Egyszer majd elmondom (ha lesz egy kis időm), miért tartom számon Haydnt Mozarttal és Beethovennel együtt és velük minimum egyenrangúan a zenetörténet csúcsának.
Most csak egy szonátát teszek ide, tudom, kezdők számára nem a legjobb bevezetés a kamarazene, de ez olyan, hogy egy négyévesnek is tetszeni fog... na jó, inkább negyven, de annak tényleg. A szerelemről van szó ugyanis. Mármint arról, hogyan fordul a bolondozás mindinkább ellágyuló, majd elgondolkodó érzelmekbe, hogy ugyanis mi van, ha az ember beleszeret ebbe a lányba.
Nézzék Lang Lang arcát, minden rajta van. Ahogy visszatalál ahhoz a motívumhoz, amivel kezdte az incselkedést, ahogy mindinkább elcsodálkozik, hová jutott, miféle bakugrásokból lettek komoly lépések, amikkel körbejárja a kedvest, aztán végül megint előjön a nevetés, de kicsit már ott van benne a kérdés, mi van, ha ez nem is olyan vicces.
A második tétel a zavarról szól. Hogy ejnye már, nem erről volt szó, itt most komolyan elindulunk egy skálával, egyik hang után a másik, a mellette lévő, mert most nem érünk rá figyelni - véletlenül be is esik egy félhang (amit a huszadik században majd blues-hangnak fognak nevezni), jé, de érdekes, ezzel talán lehet valamit kezdeni, ez szép, ez nagyon szép.
A kislánynak is tetszik. A harmadik tétel már arról szól. Hogy milyen jó volt az elején azzal a vidám kis motívummal kezdeni, lám, mi lett belőle. Kis tánc lett belőle, kis ugrabugra... De ennek most hamar véget vetünk.
Az utolsó akkord azt mondja, azért ez komolyabb, mint gondoltam.
Lang Lang méltó Haydnhoz. Nekem ő a primus inter pares.
