Az előző rész végén azt írtam, hogy ha nem menekülnek is, csak folyamatosan utaznak, három hónap alatt akkor is ideérhettek volna. Na persze. Nézzük meg azért kissé alaposabban ezt a „folyamatos utazást”. Valamiért itt, a később Kárpát-medencének elnevezett területen megálltak, ki tudja, hányadszor pihenőt tartva, ismét előre küldve a felderítő csapatokat. Mégegyszer: ismét. Nem tudjuk, a Don és a Kárpát-medence közötti 2000 kilométeren hányszor álltak meg ugyanígy, és küldték előre a felderítőket ugyanígy, mert erről nincs adatunk, útközben nem született elég történész, hogy az ottani akciókat elnevezze „kalandozásoknak”. De hogy ez történt, az nyilvánvaló egy rendkívül egyszerű logikai levezetés eredményeként: sehol a 2000 kilométeres úton nem álltak meg azért, hogy letelepedjenek, viszont ez az út körülbelül 30-35 évig tartott. Ami azt jelenti, hogy bizonyos szabályok szerint bizonyos távolság megtétele után meg kellett állniuk, és bizonyos időt ezen az állomáson el kellett tölteniük. Amire az egyik magyarázat az ismeretlenbe előre küldött lovasok jelentésének várása. Mely lovasok mozgásának is nyilván volt valamilyen szabályszerűsége (mekkora csapatok indulnak, mekkora, mi szerint növekvő távolságra). A „bizonyos szabályok” közé tartozik még a kemény tél és a forró nyár, amikor az ember lehetőleg nem megy sehová. Aztán a kényszer, hogy meg kell termelni az ennivalót, összegyűjteni a téli fűtésre való fát. Vetni kell, betakarítani, olykor egy-két évbe (talán többe is) beletelik, mire annyi terem, amivel ismét el lehet indulni. Százezer emberrel azt nem lehet, hogy majd a sarki közértben pótoljuk, ha valami kifogyott. Sőt, annyit még lopni sem lehet. Ha valaki – akinek ez különben a dolga – venné a fáradságot és kiszámolná, mindez mennyi időt vesz igénybe, valószínűleg kiderülne, hogy azt a 2000 kilométert nem lehetett volna gyorsabban megtenni. Hogy minden poénkodás nélkül leírható, tényleg végig száguldották ezt az utat.
Akkor most vissza az előző rész kérdéséhez, ha nem menekültek, mi lehetett a motivációja annak, hogy nekivágtak az ismeretlennek – az ismeretlen térben is, időben is az.
Láttatok már feketerigót a kertben gilisztára vadászni? A másodperc tört része alatt meglátja a zsákmányt, megáll fölötte, de nem hajol le érte, hanem körülnéz. Hosszú másodpercekig forgatja a fejét, nincs-e valahol leselkedő ellenség. Aztán ugyancsak a másodperc tört része alatt felkapja a gilisztát, mielőtt lenyelné, esetleg, ha túl hosszú, kapitális példányt sikerült elejtenie, mielőtt széttrancsírozná, azaz feldolgozná, ugrik néhányat, ismét hosszú másodpercekig körülnéz. Majd ugyanez elölről. Nem azért, mert nem emlékszik, hogy egyszer már körülnézett, és akkor nem látott ellenséget, hanem mert az ösztönei úgy szólnak, azóta jöhetett olyan, akit korábban még nem látott, akkor még látótávolságon kívül volt. Engem például az előbb is látott, de valamiért nem tartott ellenfélnek a giliszta birtoklását illetően. Mielőtt lenyelné a zsákmányt, megint lát engem, de azt meg kell néznie, nem jött-e más.
Oldalakkal ezelőtt kétszer is említettem a proxémikát. Ez a jelenség is leírható része annak a tudománynak: melyik az a távolság, amit a rigó még nem tart kritikusnak. Melyik az az idegentől elválasztó távolság, amit az Ázsiában vándorló, idegen népek között letelepedni próbáló ősmagyarok még nem tartottak kritikusnak? Ez nyilván nemcsak a látó-, de a hallótávolságon is kívül lehetett. Az ázsiai ősmagyar nem társadalomban élt, hanem törzsközösségekben, mindig kevesen voltak körülötte, a zsákmány megszerzésekor és feldolgozásakor a másik törzshöz tartozó is ellenségnek minősült.
