Márai és a Sugovica

Kedvelem Ceglédi Zoltánt. Kicsit sajnálom, hogy politikával (politikusokkal) foglalkozik, sokkal okosabb annál, hogy ilyesmire pazarolja az idejét, de még így is öröm őt hallgatni, szellemesebb, lényeglátóbb az összes kollégájánál.

Írt a hvg.hu című portálra, kicsit meghökkentett. Ideteszem az idézetet:

"Csakhogy több kell ahhoz, hogy elvegyék tőlem Márait és Pintér Bélát, Kossuth Lajost és a Kispált, a Sugovicát meg a pesti tetőpornót egy langyos péntek éjszakán. Az első családi nyaralásunk Miskolctapolcán volt, magyarul mondtam először, hogy szeretlek, és magyarul hangzott el az első (összes) „vége”, amibe bele akartam halni. Magyarul temették a szeretteimet, magyar földbe."

Még ő is? Ő is Kossuth Lajost választja ebbe a felsorolásba? Nem tudom eldönteni, hogyan vélekedjem erről. Örüljek vagy kezdjek el szorongani? Örüljek, hogy egy ilyen "tojásfejű"-nek is fogok tudni újat mondani, vagy gondolkodjam el, érdemes-e egyáltalán a könyvemet megírni, találok-e olyan nyitott, fogékony agyvelejű embert, akiből ki tudom váltani a jobbító szándékú megdöbbenést?

Ceglédi Zoltán nagy magyar értéknek tartja Kossuth Lajost.

Azt hiszem, ez felpiszkálta az amúgy sem nyugvó pedagógiai izgatottságomat. Azt hittem, egy bizonyos szellemi szinten felül mindenki tisztában van ennek a Kossuth nevű embernek a magyar történelemben játszott szerepével.

Ha valaki ismeri személyesen Ceglédit, kérdezze már meg, eltöprengett-e valaha azon, mi történt az 1848. április 11. és július 11. között eltelt 3 hónapban. Tényleg szeretném ismerni a választ. Mert azt tudom, némelyeknek feltűnt az elmúlt 168 évben, hogy Kossuth Lajosról valamiért nem esik szó az október 6-i megemlékezéseken, de a jelzett időpontot a történészek nagy része is átugorja.

Pedig fontos. Talán az egész forradalom és szabadságharc legfontosabb kérdésére ad választ.

Szóljanak Ceglédinek.

Még egyszer a darázsról

Mindjárt négy éve, 2013. szeptember 2-án tettem föl A darázs röpte című írásomat. Nem emlékeztem rá, kerestem valami mást, úgy találtam meg. Ha én nem emlékeztem rá, mások még úgy sem. Ideteszem változtatás nélkül, talán a végén még hozzáteszek valamit.

Nincs jó cápa és rossz cápa. Csak cápa van. Macska-, pöröly-, fehér-, kék-, dajka cápa. Sokfajta cápa van, sok különféle tulajdonsággal, de jó vagy rossz egy sincs közöttük.

Ha egy cápa nem támad meg egy embert, az nem azért van, mert az ember egy jó cápával találkozott, hanem mert a cápa nem volt éhes. Meg még ki tudja mi minden nem volt, ami miatt nem akart embert enni. De az bizonyos, nem azért nem akart embert enni, mert ő jó.

Az embert evő cápa sem azért eszik embert, mert rossz cápa, hanem mert éhes. Vagy ideges vagy megijedt vagy mit tudom én, és mit tudják az etológusok. Egyet tudunk mindannyian, a cápa nem rosszaságból eszik embert.

Ettől még a cápát lehet utálni, amiért olykor embert eszik, és ha valakinek kifejezett liblingje a hering vagy a tőkehal, akkor azért is utálhatja a cápát, mert az heringet vagy tőkehalat eszik. És a legyet is lehet utálni, mert valaki egyszer azt mondta a légyről, hogy az szemtelen, és azóta minden hülye úgy gondolja, hogy a légy valóban szemtelen, holott csak meg akarja szerezni, amit szeretne megenni, megnyalni vagy amibe szeretne belerúgni, nem tudom, mit szeretne a légy, egyet tudok, nincs rossz légy. Mint ahogyan darázs, patkány, hiéna, medúza és galandféreg sincs rossz vagy jó. Mi több, az ember számára kedves állatok között sincs jó vagy rossz, még a domesztikáltak között sem. Minden ostoba filmben azt mondja valamelyik szereplő, hogy jó kutya, amikor a vicsorgó eb meg akarja támadni, pedig az sem azért támad, mert rossz, és nem azért mond le esetleg a támadásról, mert hirtelen jó lett.

