatni. A doktornő 8 órakor ment haza, előző este érkezett ügyeletesnek, de nappal is maradnia kellett, így is hárman voltak összesen egy rendes napi műszakra. Az egészségügyi dolgozók ruházata hasonló a kórház külalakjához, maguk mosnak, ha marad idő, vasalnak, ha nem marad, nem vasalnak. Az ügyeletes orvos (végzettségét tekintve szívspecialista) úgy festett, mint a létező szocializmusban a műtőssegéd, akit rendkívüli esetben hívtak be.

Az egészségügyi személyzet próbált úgy beszélni a betegekkel, ahogyan ember szól az emberhez, ez elég ritkán sikerült. De a betegek nem sértődtek meg, nem látták, hanem élték a körülményeket.

Ön az elmúlt évben kevés híján 50 milliárd forintot költött el különféle egyházi épületekre és szervezetekre, valamint különféle sportcélú finanszírozásokra (A magam részéről köszönöm a kormánynak és külön Orbán Viktornak - Kolozsvári szalonna, december 29. péntek, Tamás Róbert). Tudjuk, szívesen hivatkozik mindenféle társaságokra, amik mögé rendszeresen bebújik, de azt is tudjuk, ön már régen nem törődik ezeknek a társaságoknak a létével sem, minthogy azt tesz, amit akar. Ön ugyanis nem egy személyben felelős mindenért, ami ebben az országban történik, hanem  úgy véli, mindenki más felelős az ön egyszemélyes tetteiért. Az egyházi és sportfinanszírozások közül nincs egyetlen egy sem, ami bármilyen mértékben szükségesnek lett volna minősíthető, azaz a közel 50 milliárd forint kevésbé hasznosan lett elköltve, mintha ön ellóversenyezte, elkártyázta vagy elitta volna, mert egy elmebeteg játékszenvedélye legalább gyógyászatilag indokolható.

Ön egy ideje teli szájjal hirdeti a kereszténység felsőbbrendűségét meg azt, amit isten igéjének képzel. Elég pontosan lehet tudni, mennyit ér az ön megtérése, és miért van tele a szája a vallással (ami különben ugyancsak büntetési tétel az állam működését alapul véve), de most eltekintek ettől a képmutató, taszítóan hazug viselkedésformától. Ennek a műájtatosságnak az alapján közlöm önnel, hogy azzal az istennel, akiről viszont önnek halvány fogalma sincs, egyszer találkozni fog, méghozzá hamarosan és itt, a földi létben. Remélhetőleg lesznek olyanok, akik isten ítéletét végrehajtva először beutalják önt egy ilyen, fentebb leírt kórházi osztályra, ahol a még le sem írt körülmények között kell eltöltenie bizonyos időt. Ha ez mégsem következne be, az önre váró bűnhődésnek minden egyes pillanatában eszébe fog jutni mindaz, amit ezekkel a betegekkel, ápolókkal és orvosokkal tesz hosszú évek óta, magam fogok gondoskodtatni róla, hogy egy pillanatra se legyen módja ezt elfelejteni.

Még valami. Ha önnek volna akár csak csekély fogalma "tanult szakmájának" a lényegéről, akkor tudná, hogy a jog mindenre kiterjedő paragrafushálóját rá lehet teríteni bármire bárhogyan. Óvólag, de fojtólag is. Ön nem lesz mindig abban a helyzetben, hogy a jognak csak az óvó hálóját használja.

Ön azt hirdeti, hogy törvényesen került "uralomra" (bár ha jól emlékszem, mintha szolgálatról beszélt volna - még mielőtt uralkodni kezdett).

Nekem ezzel az 50 milliárddal és a friss kórházi élményemmel csordult túl a pohár. Mostantól gondoskodni fogok arról, hogy ön továbbra is a paragrafusok hálója alatt, törvényes elbánásban részesüljön. Vannak jogász ismerőseim. Sok jogász ismerősöm van. Az újév első napján el fognak kezdeni azon dolgozni, hogy ennek az elköltött 50 milliárdnak és az általam leírt kórházi osztálynak a törvényileg leírható részét feltárják. Azt ugyanis már most tudom, semmiféle törvényes lehetősége nem volt arra, ahogyan ezt az összeget elköltötte.
Én nem akarom még egyszer végig nézni azt, amit a feldühödött tömeg művelt az önnél lényegesen szelídebb, emberbarát Ceaușescuval. Be fogjuk tartani a törvényeket. Minden törvényt, amit ön 27 éve folyamatosan, pillanatnyi szünet nélkül megerőszakol.

