Sosem fogom megérteni, hogyan és miért keletkezett Kossuth kultusza. Miért kellett eldugni és félreértelmezni tényeket,
miért és hogyan vált eggyé a teljes magyar történelemtudomány Kossuth Lajos
szerepének meghamisításában, hogyan tudta közel két évszázad bulvárja pontosan
az ellenkezőjére átértelmezni egy ember jellemét és az abból fakadó
cselekedeteit.
Azt tetszik kérdezni, hogyan merészelek én
akár ilyesfajta kérdéseket föltenni, hát még állításokat csomagolni beléjük,
mikor a történészek meg a közvélemény meg az egész világ mióta dicsőíti Kossuth
Lajost, tartja a magyar múlt legnagyobb alakjának. És akkor jövök én egyedül.
Idézhetném a legszellemesebb graffitit:
egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet, de talán nem mindenki értené
az ebben rejlő és az ilyen esetekre alkalmazható bölcsességet. Azt is
mondhatnám, az 1933-ban megválasztott (még egyszer: megválasztott!) Hitler
nevű kancellár 12 éven át volt tízmilliók istenített vezére, egy olyan nép
bálványa, mely nép az újkori kultúra három legjelentősebbjének egyike. De
inkább mondom, hogy nem vagyok egyedül - úgy is mondhatnám, inkább többségben
vagyok, ha a környező országok történetírását vesszük alapul, és ebben a
többségben Ausztria nem is a legnagyobb létszámmal képviselteti magát. Ellenük
lázadt a magyar, hát persze, hogy nem imádják Kossuthot, ez eddig nem valami
különleges. Ott vannak viszont a románok, a szerbek, horvátok, szlovákok,
ukránok, ruténok, szászok, ők nem uralkodtak a magyarságon, ellenük nem
lázadtunk. Annyira nem, hogy sőt. Akkor ők miért? Hiszen az áprilisi törvények
között ott van a nemzetiségi, a magyarok gondoltak rájuk. Mégis ellenségesen
emlékeznek meg a magyar történelem legnagyobbnak, legkiválóbbnak tartott
alakjáról. Hivatkozhatnék rájuk, máris többen lennénk, igaz, ők ellenkezőleg
elfogultak, mint az osztrákok, de egyelőre maradok, ha nem is egyedül, mondjuk
inkább, kisebbségben. A társaság nem rossz: Széchenyi, Batthyány, Szemere,
Kölcsey, Klauzál, Deák és még sokan mások. Ők sem értettek egyet Kossuthtal.
Finoman szólva. ("Mit akar tőlem ez a kígyó? És ezt a kígyót ráadásul
embernek nevezik? - írta Kossuth Széchenyiről. Akiről azt mondta, a
legnagyobb magyar. Melyik lehetett őszinte?)
Naszóval. Csak néhány érdekes idézetet teszek ide. Az első Kossuth apjáról szól, az ügyészről és megyei
lajstromozóról.
"Máskor egész nap hasztalan várják
haza, s csak akkor olvad föl megbánássá szilaj fájdalma, mikor engesztelő
angyalként lép fiú és apa közé könnyeivel a jó anya, s a túl szigorú családfő
beismeri hirtelenkedését, mellyel igazságtalanul, a casus belli vizsgálata
nélkül büntette Lajost."
Áldor Imre dicsőítő éneknek beillő
könyvéből, a Kossuth Lajos élete és pályája című
panegírikuszból idéztem. A majdnem kortárs "író" (1838-ban született)
elomló rajongással jeleníti meg Kossuth életét, most tessék elképzelni, ha csak
kicsit kevésbé dagályosan, még homályos tekintettel, de már letörölt könnyekkel
írja le az esetet. A korábban hasonlóképpen "jellemzett" atya ("...indulatos
kedélyű, de tetőtől talpig mintaszerűen becsületes, igaz ember volt. Keblében a
honpolgári függetlenség meleg érzetével, mely csak isten előtt hajt
térdet-fejet. Ember előtt nem borul porba soha..."), ki a casus belli
vizsgálata nélkül büntetett, valami olyasféle alak lehetett, amilyet egy csúti
kőbányászban ismerhettünk meg időközben miniszterelnökké vedlett fia kicsit sem
elomló rajongással előadott történetei által. Azaz lefordítva emberi nyelvre
Kossuth László valahogy úgy verte agyba-főbe szeretett Lajos nevű magzatát,
ahogyan kései követője, a jó kommunista vidéki funkcionárius a maga fiacskáját.