Egy darazsat senki nem akar elmegyógyintézetbe vagy börtönbe zárni, amiért az állhatatosan kering a paprikás krumpli körül, amivel az ember közvetve elismeri, hogy a darázs nem rosszaságból teszi, amit tesz. Bizonyos, liberalizmusra hajlamos emberek olyanokat mondanak, hogy a darázs racionálisan cselekszik, azaz ésszerűen, mert a liberális világszemlélet még nem garancia a rémületes butaság ellen, az ilyen ember viszont ugyancsak hessegetni kezdi a darazsat, mikor rájön, hogy a darázs veszélyezteti az ember testi épségét, de legalábbis a komfortérzetét zavarja. A darázscsípésre allergiás ember pedig soha többé nem akar darazsat látni.

Mondják, az embert az állattól a második jelzőrendszer, azaz a beszédkészség különbözteti meg. Egy ideje tudjuk, hogy ez nem igaz. A tervezés képessége, a halál tudata meg a többi ilyesmi sem bizonyítottan csak az emberre jellemző. Meg még sok ilyen. Egyvalami bizonyos, a rosszaság és a jóság csak az emberre illő tulajdonság.

Az emberi cselekedetek mozgatórugója a végletekig leegyszerűsítve a jóság, a rosszaság és az ösztönökből fakadó tettek, utóbbi esetben beszámíthatatlannak nevezzük a tett elkövetőjét, és nem börtönbe zárjuk, hanem elmegyógyintézetbe utaljuk.

Már most felmerül a kérdés, miképpen ítéljük meg azt az embert, aki gyerekek százezreinek a kezéből kiveri a kanalat, lesöpri előle a kenyeret és megtapossa, és az így nyert pénzből futballstadiont épít meg Kossuth teret 1944. előtti állapotba.

Lehet ilyet tenni rosszaságból?

Nem, nem lehet. A futballstadion és az 1944. előtti Kossuth tér olyan, mint a paprikás krumpli. Kívánatos. Rá kell szállni. Ha valaki akadékoskodik, abba fullánkot kell szúrni, mert az nem lehet szempont, hogy az illető allergia következtében esetleg megfullad, a szempont az, hogy a paprikás krumpli kívánatos.

Ott vagyunk mi kedves mindnyájan alapvető tévedésben, hogy fenti tetteket az egyik oldalról nézve a jóság, a másikról a rosszaság megnyilvánulásának tulajdonítjuk. Pedig ez olyasmi, mint a darázsnak a paprikás krumpli körüli repülését ésszerűnek minősíteni. Amíg ezeket – és még mi mindent – a racionalitás szemszögéből vizsgáljuk, olyan abszurd összképet kapunk, amihez képest A kopasz énekesnő a realizmus klasszikus színdarabja.

Ilyeneket nem tesz rossz ember. A racionálisnak vélt cselekedetek csak variációk a paprikás krumpli körüli repülésre, minden parlamenti beszéd (itthoni és külhoni) arra szolgál, hogy ezt a repkedést senki ne zavarhassa meg.

A liberálisok és a darázs rajongói ezt a repkedést ésszerűnek látják. Pedig nem az. Napról napra veszélyesebb. Zajos, durva, agresszív. Félelmet kelt és a szemlélőben elhatalmasodik a tehetetlenség érzése, ennélfogva milliók érzik magukat megalázottnak.

Vannak történések és helyzetek, amiknek a történelemben nem szabad megismétlődniük. Soha többé. Az emberiség önvédelmi reflexe működésbe szokott lépni, amikor valaki túllép egy határt. Amikor félő, hogy bekövetkezik a fulladás. Allergiától.