A bibliai legenda arról szól, hogy Heródes megölette a kétévesnél fiatalabb gyermekeket, mert rettegett Jézustól.

Január 2-ától elkezdheti begyűjteni a jogásztársadalom gyanús részét (mindenki gyanús, aki él - Arany János után szabadon), de már most szólok, ugyanúgy nem fogja megtalálni az ön köztörvényes bűneivel foglalkozókat, ahogyan Heródes sem találta meg Jézust. Viszont egy perc nyugta sem lesz, amíg össze nem áll a vádirat, azután meg még annyi sem.

Már régen elég volt az ön ócskalelkű működéséből.

De most végképp és visszavonhatatlanul. Azért is szólok, hogy tudja, már nem érdemes a választásokkal foglalkoznia.

A nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek

Ezek a sorok itt a 19. század elejéről szólnak. Csak azért mondom, mert esetleg olvashatók jelenidejűnek is. A helyzet annyit változott 200 év alatt, hogy szinte reménytelenül rosszabb lett.

Még mielőtt valaki bizakodva megjegyezné, hogy a 48-as forradalom ezt söpörte el, sietek józanságra inteni: nem söpört el semmit. Legkevésbé az alanti jelenségeket.

Az azelőtt kézenfekvő dolgok most zavarossá váltak: a korfordulat (Nyugat-Európában: a modern társadalmak kialakulása; Keleten: a fejlődés külső gátjainak megerősödése) minden régi igazodási pontot kérdésessé tett.

A népet, mely – ahogy ekkor látszott – új és új zsarnokságokba szédül, e korban az elvakult tömeggel azonosították: öntudatlan emberek anarchiát hozó, durva csordájával. Ez az áramlat – Széchenyire sem maradt hatástalan – nem egyszerűen forradalomellenesség volt, hanem a politika értelmének megkérdőjelezése.

„A forradalom idején – írta Stendhal – tapasztalható volt a klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek fejében a legkevesebb a világosság és a legnagyobb az őrület.” A népből, az embereket résztvevően felemelni akaró politikából most a radikális felvilágosultak is kiábrándultak.

„Nem a mi generációnkbeli embereknek, és nem egy istentelen irreligió által megromlott és megrontott népnek való magát igazgatni” – vetette papírra még 1813-ban Kazinczy Ferenc. De a felvilágosult Kölcsey sem kívánja már „mérték felett” a világosodást. Hisz „a nép… bizonyos pontokra nézve most is csak olyan világos, mint Nagy Károly, Hildebrand és Luther koraikban vala… Nem tanítja-é a história, hogy a nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek; anélkül, hogy tudta volna, most pogány, majd keresztény, katolikus, ariánus, protestáns, képimádó, képtördelő s Isten tudja még mi nem lett.”

Hellasz

Az európai szabadságharcok történetével foglalkozom, most olvastam az 1821-ben kitört görögről. Felrémlett egy elég bődületes vers, 15-16 éves korom tájékán olvastam, amikor éppen próbáltam eldönteni, ki volt nagyobb költő, József Attila vagy Radnóti. 16 évesen ez fontos kérdés. Természetesen akkor sem lehet rá válaszolni, csak az ember ezt akkor még nem tudja.

A Pharos kiadó 1943-ban, azaz a születésem évében jelentette meg Radnóti műfordításait Orpheus nyomában címmel (ez a kötet meg a Negyedik ecloga, amit ráadásul a születésem napján írt, sokáig Radnóti primátusát jelentette), benne a "Hellasz" zárókórusa, Shelley befejező sorai a görög szabadságharcra írt drámájában.
Jó, persze tudom, ennek a versnek a gyilkos iróniáját valószínűleg csak az képes teljesen átérezni, aki nemrég szabadult az 1956-os "szabadságharc" utáni börtönbüntetésből, de az utolsó versszak sötét tragédiája talán sosem volt jobban érthető, mint most.

A nagy kor újra ránk köszönt, 

aranykor jő megint, 

mint kígyó vedlik majd a föld, 

megújul lombja mind, 

s fény lebben égen, államon, 

mint ébredés az álmokon. 