Rendszeresen persze. Az ritkán van, hogy valaki egyszer üt, azt is megbánja.
Csak azt akarom mondani, hogy egy ember életét általában
meghatározza a gyerekkori légkör.
„1866. szombat, június 2-án… Mégis furcsaságos apró gyengeségeik
vannak néha nagy embereknek: tegnap este az Öreg egy partie sakkban Perczel
ellenében, ki nagyon lassan, óvakodva, de biztosan játszik, már matt volt.
Visszaállíták a játékot, hogy kipróbálhasson az Öreg más vonást, de hiába,
egypár vonásra csak ott voltak, ahol előbb; de az Öreg csak kapaszkodik a
partie-ba. Perczel észreveszi, készakarva hibát csinál, és meg hagyja neki
nyerni, és az Öreg ezt elfogadja! A biliárdban, tarokkban, egyszóval minden
játéknál megvan e kicsiséges ambitió nála..”
(Tanárky Gyulának, Kossuth titkárának feljegyzése - Tanárky
1861-ben Londonban szegődött Kossuth mellé, 1865-ben vele együtt költözött át
Torinóba, a kiegyezés után hazajött Magyarországra.)
Tanárky "nagy embernek" tartotta
az "Öreget", és nyilván akkor sem módosult volna a véleménye, ha
belegondol, ilyesféle "apró gyengeségei" csak meglehetősen ócska
embereknek vannak. Amire persze magyarázat a hányatott gyerekkor, de nem
mentség.
"A francia háborúk gazdasági-pénzügyi válságában egy
sárospataki hadiszállítónak hitelezett befektetési céllal, de a válság
mélyülésével tönkrement a vállalkozó és vele a Kossuth család is."
"Kossuth soha nem felejtette el a küszködéssel teli
gyermekéveket. Idősebben is ha nagyúri fölényt érzett valakiben, érzékeny
önérzete mindig arcába kergette a vért."
A kedves papa "befektetett". Egy
hadiszállítónál. Amitől Kossuth Lajosnak "érzékeny önérzete" lett.
Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy az isten őrizze meg az emberiséget
attól, aki így reagál a "nagyúri fölényre". Talán nem kell mondanom,
azt mindig ő dönti el, mit érez nagyúri fölénynek. Egy okos ember szelíd
megnyilvánulását esetleg.
Na még egy utolsót, ez már mulatságos
megfelelés:
"Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e
koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni
akaratomtól függött."
Tetszik érteni? Kossuth Lajos úgy vélte
(midőn a vidini levélben Görgeyt árulónak nevezte), hogy az ő akaratától
függött, királlyá koronáztatja-e magát. Szentséges atyaúristen, mi van, ha győz
a szabadságharc?
A legjobbat (és egyben a
legborzalmasabbat) tartogattam ennek a bejegyzésnek a végére. Egy remek
szakmunkában (Várady Géza: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag) olvastam:
"A 'nemzeti egység' alapkérdése már a
törvények kihirdetésével párhuzamosan jelentkezett, és rendkívül kétes formát
öltött. A március végi kísérlet bukása után az udvar beletörődött a
jobbágyfelszabadításba, s az 'áprilisi engedményeket' már nem akarta
visszavenni. Erre ösztönözték politikai-taktikai meggondolásai is, mert a paraszti
tudatban az évszázadok során állandóan érezhető úri elnyomás, a
nemes-paraszt-ellentét dominált, ugyanakkor a bécsi király iránt illúziókat
tápláltak... az állami adóalapot védelmező központi hatalom valóban igyekezett
korlátozni az úri kizsákmányolást, hogy a saját jövedelmét növelhesse."
Íme a régen keresett magyarázat majd' 170
év távolából: ennek a mentalitásában a jelenig feudális országnak a sokmillió
parasztja hű az évezredes hagyományhoz - bízik a királyban. Hogy az majd
megvédi. Eddig is így volt, az idegenek által a nyakába ültetett királyban is
bízott, mert bíznia kellett, hogy valaki megvédje az uraságtól, most hét évvel
ezelőtt végre választott magának igazán neki való királyt. Olyat, amilyen ő, a
feudális országban élő telkes jobbágy. Primitív, rosszindulatú, fél
mindenkitől, gyűlöl mindenkit, jellemtelen, ostoba, de van egy mindenki fölé
emelő tulajdonsága: minden alattvalójánál aljasabb gazember.
Kell ennél jobb?