Az kiderül, hogy négy évvel ezelőtt is undorodtam ettől az alaktól. Az is, hogy az illetőt elsősorban egy zsigeri szinten tenyésző, primitív ösztönlénynek tekintem. Az talán nem, hogy ez nem menti fel a várható következmények alól. Mert ennek az időközben gurulóvá dagadt, gusztustalan alaktalanságnak pontosan úgy lehetősége volt arra, hogy emberré váljon, ahogyan mindenkinek, aki nagyjából húszéves kora után elgondolkodni hajlandó és képes, mit akar kezdeni az életével.

Azt hiszem, az mindegy, Shakespeare III. Richárdjának nyomán elhatározta, hogy gazember lesz, vagy tudattalanul szabadultak rá az emberiségre az ócska, kártékony, förtelmes génjei - tömeggyilkos gazember lett. Valószínűleg van valami baj az idegrendszerével, nem vagyok pszichiáter, nem értek hozzá, de hajdani évfolyamtársaim az orvosi egyetemről, akik ma is gyakorolják ezt a szakmát, azt mondják, nyilvánvaló. De valószínűleg nem teljesen beszámíthatatlan. Nem állítom, hogy felelősnek látszik a tetteiért, mert ezt a fogalmat nem ismeri. Csak azt állítom, hogy mindinkább körvonalazódnak előttem azok a foglalkozások melyeknek a művelői viszont felelősek azért, ami ebben az országban történik.

Két munkakört tudok megjelölni: a pszichiátriát és a jogtudományt. Minimum két ember szükséges ahhoz, hogy végre történjék valami, de ha kevésnek érzik magukat, összeállhatnak többen is, elmegyógyászok és ügyvédek, ügyészek, bírók. Az egyetlen halvány lehetőség arra, hogy elkerülhető legyen az a vérontás, ami a választások idején már elkerülhetetlennek látszik.

Alaposan megszerkesztett vádiratra gondolok. És persze nem magyarországi ügyészségre benyújtva.

Hágába. Emberiségellenes bűntettről van szó. Hihetetlenül egyszerű bizonyítani.


P. S.: Még kellett keresgélnem egy kicsit, arra ugyanis emlékeztem, hogy a fentihez hasonló megoldást már javasoltam, csak arra nem, mikor. Idén februárban: ...Egy tapasztalt rendőr, aki ért a gazdasági bűnözéshez, egy dörzsölt könyvelő, aki ismeri az összes trükköt, egy olyan közgazdász, aki tud makrogazdaságot is, és rálát a nem túl bonyolultan szerteágazó ügyekre és egy jogász, aki alkalmazni képes a megfelelő paragrafusokat és aki otthon van a nemzetközi jogban. Sokat kell utazni, ez pénzbe kerül.
Nem vonom vissza, ez is működőképes, a pszichiáter talán egyszerűbb. Annak viszont megvan az a gyenge pontja, hogy a csúti köztörvényesből kényszergyógykezeléses beteget csinál, és a szotyolaköpködő megmenekül a felelősségre vonástól. Azt meg nem szeretném.
De valamelyiket el kellene indítani.

Bem apó

Ez itt csak "melléktermék", lehet, hogy a könyvben nem is lesz benne, bár talán volna helye. A nemzeti öncsalást szebben nehéz illusztrálni.

Nézzék meg a film egy részét (az egészet nem javaslom, bár nekem nagyon tetszett 10 éves koromban), az 1 óra 7 perckor kezdődő jelenetsort 1 óra 10 perc 20 másodpercig.

Hatásos, jól megcsinált történet Bem erdélyi megérkezéséről, mégis csak minden idők egyik legzseniálisabb színházi rendezője, Nádasdy Kálmán csinálta.