Szebb Hellasz orma tündököl 

a hajnalkéken át, 

s egy új folyó villantja föl 

új Tempén bíborát, 

s ifjú Cikládok alszanak 

az árnyas mélyben hallgatag. 

Új Argo száll a hab felett, 

födélzetén a kincs, 

Új Orfeusz dalol, szeret, 

sír, meghal s újra nincs, 

s Kalipszó mellől visszatér 

Ulisszesz s honni partot ér. 

Ó, Trójáról ne írjatok, 

míg nem szabad e föld, 

de Laiosként se ríjjatok, 

szabad lesz, bár ma fönt 

a Szfinx szemén oly végzet ég, 

milyent nem ismert Théba még. 

Egy új Athén támad fel és 

a messzi korra száll 

a villogó reménykedés, 

mint égen láng, ha már 

a nap lehullt s megőrzi lenn 

fényét a föld és fönn a menny. 

Megint Szaturnusz lesz az úr 

az istenek felett, 

s a Szerelem nagy fénye gyúl, 

kő lesz arany helyett 

az oltár s nem csorg rajta vér, 

lépcsője szirmoktól fehér. 

Hagyjátok abba már! halál, 

halál és gyűlölet! 

egy szörnyű jóslat száll akár 

a felforrt őrület. 

Nehéz a múlt, halált lehell, 

fáradt a föld, pihenjen el!

Nemzetállam

Miért nem szólalok meg magyarul Ausztriában? (Megtehetem, 4 éves koromig nem beszéltem magyarul, csak "osztrákul" meg hollandul, a Tanti osztrák volt, az úgynevezett gyereklány meg egy 19 éves holland menekült, ha nem kell sokat szövegelni, a kiejtésem alapján nehéz lefülelni.)

Miért tartottam "magyar órát" 1977-ben Bretagne-ban, mikor a szatócs üzletben lebuktam, hogy én mégsem Párizsból jöhettem, hanem akkor honnan? (Alig szóltam, azt hitték, fővárosi vagyok vagy valamelyik külső kerületből érkeztem, meghökkentek, amikor beismertem, Magyarországról.)

Most szégyellem a hovatartozásomat, '77-ben meg ki is mondtam magyarul, hogy Magyarország, miután kiderült, ott Port Manech-ben az Hongrie sem mond semmit, hallani akarták, miképpen hangzik ez az egzotikus országnév az anyanyelvemen. Miért?

Mert Rákosi és Kádár együtt nem gyalázta meg ezt az országot annyira, amennyire beszennyezte a csúti briganti. Ne tessék azt mondani, hogy nem volt internet, attól még az akkori hírközlés alaposabb és részletesebb volt, mint a mai. Sajnálni valók voltunk akkor is, de nem voltunk  szánalmasak és főképp nem taszítók. Egy ország, aminek a lakói nemcsak eltűrik, még imádják is a primitív, ostoba, fasisztoid despotájukat. Egy ország, amelyik visszasüllyedt a középkorba, aminek a feudális függésrendszere egy nyugat-európai polgárban undort kelt és megvetést.
Polgár. Azt hiszem, ez a kulcsszó. Kicsit még most is émelygek tőle, mint minden szótól, amit ez a szotyolaköpködő a szájára vesz, miután leeresztette a pöcegödörbe, megmártogatta és kihúzta. De lassan csitul a rosszullétem, amit a '98. és 2002. közötti "polgári kormány" kavart a szervezetemben.
Észre tetszett venni, hogy a "polgár" átalakult "nemzetté"? A polgár nem jó, ezzel a szóval  nincs kit  megszólítani Magyarországon. A polgárnak elvileg tartása van, a polgár nem alattvaló.
A középkori feudális felépítmény uralkodóból áll és alattvalókból. A Szent Korona-tan a középkori magyar nemzetfogalom fundamentuma, szimbóluma egyebek között annak, hogy egyházi javakat nem birtokolhat más, csak a korona alattvalója.
A "nemzet" a lehető legtágabb és legmegfoghatatlanabb hivatkozás a csoportazonosság akolmelegébe menekülő primitív természeti lénynek, más néven a fidesz rajongótáborának.
Nemzetállamról beszél a tanulatlan furkó, mert nem tudja, hogy abból engem például elvileg nem lehet kirekeszteni, akármennyire csípem is a szemét legalább két évtizede, és a zsidót meg a cigányt sem lehet kirekeszteni meg az itt élő nigériai orvost sem, mert az említettek mind a magyar állam területén élő magyar állampolgárok - tetszik, nem tetszik, ez van. Kultúrnemzetről akarna beszélni, ha tudná, mi különbözteti meg azt az előbbitől, dehát ha megtudná, mi az, arról sem akarna. Mert az kirekeszti ugyan a magyarságból a különféle etnikumokat (a csúti tuskó a zsidókat is annak tartja, többször kiderült a szóhasználatából), akkor viszont felmerül a kérdés, ki számít magyarnak. A hordóhasú persze magában meg van győződve róla, hogy magyar az, akit ő annak tart, dehát ő meg milyen alapon tarthat bármit, mikor a saját családneve (az egyik jelentős etimológiai iskola szófejtése szerint) egy szláv jövevényszó, amiről lehagyták a kicsinyítő képzőt.
Nemzeti dohánybolt. A sportolóink melegítőjére meg az van írva, hogy MAGYARORSZÁG. Amit az élelmiszerbolt tulajdonosa talán még el tud olvasni ott Port Manech-ben, ha emlékszik a szóra. Negyven évvel ezelőtt mondtam ki.
Ma már nem mondanám.