Az esetek nagy többségében feltehetőleg ez volt az ok az odébb vonulásra, a kritikus távolság szűkülése és a mind gyakrabban feltűnő idegenek. A megváltozott időjárás, a túlnépesedés egy olyan korban, amikor a Föld lakossága nem érte el a mai Franciaországét (még egyszer, az egész Földgolyó lakossága, a Földé, ami akkor sem volt kisebb), enyhén szólva erőltetettnek tartható, mint ahogyan az is, ki mindenki vette üldözőbe a magyarok őseit. Ha az összes háborút megvívták volna, amit a történelemkönyvek mindig gyorsan előkapnak, amikor éppen nincs látható oka népmozgásnak vagy egyéb történésnek, akkor nemcsak a magyarok pusztultak volna ki, hanem a legtöbb ázsiai nép (tessék csak felidézni a „tatárjárás” címszó alatt számon tartott borzalmat, a magyar lakosság fele meghalt, sok idő kellett a regenerálódáshoz, a következő kétszáz, népesedési szempontból nyugodt év alatt is csak nehezen sikerült).
A kíváncsiság látszik működőképes oknak a különféle népcsoportok közeledésében, majd egymástól való távolodásában, ha a várt élmény elmaradt, az érdeklődés a világ eddig nem ismert dolgai iránt, ennek a kíváncsiságnak számtalan oka lehet. Mindenesetre az idő múlásával a kritikus távolság is csökkenhetett, minthogy a világot már az ókorban, sőt az őskorban sem a konfliktusok vitték előre, hanem az együttműködés kényszere és a vágy az ismeretlen megismerésére. Két ember, sőt két különböző népcsoport találkozásakor nem feltétlenül az egymás kiirtása volt az első, azonnal végrehajtandó reakció.
Természetesen nekem éppúgy nincs bizonyítékom erre a feltételezésre, ahogyan a történelemtudomány is bármilyen elfogadható dokumentum nélkül csak előrángatja a mindig megbízhatóan elpukkanó háborús patront. Mindössze „életszerűbbnek” vélem ezt, mint a folyamatos öldöklést, még egyszer, ha a szolidaritás, az egymásra utaltság, a segíteni akarás nem lett volna mindig erősebb vagy ha úgy tetszik, működőképesebb a létért való küzdelemben, mint az öldöklés, az emberiség nagyon régen kihalt volna. És ez a megállapítás nemcsak életszerűbb, ez axiomatikus igazság – akkor is, ha a történetírók legnagyobb része nem vesz róla tudomást.
Egy övcsat, egy csontfésű, esetleg egy csodaszámba menő, sosem látott üvegpohár, egy kőház, aminek ajtaja van – végre visszaérkeztünk a Don partjára abban az időben, mielőtt a magyarok elindultak volna a Kárpát-medence felé.
Két kislány kipróbált egy gázlót a kiszáradóban lévő folyószakaszon, és a Don túlsó partján olyasmiben volt része, amiben az övéi között még soha. Visszamentek a mamáikért, hogy jöjjenek gyorsan, mert ilyen nincs. Lehet, újat mondok, az ember históriáját mindig a nők alakították, csak a hímsoviniszta történészek gondolják úgy, hogy az elmúlt évszázadok megismeréséhez háborúk és egyéb népirtások láncolatán keresztül vezet az út (a csekélyszámú történésznőknél hasonló a tapasztalatom, mint a női karmestereknél: nadrágba bújnak, mert azt hiszik, így válnak elfogadottá). Pedig már a Biblia is elismeri: „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.” (1Móz 3,6.) Holott mint tudjuk, a Bibliában, a Biblia keletkezésének korában (i. e. 150-120) a „tudásnak” önmagában nem volt jelentése. Tessék megnézni, mit ír a Biblia a tudásról. Nagyjából semmit. Dehát hiába nem értelmezhető fogalom a „tudás”, Éva attól még szakít arról a fáról. Amiről inkább csak évszázadokkal később kezdték állítani, hogy a tudás fája volt. Egy bizonyos: Éva az ősbűn elkövetője, Éva merészelte a tudást – ilyen vagy olyan tudást – akarni. Azaz hogy teljesen világos legyen: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő.
