Keresés ebben a blogban

2014. július 31., csütörtök

Haydn

Egyszer majd elmondom (ha lesz egy kis időm), miért tartom számon Haydnt Mozarttal és Beethovennel együtt és velük minimum egyenrangúan a zenetörténet csúcsának.

Most csak egy szonátát teszek ide, tudom, kezdők számára nem a legjobb bevezetés a kamarazene, de ez olyan, hogy egy négyévesnek is tetszeni fog... na jó, inkább negyven, de annak tényleg. A szerelemről van szó ugyanis. Mármint arról, hogyan fordul a bolondozás mindinkább ellágyuló, majd elgondolkodó érzelmekbe, hogy ugyanis mi van, ha az ember beleszeret ebbe a lányba.

Nézzék Lang Lang arcát, minden rajta van. Ahogy visszatalál ahhoz a motívumhoz, amivel kezdte az incselkedést, ahogy mindinkább elcsodálkozik, hová jutott, miféle bakugrásokból lettek komoly lépések, amikkel körbejárja a kedvest, aztán végül megint előjön a nevetés, de kicsit már ott van benne a kérdés, mi van, ha ez nem is olyan vicces.



A második tétel a zavarról szól. Hogy ejnye már, nem erről volt szó, itt most komolyan elindulunk egy skálával, egyik hang után a másik, a mellette lévő, mert most nem érünk rá figyelni - véletlenül be is esik egy félhang (amit a huszadik században majd blues-hangnak fognak nevezni), jé, de érdekes, ezzel talán lehet valamit kezdeni, ez szép, ez nagyon szép.

A kislánynak is tetszik. A harmadik tétel már arról szól. Hogy milyen jó volt az elején azzal a vidám kis motívummal kezdeni, lám, mi lett belőle. Kis tánc lett belőle, kis ugrabugra... De ennek most hamar véget vetünk.

Az utolsó akkord azt mondja, azért ez komolyabb, mint gondoltam.

Lang Lang méltó Haydnhoz. Nekem ő a primus inter pares.


2014. július 30., szerda

Mínuszos hír

„Nincs hozzáfűzni valója az Európai Bizottságnak Orbán Viktor Tusnádfürdőn elmondott beszédéhez – közölte Jonathan Todd, a brüsszeli testület szóvivője. Mint mondta, Magyarország az Európai Unió tagja, az uniós szerződés aláírója, ami kötelezi a tagállamokat, hogy megőrizzék, fenntartsák a demokratikus értékeket.”

Erről beszélek 24 éve. Hogy ne tessék elemezni. Nem kell a levéltetűt mikroszkóp alá tenni, mert elefántnak látszik, holott csak levéltetű. Ami itt fönt olvasható, annak kellene etalonnak lennie. Ez a beszéd egy mínuszos hír a lap alján. Egy gyenge képességű köztörvényes bűnöző mind súlyosabb képzelgései, a saját szánalmas világának projektálása – tipikus kórkép. Egészségügyi intézmények dokumentációi között kell őrizni.

Torgyán, Szabó János, G. Nagyné Maczó, Dénes János, meg a többiek – a hozzájuk hasonló képességű sajtómunkások csináltak belőlük valakit, holott senkinek is súlytalanok voltak.

Nem kell megbotránkozni hatalmi tébolyban szenvedő, buta emberek megnyilvánulásain, mert akkor mindenki azt hiszi, hogy a megnyilvánulás által valami jelentős esemény történt. Nem történt. Blablabla. Ami ezekből a locsogásokból, hőbörgésekből tett formájában megvalósul, az szinte elhanyagolható. Azzal persze már kell foglalkozni. Stadionnal, Kossuth térrel, gyerekek elöl elrabolt milliárdokkal. De elemezni!


Ugyan már.

2014. július 26., szombat

Visszamaradottak

Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.

Ezt Lao Ce mondta két és fél évezreddel ezelőtt.

Az úgynevezett baloldal bűnsegédi bűnrészes abban, ami itt ötödik éve zajlik. Az úgynevezett demokráciában egy gyenge képességű köztörvényes bűnöző abban az esetben kerülhet kormányra, ha az ellenfele nála is gyengébb képességű köztörvényes bűnöző.

Ezt meg én mondtam. Most.

2014. július 22., kedd

Zene gyerekekkel

Legutóbb szóba hoztam Boglár Lajos szülővárosát, Sao Paulot.

Ezt a flashmobot véletlenül találtam, muszáj megnézniük. Sok van, mi csodálatos, de (Szophoklészt kissé átalakítva) a zenénél nincs semmi csodálatosabb, kiváltképpen, ha gyerekek csinálják. Ha aztán ilyen gyerekek (a Párizsi Konzervarórium növendékei), így, ilyen helyen (az Állami Képtárban Sao Pauloban), ezt a művet játszva, akkor már tényleg nincs semmi csodálatosabb.