Bem nem tudott magyarul. Nem így, ahogyan itt elő van adva, sehogyan. Körülbelül tíz hónapos magyarországi tartózkodása alatt még a vezényszavakat sem bírta megtanulni. Az anyanyelvén kívül állítólag tudott németül és franciául, azért gondolják a történetírók, mert járt azokban az országokban, de én finoman szólva kételkedem - ha ugyanis nem volt képes megtanulni magyarul, úgyszólván egyetlen szót sem, akkor nem lehetett nagy nyelvtehetség. Lengyelül biztosan beszélt, az ember azt gondolná, akkor a szlovák Kossuthtal és az ugyancsak szláv származású Petőfivel megértették egymást, ezt viszont a saját gyakorlatomból kiindulva nem hiszem: a lengyel (beszélve) annyira különbözik az összes többi szláv nyelvtől, hogy szinte érthetetlen (lengyel egyetemistákkal több nyáron át voltam együtt, akkor még jól beszéltem oroszul, Nagytapolcsányban született apai nagymamám révén pedig meglehetősen "tótul", de velük franciául és angolul értettük meg egymást). Marad a német. Tételezzük fel, hogy Bem valamennyire tényleg bírta ezt a nyelvet. Azt is tudjuk, hogy Petőfi egy ideig fordításból élt, francia és angol regényeket is fordított (például James Robin Hoodját), mindet németből. Azt viszont nem tudjuk, tudott-e németül vagy valaki elkészítette a nyersfordítást - egy fordítónak elsősorban azt a nyelvet kell ismernie, amire fordít és nem azt, amiről. Úgyhogy a Bemmel való közlekedés németül is duplán bizonytalan. Dehát persze bármi lehet, bizonyíték semmire nincs - egy bizonyos: a magyar hadseregben hadakozó magyar jobbággyal semmiképpen sem tudott beszélni a mi Bem "apónk". A magyar jobbágy legendás imádata a nagy tábornok iránt már itt nem akar igazolódni, arról nem is szólva, hogy egy vezénylő tábornok a tisztjeivel értekezik és nem a közlegényekkel.

Mondhatná valaki, hogy ez az imádat nem nyelvi kérdés, hanem a magyar szabadságharc eszméi iránt való elkötelezettség nyűgözte le a sereget.

Bem tüzérhadnagyként vett részt Napóleon oroszországi hadjáratában, egy lengyel légióval (azaz a parancsokat lengyelül kapta, de ez most nem fontos), a vereség után ismeretlen helyre távozott. Ezután Bem belépett az orosz fennhatóság alatt álló Lengyel Főkormányzóság nevű hadseregbe. Néhány évvel később a Lukasinski-féle függetlenségi összeesküvésben hadakozik (azaz ismét az előző hely ellenségéhez állt be). Megint néhány évvel később kitört a varsói felkelés, melynek seregében a tehetséges tüzér többször kitűnt rátermettségével, egészen addig, amíg egy csatában el nem nézte a frontvonalakat, a csatavesztés után Párizsba "emigrált" (azaz szökött). Ezután a portugál polgárháború következett, de ott nem sikerült a légiószervezés, úgyhogy otthagyta Portugáliát. 1848 tavaszán bekapcsolódott a galíciai forradalmi mozgalomba, és francia fegyverszállítást ígért az orosz és osztrák megszállók ellen. E mozgalom nem tudott kibontakozni, így Bem Bécsbe ment. Ezután Lwówba utazott, majd 1848 szeptemberében egy lengyel–horvát légió felállításának tervével Magyarországot vette célba. Ekkor már hónapok óta folytak a harcok a Délvidéken a magyarok és a szerb felkelők között. Bem úgy vélte, csak a lengyelek képesek a magyarok ellen uszított szlávokat kibékíteni, és a közös ellenség, a Habsburg-hatalom elleni harcra bírni. Magyarországi utazását valamiért el kellett halasztania. Az 1848. október 6-i bécsi forradalom után Bécsbe utazott, ott október 15-én elvállalta a forradalom fegyveres erőinek főparancsnokságát. De a polgárság közömbössége és katonáinak gyakorlatlansága meghiúsítottak minden eredményt. Mindent elkövetett, hogy a város tartsa magát, míg a magyarok föl nem mentik. Október második felében tehát ő intézte Bécs védelmét, s bár mindent megtett a magyar csapatokkal történő egyesülés érdekében, a császári és királyi fősereg túlerője ellen nem tudta megvédeni a várost. A vereséget követően elhagyta Bécset. A kapitulációkor sikerült kimenekülnie: az útlevelet Szontágh Pál szerezte neki. Pozsony következett.

Tetszik tudni követni? Nehéz ugye? Pedig sok részletet kihagytam. Mielőbb meg akartam érkezni Erdélyhez. 1848. november 3-án reggel 4 órakor egy futár kopogtatott be Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének pozsonyi szállására. A futár egy rövid levelet nyújtott át az elnöknek. A levélben ez állt: „Bem tábornok Johann Schneider név alatt megérkezett. Megszállt a főőrtanyán, s várja az utasítást, hol és mikor láthatja őnagyméltóságát, Kossuth urat.”

