Ahogyan az mindig nyilvánvaló volt, most is az: az alant következő, a szokásosnál valamelyest hosszabb írást az olvassa el, akinek kedve van hozzá - ahogyan a rádiót is ki lehetett kapcsolni, ha valakinek nem tetszett, amit mondtam.
A történelem érettségi egyik tétele a kereszténység elterjedésének leírását várja. Nem akarom elképzelni, milyen a jó dolgozat a mai kurzus szerint. Inkább ideteszek egy részt a nem egyhamar megjelenő Ezerév című könyvemből, a kereszténység elterjedéséről. Hetvenöt évig vártam, hogy valahol magyarázatot kapok arra a jelenségre, amit "a középkor sötétségének" nevezünk - nem kaptam. Végül megkerestem magam ezt a magyarázatot. Sem azelőtt, sem azóta nem olvastam ilyesmit, azért ajánlom figyelmükbe, mert nem a véleményemet írtam meg (az egész Ezerév dokumentumokat, adatokat tartalmaz), hanem olyan ismert tényeket, amikről bárki tudhat, ha érdeklődik, legfeljebb ezeknek az adatoknak az egymáshoz illesztése és értelmezése lehet az új, szokatlan feladat. Ez itt egy kiragadott, az egészhez képest rövid részlet, de a lényeget tartalmazza:
Íme a
kereszténység diadala a hanyatló Róma fölött. Én csak azt nem értem, akik ezt a
baromi lódítást le merték írni (és merik ma is), azok tényleg ennyire
szemellenzősen tudatlanok, vagy titokban tisztában vannak vele, milyen hülyeségekkel
fertőzik az emberiséget, csak hát a kereszténység hatalma ugyebár…
Keresem a
megfelelő kifejezést: hervasztó, szánalmas? Azt hiszem, inkább borzalmas,
már-már iszonyatos az a bornírtság, amivel az egyetemes kultúrtörténet
évszázadok óta elkeni a kereszténység dúlását. Iszonyatos, hogy nincs egyetlen
ember ezer éve (vagy ha van, én nem ismerem, minélfogva legalábbis nem
nevezhető általánosan ismertnek), aki leírná a sokszázéves űrt a világi
ábrázolásban. Aki szólna, hogy az nem lehet véletlen jelenség, mely szerint
minden mű, a legnagyobbaké is kizárólag a katolikus vallás témáit jelenítik meg,
az ember és az ő köznapjai nem számítanak. Hogy Cimabue és Giotto
születéséig nincs egyetlen említhető festő, szobrász, építész – ez bő 1200
(ezerkétszáz) év. És még ők is csak vallási történeteket festenek. Giotto
bátortalan próbálkozása a Találkozás az
aranykapunál civil figuráinak ábrázolásával ritka és úgyszólván
észrevehetetlen kivétel. Masaccio önarcképe (bődületes
képzőművészeti kultúrforrás a „kollégák”, Masolino, Leon Battista Alberti és Brunelleschi
arcai a saját képmása mellett) már a quattrocento, azaz ezernégyszáz
év, mire valaki le meri verni az egyházi bilincset. Ghirlandaio Nagyapa az unokájával meg már a 15.
századnak is a második fele. Mégegyszer, hogy világos legyen: ezernégyszáz évig
nincs világi téma a művészetekben, nincs életkép, nincs csendélet vagy tájkép,
aktról már nem is beszélve.
És nincs irodalom.
Semmilyen. Homérosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Horatius, Vergilius,
Plautus után következik a néma csend, ugyancsak bő ezerkétszáz, inkább
ezerháromszáz évig, Dante születéséig, Boccaccióig, Petrarcáig. A
dobrudzsai Exiguus a fordításai által
maradt ismert, a Theodorik szolgálatában állt Cassiodorus a másolóműhelyével vált Exiguus-hoz hasonlóan
hasznossá, műveik nem tartoznak a bestsellerek közé.
Tetszik érteni?
Sok évszázadon át nincs semmi, csak a fojtogató vallás, nincs az a vehemensen
nyomuló politikai pártpropaganda, ami bármikor képes lett volna megközelíteni
ezt a rémisztő agymosást. És persze nincs az a kultúra, ami ennek az ideológiai
szökőárnak képes lett volna ellenállni. A római birodalom összeomlása
szükségszerűen következett be, minthogy ez volt a kereszténység legelső célja,
fontosabb bármi másnál. Megkérdezem sokadszor: hogy a fenébe’ kerülnek ide a
„barbárok”, miféle érdekük fűződött volna
Róma és az ő kultúrájának elpusztításához?