2014. július 20., vasárnap

Bossa nova

A nagy futballnemzetek mind szétestek most már – kivéve a németeket.

Kezdte Uruguay. Folytatta Magyarország, következtek az olaszok, most a brazilok. (Engedelmükkel nem tartottam soha futball „nemzetnek” a spanyolokat, az argentinokat végképp nem, az angolok meg szülőatyának bizonyára jók voltak, nemzetközi szinten soha nem számítottak, ahogyan a franciák is csak hullámvölgybe érkezve viríthattak, a hollandok meg még úgy sem.)

Ezek közül igazán a brazilokat sajnálom, nem a jelenlegi futballcsapatukat, azok egy magyar vidéki sörmeccs színvonalán játszottak, hanem az országot.

Ifjúkoromban többször készültem oda, Boglár Lajossal, minden idők legkiválóbb néprajztudósával bújtuk volna az amazonas-i őserdőket, ő el is ment, én nem kaptam útlevelet. Ahogy múlik az idő, mind erősebb az érzésem: ő volt a legjobb barátom (ráadásul az egyetlen), írtam már róla többször, okosabb, műveltebb, tökéletesebb emberpéldánnyal én soha nem találkoztam. Rengeteg és kikezdhetetlen jóindulattal tekintett le az emberiségre a maga százkilencven valahány centis magasságából, tizenöt nyelven beszélt (ebbe a különféle indián nyelvjárásokat nem számítottuk bele), vendégprofesszora és díszdoktora volt a világ jelentős egyetemeinek, olyan természetes egyszerűséggel adott elő bármelyik világnyelven, mintha az igazán a legkevesebb volna, ami egy ember életéhez magától értetődően hozzátartozik. Valamivel több volt harminc évesnél, amikor megismertem, már akkor bölcsebb mindenkinél, akikkel életem során találkoztam. Amit a dél-amerikai kultúráról tudok, tőle tudom. A dél-amerikai zenegyűjteményem legnagyobb részét tőle kaptam, mindig hozott valamilyen lemezt, amikor hazulról hazajött (Sao Pauloban született, ott élt tizenegynéhány éves koráig, ott is kezdett iskolába járni), egy idő után a kisfiaimra is gondolt, az egyik piaroa törzs varázslójával készíttetett nekik csörgőt, tolldíszt, egyszóval mindenféle varázsszereket.

Sosem voltam Brazíliában, de mindig szerettem őket, most már tudom, hogy ez az érzemény egy barátság természetes hozadéka.

Néhány hét múlva lesz tíz éve, hogy Boglár Lajos meghalt, december végén lenne 85 éves.

Tartozom annyival az emlékének, hogy legalább jelképesen átküldjem az óceánon az együttérzés tömjénfüstjét – ennél a 7:1-nél nagyobb tragédia aligha érhette volna azt a népet.

Persze kiheverik, ott van nekik a bossa nova. Az Ipanemai lány, Astrud Gilberto, akinek az elsődleges közlési formája szerintem nem a beszéd, hanem az ének.




És ott van még Jane Duboc. Hozzájuk a jazztörténet általam legnagyobbra tartott két muzsikusa, Astruddal Stan Getz, Jane-nel Gerry Mulligan. 


2014. július 9., szerda

Németország-Brazília 7:1

Bocsánat, ezt én sem gondoltam. A vb előtt bizonyos voltam benne, hogy a németeket kell megvernie annak, aki világbajnok akar lenni, eddig azt csináltak, amit akartak (még a teljes világsajtó is bedőlt nekik az amerikaiak elleni meccsen, nem tudom, hogyan sikerült nem észrevenni, tízet is rúghattak volna, ha nem vigyáznak, kettő a maximum, hogy az USA jusson tovább), de ezt a tegnapit nem gondoltam.
Összeomlottak a spanyolok, várható volt, hogy egyszer ez a brazilokkal is megtörténik. De az nem, hogy éppen most.
Kicsit sajnáltam őket.

2014. július 8., kedd

Hazahívó

Most hallom, hogy az Mszp-korifeus kiment Brüsszelbe EP-képviselőnek, és az ottaniakat akarja megnyerni a programjának. Van ennek neve is, hazaváró programnak hívja. Haza akarja hívni azokat, akik külföldön dolgoznak.

Háromszor visszakérdeztem, mert a butaságnak az a mélysége, ahol a képviselő úr tartózkodik, onnan, ahol én állok már nem látható. Azt hiszem, ez alulmúlhatatlan. Régóta nagy a verseny a két „nagy” párt között, azt azért nem hittem volna, hogy a kormánypárt stupiditásban utolérhető.


Föl lehetne tenni rengeteg kérdést. De minek?