Nna. Körülbelül ennyi elég is "az eszmék iránt való elkötelezettségről".

Lehetne még az imádat oka a szakértelem iránt való nagyrabecsülés.

Egy. A magyar parasztbaka ismeretei a hadviselésről általában és a stratégiai tudományokról különösen inkább nevezhetők hézagosnak, mint alaposnak.

Kettő. Bem látványos győzelmeket aratott, amíg a "császáriak" és főképp az oroszok el nem kezdték komolyan venni. Attól fogva vesztett és visszavonult, ami persze természetes, egy akármilyen jó képességű zsoldos sem képes csodákra. Ráadásul még az elkötelezettségből származható lelkesedés is hiányzik belőle, ami esetleg adhatna némi pluszt - a tetejébe ez még számon sem kérhető.
Három. Bem mindig mindenhol jelentkezett. Soha senki nem hívta. Valamit ez is jelent.

Miután Segesvárnál a magyar hadsereg legnagyobb részét elvesztette, előbb Kossuth táborába menekült, majd az országból is eltűnt. Törökországba ment, és mivel úgy vélte, hogy Törökország és Oroszország nemsokára háborúba keveredik egymással, szeptember 17-én áttért mohamedán hitre, s belépett a török hadseregbe.
Bem apó. A nagyromantika nagy magyar hőse. Aki az erdélyi hadjárattal visszaadta a magyar katona nemtudommicsodáját. Bem apó, a nagy magyar szabadsághős. A dicsőséges nagy magyar szabadságharcból közvetlenül.

Ott kívül a magyarázat (Eszmélet)

Sosem fogom megérteni, hogyan és miért keletkezett Kossuth kultusza. Miért kellett eldugni és félreértelmezni tényeket, miért és hogyan vált eggyé a teljes magyar történelemtudomány Kossuth Lajos szerepének meghamisításában, hogyan tudta közel két évszázad bulvárja pontosan az ellenkezőjére átértelmezni egy ember jellemét és az abból fakadó cselekedeteit.

Azt tetszik kérdezni, hogyan merészelek én akár ilyesfajta kérdéseket föltenni, hát még állításokat csomagolni beléjük, mikor a történészek meg a közvélemény meg az egész világ mióta dicsőíti Kossuth Lajost, tartja a magyar múlt legnagyobb alakjának. És akkor jövök én egyedül.

Idézhetném a legszellemesebb graffitit: egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet, de talán nem mindenki értené az ebben rejlő és az ilyen esetekre alkalmazható bölcsességet. Azt is mondhatnám, az 1933-ban megválasztott (még egyszer: megválasztott!) Hitler nevű kancellár 12 éven át volt tízmilliók istenített vezére, egy olyan nép bálványa, mely nép az újkori kultúra három legjelentősebbjének egyike. De inkább mondom, hogy nem vagyok egyedül - úgy is mondhatnám, inkább többségben vagyok, ha a környező országok történetírását vesszük alapul, és ebben a többségben Ausztria nem is a legnagyobb létszámmal képviselteti magát. Ellenük lázadt a magyar, hát persze, hogy nem imádják Kossuthot, ez eddig nem valami különleges. Ott vannak viszont a románok, a szerbek, horvátok, szlovákok, ukránok, ruténok, szászok, ők nem uralkodtak a magyarságon, ellenük nem lázadtunk. Annyira nem, hogy sőt. Akkor ők miért? Hiszen az áprilisi törvények között ott van a nemzetiségi, a magyarok gondoltak rájuk. Mégis ellenségesen emlékeznek meg a magyar történelem legnagyobbnak, legkiválóbbnak tartott alakjáról. Hivatkozhatnék rájuk, máris többen lennénk, igaz, ők ellenkezőleg elfogultak, mint az osztrákok, de egyelőre maradok, ha nem is egyedül, mondjuk inkább, kisebbségben. A társaság nem rossz: Széchenyi, Batthyány, Szemere, Kölcsey, Klauzál, Deák és még sokan mások. Ők sem értettek egyet Kossuthtal. Finoman szólva. ("Mit akar tőlem ez a kígyó? És ezt a kígyót ráadásul embernek nevezik? - írta Kossuth Széchenyiről. Akiről azt mondta, a legnagyobb magyar. Melyik lehetett őszinte?)