Tartozom némi
magyarázattal, miképpen lehetséges a fentebb látható képek közötti bődületes
különbség, inkább megint csak címszavakban. Ma már divatossá vált a
zsidó-keresztény párosítás, ha erről a vallásról van szó, azaz ha nehezen is,
de a „tudomány” elismerte, hogy Jézus zsidó volt – az a förtelmes hiedelem,
miszerint neki bármi köze lett volna a kereszténység születéséhez, eléggé nem
fájlalható módon a jelen pillanatig tartja magát. Namármost. Előbb vegyük
szemügyre az ókori zsidó művészetet és tudományt. Ezzel gyorsan tudunk végezni,
minthogy nincs mit szemügyre venni. Azok a szánalmasan egyszerű, immár
keresztény emberek, akik indíttatást éreztek a „Krisztus” és az isten
ábrázolására, szembe találták magukat a hagyomány nélküliséggel, a Bibliának a
tudás és a művészet iránt való végtelen megvetésével. Szellemi felkészültségük
és rettegésük a földi élettől semmiben nem különbözött az altamirai barlang ősemberéjétől,
aki azokat a bölényeket festette, azaz a keresztény „művészeknek” mindent
elölről kellett kezdeniük, lényegében az őskorral azonos szellemi szinten, nem
volt honnan tanulniuk, a bűnös Rómát megvetették – volna, ha egyáltalán
ismerik.
A kereszténység az
evilági élet örömeire irigy szűkagyúság ideológiája, az ember elnyomásának és
megfélemlítésének nem is nagyon rafinált, primitív eszközkészlete, és mint
ilyen tökéletesen illeszkedik az uralkodáshoz szükséges követelményekhez. Gondoljatok
egy 21. századi, képzeletbeli alakra, aki ateistaként gúnyolja az egyházat,
miközben alapfelszereltségét illetően irigy, ugyanolyan szűkagyú, mint a
keresztény vallás, gyűlölettel teli és bosszúért liheg – aki politikusi
vágyakat dédelget, midőn egyszercsak azt veszi észre, hogy sikerült
bekönyökölnie magát az úgynevezett hatalomba. Nagyon rövid idő múlva rá kell
jönnie, hogy ő alapjában véve keresztény, mindig is az volt, mert egy despota
nem lehet meg a kereszténységnek az emberre kényszeríthető béklyója nélkül. (Más
kérdés, hogy ez a 21. században azért már nem úgy működik, ahogyan használható
volt a középkorban. Képzeletbeli politikusunk – lévén politikus, azaz hüllőagyú
– ezt viszont nem tudja, ezért rengeteg pénzzel kezdi tömni az egyházat, és
csak igen hosszú idő után eszmél majd, mennyire melléfogott az áporodott
ájtatosságával.)
A négy evangélista
és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától
értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben
legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom
természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak
elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos
„Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt
és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt
a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában
ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön
viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító
hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált
változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és
szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb,
legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens
keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test-
és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta
megbotránkozó proletároknak, az
időszámítás előtti 6. században élt Tullius
által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (innen származik
a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében
is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk
meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a
mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században
megismert proletárgőgre gondolni, a
belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen
terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig. Ebből a
néprétegből kellett volna kitermelődnie annak a magas rendű tudománynak és
művészetnek, amiről korábban beszéltem. Mely népréteg zsigeri gyűlölettel
utasított vissza mindent, ami nem az ő vallásos hiedelmét szolgálta.
A Római Birodalmat
ott helyben pusztították el, nem ment oda senki, nem kellett az idegenek
segítsége, ahhoz csak a kereszténység római bölcsőjében ringó keresztények
kellettek.
Cui prodest? Kinek
az érdeke, kinek volt ez fontos? Annyira okos kérdés, amennyire ez bármilyen
forradalommal kapcsolatban feltehető. Kinek állt érdekében a nagy francia
forradalom? A római birodalmat éppúgy a saját maga által tönkretett népe döntötte
össze, ahogy a világtörténelem majdnem minden forradalma a megalázottak és
megszomorítottak lázadásával kezdődött. Ezúttal a gyarmaton található a
kritikus pont és idő, közelebbről a Gabbatán.
Emlékeztek még? Szóltam, hogy annak a bibliai résznek lesz jelentősége később –
itt van. Ott a nép Jézus ellen lázadt. Pontosan úgy, ahogyan mindig szokott,
azaz sosem ismeri fel a valódi ellenséget, minek folytán a forradalmak
haszonélvezői úgyszólván mindig a megalázók és megszomorítók, legfeljebb más
jelmezbe bújnak, ezért értelmetlen és kártékony minden forradalom.