Fogalmam sincs, miért gondolja bárki, hogy a "honfoglalás" kori ember más volt, mint a mai. Ismét Czeizel Endrét idézem: „Az emberiség ismert történelme során az emberi faj genetikai adottságai számottevően nem változtak.” Ha ezt le akarom fordítani köznyelvre, azt mondhatom, a jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól. Dehát az első csodálkozás elmúltával a hettita harcos is fel tud szállni a villamosra, és az első ijedtség után azt is képes lesz felfogni: előre halad anélkül, hogy az alatta mozgó szekér elé kellene fognia a lovát. A villamos meg annak a szellemi fejlődésnek az eredménye, amit a hettiták óta eltelt 5000 évben nagyjából 150-200 emberi egyedben tudunk kimutatni: körülbelül ennyien hozták létre a ma tapasztalható tudományos-technikai állapotot. Ebben a társaságban benne van az is, aki a kereket feltalálta…
Egy pillanatra ismét meg kell állnunk, hogy a következő lépés ne csak érthető legyen, logikusan elfogadható is.
A néhány sorral ezelőtt említett genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a rögzült minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától. (Nem is olyan csöndesen jegyzem meg, ha van világos feladatotok már ebben a pillanatban is – most még bizonyosan nem késő – akkor ez: végiggondolni, mit találtok rendben a szüleitektől kapott személyiségjegyekben és mi az, amin változtatni kell. Igazán nem akarlak elkeseríteni, de nagyon kevés olyan felnőtt van, aki tökéletes referenciaszemély a saját gyerekének. Ha pedig fölfedezed, hogy valami nem tetszik, akkor ülj le egy tükör elé meleg téglával a hónod alatt, és találd ki, hogyan fogsz változtatni. Kockázat nincs, ha egy idő után rájössz, hogy anyunál vagy apunál működött helyesen a dolog, vissza lehet csinálni. De tenni kell, mert ha csak bambán követed a génjeid parancsát, nagy valószínűséggel megkeseredett vénember leszel negyven éves korodra.)
Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.
E legutóbbi formát neveztem föntebb kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.
Hogy még világosabb legyen, a két lány és a mamák vágya egy olyan övcsat vagy fésű vagy egy üvegpohár után, amiket odaát láttak, semmiben nem különbözik kései leszármazottaik ellenállhatatlan indíttatásától, ami e leszármazottakat 1990-ben Nickelsdorfig vagy egyenesen Bécsig űzte egy Gorenje hűtőszekrény vagy egy Fisher videomagnó birtoklásának reményében.
Az osztrogótok leszármazottai meséltek. A magyarok meg oda akartak menni, ahol ezekhez a holmikhoz hozzá lehet jutni. Eddig hozzájuk hasonlók között éltek, ha még emlékeztek rá, 2000 évig meg teljesen elszigetelten, egyedül, az idegenektől való félelemben. Itt, a Don-Kubán területen kerültek először elérhető közelségbe az övéktől gyökeresen eltérő életformával, kultúrával. A hídfőállások alkotta lánc mentén vissza-visszajáró, némely családban a vizigótokkal rokonságot tartó emberek elbeszéléseiből azt az egyet tudták bizonyosan, hogy az itt látott holmik elérhetők, ha elindulnak arra, amerre a nap lenyugszik, nem ily csekély számban és idegenektől körülvéve, hanem tömegesen, az életforma alapjaként. Ott vizigótéknál ilyen az élet, közel és távol, az egy másfajta világ. Hogy akkor az osztrogótok miért maradtak a Donnál? Nekik ott is jó volt, ők oda születtek. Ezzel együtt merül fel a következő kérdés: a magyarok miért nem maradtak ott. Előbb hadd mutassak egy térképet:
A piros és az okkersárga színezésű területet nézzétek. Előbbi a Wielbark-, utóbbi a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra területét jelöli, azaz a régészetnek azokat a fentebb már emlegetett földjeit, ahol a gótok leletanyagai kétséget kizáróan megtalálhatók – és ez a terület még nem foglalja magába a korai, vagyis a megjelenést követő első évtizedekre jellemző leletek szétszórtabb vagy nem is feltárható részeit. Mely helyeken a magyar törzsek megjelenésekor még nyilván éltek emberek. A magyarok ázsiai megszokásaihoz képest túl sokan. Nekik annál sokkal nagyobb földigényük volt, kellett a legelő meg az erdő. Az osztrogótok azt nem tudták, vagy nem mondták, hogy a nyugati rokonok milyen népsűrűségben élnek. Csak azt mondták, hogy náluk gazdagabbak (lásd Gorenje).