Naszóval. Csak néhány érdekes idézetet teszek ide. Az első Kossuth apjáról szól, az ügyészről és megyei lajstromozóról.

"Máskor egész nap hasztalan várják haza, s csak akkor olvad föl megbánássá szilaj fájdalma, mikor engesztelő angyalként lép fiú és apa közé könnyeivel a jó anya, s a túl szigorú családfő beismeri hirtelenkedését, mellyel igazságtalanul, a casus belli vizsgálata nélkül büntette Lajost."

Áldor Imre dicsőítő éneknek beillő könyvéből, a Kossuth Lajos élete és pályája című panegírikuszból idéztem. A majdnem kortárs "író" (1838-ban született) elomló rajongással jeleníti meg Kossuth életét, most tessék elképzelni, ha csak kicsit kevésbé dagályosan, még homályos tekintettel, de már letörölt könnyekkel írja le az esetet. A korábban hasonlóképpen "jellemzett" atya ("...indulatos kedélyű, de tetőtől talpig mintaszerűen becsületes, igaz ember volt. Keblében a honpolgári függetlenség meleg érzetével, mely csak isten előtt hajt térdet-fejet. Ember előtt nem borul porba soha..."), ki a casus belli vizsgálata nélkül büntetett, valami olyasféle alak lehetett, amilyet egy csúti kőbányászban ismerhettünk meg időközben miniszterelnökké vedlett fia kicsit sem elomló rajongással előadott történetei által. Azaz lefordítva emberi nyelvre Kossuth László valahogy úgy verte agyba-főbe szeretett Lajos nevű magzatát, ahogyan kései követője, a jó kommunista vidéki funkcionárius a maga fiacskáját. Rendszeresen persze. Az ritkán van, hogy valaki egyszer üt, azt is megbánja.

Csak azt akarom mondani, hogy egy ember életét általában meghatározza a gyerekkori légkör.

„1866. szombat, június 2-án… Mégis furcsaságos apró gyengeségeik vannak néha nagy embereknek: tegnap este az Öreg egy partie sakkban Perczel ellenében, ki nagyon lassan, óvakodva, de biztosan játszik, már matt volt. Visszaállíták a játékot, hogy kipróbálhasson az Öreg más vonást, de hiába, egypár vonásra csak ott voltak, ahol előbb; de az Öreg csak kapaszkodik a partie-ba. Perczel észreveszi, készakarva hibát csinál, és meg hagyja neki nyerni, és az Öreg ezt elfogadja! A biliárdban, tarokkban, egyszóval minden játéknál megvan e kicsiséges ambitió nála..”

(Tanárky Gyulának, Kossuth titkárának feljegyzése - Tanárky 1861-ben Londonban szegődött Kossuth mellé, 1865-ben vele együtt költözött át Torinóba, a kiegyezés után hazajött Magyarországra.)

Tanárky "nagy embernek" tartotta az "Öreget", és nyilván akkor sem módosult volna a véleménye, ha belegondol, ilyesféle "apró gyengeségei" csak meglehetősen ócska embereknek vannak. Amire persze magyarázat a hányatott gyerekkor, de nem mentség.

"A francia háborúk gazdasági-pénzügyi válságában egy sárospataki hadiszállítónak hitelezett befektetési céllal, de a válság mélyülésével tönkrement a vállalkozó és vele a Kossuth család is."

"Kossuth soha nem felejtette el a küszködéssel teli gyermekéveket. Idősebben is ha nagyúri fölényt érzett valakiben, érzékeny önérzete mindig arcába kergette a vért."

A kedves papa "befektetett". Egy hadiszállítónál. Amitől Kossuth Lajosnak "érzékeny önérzete" lett. Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy az isten őrizze meg az emberiséget attól, aki így reagál a "nagyúri fölényre". Talán nem kell mondanom, azt mindig ő dönti el, mit érez nagyúri fölénynek. Egy okos ember szelíd megnyilvánulását esetleg.

Na még egy utolsót, ez már mulatságos megfelelés:

"Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni akaratomtól függött."

