Heródesről

Magyarország miniszterelnökének.

A nevét változatlanul nem írom le, ahol ön tartózkodik, az még nagyon mélyen van a csupa kisbetűvel való íráshoz képest is. De most először nem mint egy körünkben időző istencsapást említem, hanem e levél címzettjeként jelölöm. Csak hogy teljesen, a napnál is világosabb legyen, kihez szólok.

A tegnapi napomat egy közkórházban töltöttem. Nem voltam beteg, más minőségben tettem azt.

Leírom a tapasztalataimat. 

Egy hatágyas kórteremnek az ajtótól legtávolabbi sarkában ültem. Egy ágy mellett, az "éjjeliszekrény" ajtajánál. E bútordarabnak volt még egy fiókja és egy külső polca. Az ajtót és a fiókot hajdan valószínűleg be lehetett csukni, és a külső polc sem rogyott rá a felső lapra. Azt már nem tudtam megállapítani, befestették-e valamilyen színre (esetleg fehérre), az éppen látható külső nehéz ágytálazások emlékét őrzi, odafröccsenhetett egysmás, tisztításra meg már nem lehetett idő, úgy maradt. A 60 centiméter széles ágyon felnőtt ember nem lehet képes megfordulni, de erre nem is volt szükség, ahogyan hamarosan kiderült. A többi éjjeliszekrény és a többi ágy is hasonló, a fölöttük lévő gépészeti berendezésből vagy a hívócsengő vagy a lámpa nem működött vagy egyik sem. A négy üres ágyat feltöltötték az egy emelettel följebb lévő félhalottakkal, mert munkaszüneti napok közeledvén oda és egy eggyel lejjebbre már nem jut sem orvos, sem ápolószemélyzet, erre az egy emeletre, valamint annak folyosóira fektették a betegeket, így a szükséges egészségügyi személyzetnek körülbelül a 30 (harminc) százaléka látta el őket.

A hátsó ágy mellé telepített haldokló először nem bírta kivárni az ágytálat, ennek következtében jó félórát feküdt a saját végtermékében, rémületes bűzt árasztva, és eléggé hangosan nyögve és hörögve.  Aztán megérkezett egy utolsó energiatartalékait már régebben felélt ápolónő, és hozzáfogott a kimosdatáshoz, természetesen a két, harminc év körüli, felvételre váró beteg közvetlen közelében. Paravánnal vagy legalább lepedővel való takarás több okból sem volt lehetséges, ezek közül az egyik a helyszűke az egymásra tolt ágyak között, a másik a paraván és a lepedő hiánya. 

A vele szemben lévő ágyat egy csöndes öregember foglalta el, ha felálltam, láthattam azt a képződményt, ami a fejéből még megmaradt: egy halottfehér bőrrel lazán borított koponyát, amire rálapult néhány szál fehér szőrzet.

Az ajtó melletti ágyon egy hasonló, emberre emlékeztető alakzat feküdt, csontkezében kis rádió piszkos romjai, a szerkezet sistergő hangot adott...

Csak azokat írtam le, amiket még ép ésszel úgy ahogy fel lehet fogni.

A körülbelül 60-80 beteget három ápolónő látta el, és 1 (egy) ügyeletes orvos. Akinek egyebek között azzal is kellett foglalkoznia, hogy a körülmények hatására hazamenni készülő betegekhez pszichiátert hívjon. Amíg ugyanis az illető szakorvos nem nyilvánítja beszámíthatónak a távozni óhajtó beteget, addig azt a saját felelősségére sem szabad elengedni. Ez mindig így volt (nagyon helyesen), a különbség mindössze annyi, hogy hajdan egy-két perc múlva megjelent az inspekciózó elmegyógyász. Most nem találtak ilyet, legalábbis addig nem, amíg én ott voltam.

A kórházban olyan tisztaság volt, amit a három emeletre jutó 1 (egy) takarítónő (nyugdíjból hívták vissza) és az ápolónők együttesen meg tudtak teremteni. A vedlettségen, a törött csempéken és romos bútorokon nem tudtak változtatni. A doktornő 8 órakor ment haza, előző este érkezett ügyeletesnek, de nappal is maradnia kellett, így is hárman voltak összesen egy rendes napi műszakra. Az egészségügyi dolgozók ruházata hasonló a kórház külalakjához, maguk mosnak, ha marad idő, vasalnak, ha nem marad, nem vasalnak. Az ügyeletes orvos (végzettségét tekintve szívspecialista) úgy festett, mint a létező szocializmusban a műtőssegéd, akit rendkívüli esetben hívtak be.