Korunk hőse

"A világ legrosszabb filmje is megérdemel egy tisztességes feldolgozást" - ezt olvastam egy hírportálon. Meg még azt is, hogy "féltve őrzi  születési helyét" - amit valószínűleg úgy kell érteni, hogy nem mondja meg, hol született, mert ha a helyet őrizné féltve, nem mozdulhatna el onnan. Aztán: "Azonnal felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit számít ez, és kit érdekel, hogy hol élt egy olyan filmes, akit csak tehetségtelensége és különcsége miatt szeret a közönség."

No. Andy Warhol után itt van korunk újabb hőse, akit tehetségtelensége miatt szeret a közönség.

Egy "grafikus", aki az előhívóban felejtett fényképpel lett világhírű, akiről mindenütt azt olvasom, hogy fiatal korában milyen remekül rajzolt, de rajzot nem találok, az úgynevezett "grafikái" csiricsáréra színezett és egyéb módon elrontott fényképek (egy rajzszerűt sikerült fölfedeznem, arra második osztályban elégtelent ad a tanítónéni), egy harsány, meglehetősen primitív, tanulatlan, erőszakos alak után megint van egy világhírűnk, akiről azt állítja a magyar "újságíró", hogy megérdemel egy tisztességes feldolgozást. Ebbe egy pillanatig belegondoltam. Milyen lehet egy "tisztességes" feldolgozása a világ legrosszabb filmjének? Még rosszabb lesz?

Aztán még az is le van írva, hogy "...ha elolvassuk a könyvet, rájöhetünk, egy kicsit mindannyian Tommy Wiseau-k akarunk lenni..." 

Van egy rossz hírem a magyar "újságírónak". Sokan vagyunk, akik egy kicsit sem akarunk. Sőt, szerintem most még többségben vagyunk olyanok, akik nem akarunk.

Még akkor sem, ha egy magyarországi hírportál - egy hajdani újságformátumot alapul véve - egy egész kolumnát ír tele, bőségesen illusztrálva valamely tehetségtelen és ordítóan dilettáns, faragatlan alak történetével.

Szavak

Az alant következő jegyzetet 2001-ben mondtam el a Magyar Rádióban, a Jóreggelt Európa című műsoromban, aminek az átlaghallgatottsága 600 000 és 800 000 között váltakozott. Akkor még nem tudtam, hogy ez a jegyzet nem egy szeg volt a rádiós koporsómba, hanem inkább a koporsófedél. Akkor azt sem gondoltam, hogy 16 évvel később aktuálisabb lesz, mint az akkori jelenben.

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat. 

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett. 

In principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Ez a szöveg  az áthallások miatt aktuális volt akkor is, azóta ez az elviselhetetlenségig erősödött.

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy. 

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg. 

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki? 

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufémizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni. 

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni. 

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá. 

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni. 

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad. 

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában. 

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, ami a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amin a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, aminek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Karácsony van, Jézus születésének ünnepe. 

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját háza táját sem, most mégis megteszem. 

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának. 

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vízibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.” 

90-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy az én naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba. 

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják. 

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna Keresztvivőjében, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is. 

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.