Tetszik érteni? Kossuth Lajos úgy vélte (midőn a vidini levélben Görgeyt árulónak nevezte), hogy az ő akaratától függött, királlyá koronáztatja-e magát. Szentséges atyaúristen, mi van, ha győz a szabadságharc?

A legjobbat (és egyben a legborzalmasabbat) tartogattam ennek a bejegyzésnek a végére. Egy remek szakmunkában (Várady Géza: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag) olvastam:

"A 'nemzeti egység' alapkérdése már a törvények kihirdetésével párhuzamosan jelentkezett, és rendkívül kétes formát öltött. A március végi kísérlet bukása után az udvar beletörődött a jobbágyfelszabadításba, s az 'áprilisi engedményeket' már nem akarta visszavenni. Erre ösztönözték politikai-taktikai meggondolásai is, mert a paraszti tudatban az évszázadok során állandóan érezhető úri elnyomás, a nemes-paraszt-ellentét dominált, ugyanakkor a bécsi király iránt illúziókat tápláltak... az állami adóalapot védelmező központi hatalom valóban igyekezett korlátozni az úri kizsákmányolást, hogy a saját jövedelmét növelhesse."

Íme a régen keresett magyarázat majd' 170 év távolából: ennek a mentalitásában a jelenig feudális országnak a sokmillió parasztja hű az évezredes hagyományhoz - bízik a királyban. Hogy az majd megvédi. Eddig is így volt, az idegenek által a nyakába ültetett királyban is bízott, mert bíznia kellett, hogy valaki megvédje az uraságtól, most hét évvel ezelőtt végre választott magának igazán neki való királyt. Olyat, amilyen ő, a feudális országban élő telkes jobbágy. Primitív, rosszindulatú, fél mindenkitől, gyűlöl mindenkit, jellemtelen, ostoba, de van egy mindenki fölé emelő tulajdonsága: minden alattvalójánál aljasabb gazember.

Kell ennél jobb?

Örömóda

Ezeket látniuk kell.

Bizonyára vannak az olvasóim között, akik láttak-hallottak ilyet, nekem új. Nagyon tetszik. És ha már itt tartunk, a következő több, mint jópofa, ezek kiváló muzsikusok.

Végül az emberiség egyik legszebb találmánya: a flashmob. Nekem ettől mindig elszorul a torkom. De ha ezt játsszák, így és ilyen muzsikusok, ha ezt hallván egy kisfiú még a fejhallgatóját is leveszi, akkor végképp elomlok. Ez még a kánikulát is feledteti.

Rasszizmus

Ma délután megy egy film, Lövész a címe, magyarul a fene tudja, miért Orvlövész. Pedig nincs is a filmben orvlövész - azaz van valaki, aki lő egyet, látni nem lehet, azt sem tudni, ki az... na jó, megszokhattam volna, hogy a legostobább emberek (nyomban a politikusok után) ebben a "szakmában" vannak, ezek adnak címeket (ki kérte?) és ezek írják a filmcím alá, hogy Hamlet, amerikai vígjáték.

De ez semmi. Megnéztem, mit lehet tudni Antoine Fuquáról, a film rendezőjéről. Azt írják magyarul, hogy "afrikai-amerikai". Attól is a falnak megyek, amit az amerikaiak művelnek ezzel az afroamerikaival, lassan talán tudomásul kellene venni, hogy vége a rabszolgaságnak, a jelen amerikai polgárának nincs köze hozzá, nem szükséges lelkiismeretfurdalást érezni, inkább a még mindig dühöngő rasszizmussal kellene tenni valamit, arra viszont nem megoldás a hülye elnevezések változtatgatása. Hanem ez a primitív magyar bunkó a Pittsburgh-ben született rendezővel - afrikai.

De még ez is semmi.

Megnéztem az angol nyelvű wikit. Ott az van, hogy amerikai rendező.

A nyavalya törje ki ezeket a rohadt rasszista barmokat, ezek zsidóznak, amikor például Eli Wallach meghal. Miért kell odaírni Antoine Fuqua neve mögé, hogy afrikai? Ha netán nem volna ott a fényképe, akkor is, miért?

A függetlenségről

Elvacakolnék még kicsit ezzel a függetlenséggel, amit a tegnapi bejegyzésben Belize kapcsán érintettem.