Az egészségügyi személyzet próbált úgy beszélni a betegekkel, ahogyan ember szól az emberhez, ez elég ritkán sikerült. De a betegek nem sértődtek meg, nem látták, hanem élték a körülményeket.

Ön az elmúlt évben kevés híján 50 milliárd forintot költött el különféle egyházi épületekre és szervezetekre, valamint különféle sportcélú finanszírozásokra (A magam részéről köszönöm a kormánynak és külön Orbán Viktornak - Kolozsvári szalonna, december 29. péntek, Tamás Róbert). Tudjuk, szívesen hivatkozik mindenféle társaságokra, amik mögé rendszeresen bebújik, de azt is tudjuk, ön már régen nem törődik ezeknek a társaságoknak a létével sem, minthogy azt tesz, amit akar. Ön ugyanis nem egy személyben felelős mindenért, ami ebben az országban történik, hanem  úgy véli, mindenki más felelős az ön egyszemélyes tetteiért. Az egyházi és sportfinanszírozások közül nincs egyetlen egy sem, ami bármilyen mértékben szükségesnek lett volna minősíthető, azaz a közel 50 milliárd forint kevésbé hasznosan lett elköltve, mintha ön ellóversenyezte, elkártyázta vagy elitta volna, mert egy elmebeteg játékszenvedélye legalább gyógyászatilag indokolható.

Ön egy ideje teli szájjal hirdeti a kereszténység felsőbbrendűségét meg azt, amit isten igéjének képzel. Elég pontosan lehet tudni, mennyit ér az ön megtérése, és miért van tele a szája a vallással (ami különben ugyancsak büntetési tétel az állam működését alapul véve), de most eltekintek ettől a képmutató, taszítóan hazug viselkedésformától. Ennek a műájtatosságnak az alapján közlöm önnel, hogy azzal az istennel, akiről viszont önnek halvány fogalma sincs, egyszer találkozni fog, méghozzá hamarosan és itt, a földi létben. Remélhetőleg lesznek olyanok, akik isten ítéletét végrehajtva először beutalják önt egy ilyen, fentebb leírt kórházi osztályra, ahol a még le sem írt körülmények között kell eltöltenie bizonyos időt. Ha ez mégsem következne be, az önre váró bűnhődésnek minden egyes pillanatában eszébe fog jutni mindaz, amit ezekkel a betegekkel, ápolókkal és orvosokkal tesz hosszú évek óta, magam fogok gondoskodtatni róla, hogy egy pillanatra se legyen módja ezt elfelejteni.

Még valami. Ha önnek volna akár csak csekély fogalma "tanult szakmájának" a lényegéről, akkor tudná, hogy a jog mindenre kiterjedő paragrafushálóját rá lehet teríteni bármire bárhogyan. Óvólag, de fojtólag is. Ön nem lesz mindig abban a helyzetben, hogy a jognak csak az óvó hálóját használja.

Ön azt hirdeti, hogy törvényesen került "uralomra" (bár ha jól emlékszem, mintha szolgálatról beszélt volna - még mielőtt uralkodni kezdett).

Nekem ezzel az 50 milliárddal és a friss kórházi élményemmel csordult túl a pohár. Mostantól gondoskodni fogok arról, hogy ön továbbra is a paragrafusok hálója alatt, törvényes elbánásban részesüljön. Vannak jogász ismerőseim. Sok jogász ismerősöm van. Az újév első napján el fognak kezdeni azon dolgozni, hogy ennek az elköltött 50 milliárdnak és az általam leírt kórházi osztálynak a törvényileg leírható részét feltárják. Azt ugyanis már most tudom, semmiféle törvényes lehetősége nem volt arra, ahogyan ezt az összeget elköltötte.
Én nem akarom még egyszer végig nézni azt, amit a feldühödött tömeg művelt az önnél lényegesen szelídebb, emberbarát Ceaușescuval. Be fogjuk tartani a törvényeket. Minden törvényt, amit ön 27 éve folyamatosan, pillanatnyi szünet nélkül megerőszakol.

A bibliai legenda arról szól, hogy Heródes megölette a kétévesnél fiatalabb gyermekeket, mert rettegett Jézustól.

Január 2-ától elkezdheti begyűjteni a jogásztársadalom gyanús részét (mindenki gyanús, aki él - Arany János után szabadon), de már most szólok, ugyanúgy nem fogja megtalálni az ön köztörvényes bűneivel foglalkozókat, ahogyan Heródes sem találta meg Jézust. Viszont egy perc nyugta sem lesz, amíg össze nem áll a vádirat, azután meg még annyi sem.

Már régen elég volt az ön ócskalelkű működéséből.

De most végképp és visszavonhatatlanul. Azért is szólok, hogy tudja, már nem érdemes a választásokkal foglalkoznia.