Sokszor mondtam már (természetesen nem én egyedül és nem én vagyok az első, aki erről beszél), hogy a szabadság abban az értelemben, ahogyan használni szoktuk a fogalmat, nem létezik, a függetlenség meg még annyira sem. Szabad és független az erdőben élő remete volna, ha nem kellene ennie (és a trópuson élő remetét kivéve) nem szorulna legalább az állatok bőrére a hideg ellen - azaz még a remete sem szabad és független.

E két fogalom mértékéről lehet értekezni, ami elég érdekesen, szinte paradox módon alakul, ha például a tulajdonviszonyokkal vetjük össze őket. Minél szegényebb valaki (ember vagy egy egész társadalom/nemzet), annál kevésbé szabad és független, minél gazdagabb, annál inkább abban az illúzióban élhet, hogy szabad és független - miközben a legteljesebb szabadság és függetlenség az egyén számára a teljes vagyontalansággal és a társadalomból való kivonulással érhető el, a társadalom/nemzet számára  viszont a lehető legnagyobb gazdagsággal (valójában persze sehogy, minél nagyobb ugyanis a vagyon, annál szerteágazóbb és sokrétűbb a függés, ha tetszik, annál több a kockázat).

Magyarország szabadsága és függetlensége minden kitörési kísérletekor képtelen, megalapozatlan vágy volt egy fogalom kiteljesítésére, aminek a feltételei nem léteztek. Nem lehet ugyanis szabad és független egy elmaradott, szegény és tudatlanságban tartott ország. Először azt az államiságot kellett volna megteremteni, amit "ezerévesnek" becézünk, de soha nem létezett. Valójában 1990-ben vált először lehetségessé, de nyomban a kezdetekkor Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke kavart egy gusztustalan, nyúlós dzsentroid kulimászt a betonalap helyére, amire azt a bizonyos polgári építményt kellett volna helyezni, aztán jöttek a többiek, mind dagasztották kicsit, nehogy megszilárduljon valahogy, majd érkezett ez a nyomorult gazember, akinek hét év alatt sikerült visszataszítania ezt a szerencsétlen országot abba az állapotba, ahonnan megint láthatatlan messzeségbe került szabadság és függetlenség. Elmaradott, szegény és legfőképpen tudatlanságban tartott ország lettünk, egy-két évvel ezelőttig nagyjából a Rákosi-korszak szintjén, ma már sokkal az alatt.

Ugye hagyjam most Finnországot vagy Szingapúrt? Jó, mondok helyette mást. Annak a bizonyos államiságnak, amit folyamatosan ezerévesnek hazudunk, és ami lényegében sosem létezett, annak a megteremtésére volt egy halvány esély a reformkorban, ha Széchenyi István értelmes hangját nem nyomja el a hőzöngő monoki ügyvéd, a Kossuth Lajos nevű túlmozgásos vidéki ripacs harsánysága. Kossuth teleüvöltözte a korgó gyomrú, analfabéta magyar paraszt fejét a nemzeti függetlenségnek a semmit sem jelentő, ám legalább hangzatos szóösszetételével, amiből a magyar paraszt annyit értett, hogy csak ki kell egyenesíteni a kaszát, és mindjárt lesz föld is, ló is, eke is. Ha Széchenyit egyáltalán meghallotta volna, ha a falusi prókátor segített volna meghallani (ahhoz persze az kellett volna, hogy legalább ő megértse), akkor a magyar paraszt előbb megtanul írni-olvasni, aztán ipart telepíteni, pénzzel gazdálkodni, utat, hidat építeni, aztán elgondolkodni azon, hogyan lehetne elbeszélgetni szabadságról és függetlenségről azokkal, akik ezeket korlátozzák. Hosszú idő, sokkal hosszabb, mint a kaszát kiegyenesíteni. Nem is lett belőle semmi. Azaz ami lett, az a semminél is összehasonlíthatatlanul rosszabb. Szétégett ország, tömeghalál és reménytelenebb rabság és tudatlanság, mint ami korábban volt.

Na most, 2017 nyarán valahol ott tartunk, ahová egy Kossuth Lajos nevű lökte az országot azzal, hogy nekilázította a kor két legnagyobb hadseregének. Ennek a csúti trógernek, ennek a nyavalyás, primitív tömeggyilkosnak ugyanehhez még ellenséges hadsereg sem kellett.