Saul és az
evangélisták a Gabbatáról indultak. Ha felidézzük Hannah Arendt meghatározását a forradalomról (…ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a
szabadság elérését…), akkor kapjuk meg a kereszténység alapvető és
legfelháborítóbb hazugságát: az általa ígért szabadságot, ami majd a mennyek
országában lesz elérhető. A kereszténység úgy szabadít fel, ahogy minden
forradalom – felszólít a rombolásra. Gyűlöltet és kirekeszt, ember az, aki
kereszténnyé vált, a pogány irtandó. Pogány pedig például az, aki Róma isteneit
ismeri el maga felettinek és nem azt az eltorzított fantomot, azt a csodatévő búcsús
mutatványost imádja, amilyenné Jézust alázták. Meg az ő mennyei atyját, aki
félelmetes és elképzelni is tiltott öreg zsidóból egy még félelmetesebb,
nagyszakállú, haragvó, viszont már ábrázolható isten lett. Az Úr. Az uralkodó,
aki ítél. Elevenek és holtak felett. A zsidók ellenszenve, amivel ellopott és
meghamisított vallásuk terjesztését kísérték (teljes és alapos okkal), és ami a
nocrimban[1] érte
el a végpontját, meg a római nép kezdeti utálata (keresztényüldözések, amik
persze nem olyanok voltak, ahogyan azt a keresztény „történetírók” elmesélik)
csak még inkább elvadították a keresztényeket, és még keményebbé szilárdították
a maguk felsőbbrendűségébe vetett rémületes hitüket.
A kereszténység
nagy ígéretéből a mennyekben várható boldogság kevésbé tudta érdekelni az
egyszerű hívőt, inkább a földi élet reménytelensége járta át az ő zsigereit, és
váltotta ki belőle a heves bosszú vágyát. Bár az „új” vallás nagy tanítása, a megbocsátás szelleme ott zsongott az
agyában minden nap, valahogy érezte, hogy ez az ő természetétől idegen, az Úr
valami olyan emelkedettséget követel tőle, ami az ő köreiben nem annyira
általános. Odacsapni, a sérelmet reflexszerűen megtorolni, az rendben van, az
megy, a bűnbocsánat valószínűleg a gazdagok kiváltsága. Honnan tudta volna, hogy azoké még sokkal kevésbé?
A zsidók
vallásának egyik legrosszabb tartozékát, a papok uralmát sikerült átmentenie a
kereszténységnek, ennélfogva bőven volt alkalma a szerencsétlen hívőnek meghallgatni
az Újszövetség legordasabb marhaságait, amik ellen Jézus már nem védekezhetett:
Ő pedig felemelvén
szemeit az ő tanítványaira, monda: Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek
az Isten országa.
Boldogok ti, kik
most éheztek: mert megelégíttettek. Boldogok ti, kik most sírtok: mert nevetni
fogtok.
Nem hiszem, hogy
volt olyan olvasó, aki legalább a gyomrában ne érzett volna némi nyomást, midőn
ezt hallotta vagy az ehhez hasonlókat:
Ne ítéljetek és
nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek
is megbocsáttatik.
A megbocsátás arra
jó, hogy semmi ne változzék – ezt már a Bibliát író papok is tudták. És sem ők,
sem keresztény utódaik nem gondoltak bele egy pillanatra sem, hogy Jézus vajon miért
űzte ki a kufárokat. Vagy ha netán mégis, megnyugtatták magukat azzal, hogy a
templom szentségét sérti a kereskedők jelenléte – odáig már nem terjedt a
felfogóképességük, hogy Jézus az „egy bűn-egy kecske” elvet találta
felháborítónak, mely szerint, ha elkövettél valamit, veszel egy állatot, annak
elmetszed a torkát, és akkor máris minden rendben van, megint teljesen ártatlan
leszel, a bűn meg van bocsájtva.
A világtörténelem
egyik legnagyobb bűnözője, a Paulus-szá lett Saulus persze tisztában volt az
alaptétellel, sőt azzal is, hogy nemcsak a megbocsátás jelenti az állandóságot,
hanem a bosszú is. Minthogy a bosszú a halált kívánja és nem az élet
fejlődését, a megbocsátással keverve a meglévő állapot konzerválását kapjuk,
azaz a keresztény vallás lételemét.
Paulus készített
is egy variációt az ismert Úr-Mózes-témára:
Mert a testnek
élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül
legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. (3.Móz.17,11)
Az ebből készült
mondatnál rafináltabban aljas szentenciát még kétezer év múltán sem sikerült
senkinek kitalálnia:
És csaknem minden
vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen
bűnbocsánat. (Zsid.9,22)
A „demokratikus”
fejlődés mindenesetre töretlen volt, a kereszténységnek az egyre magasabb
rétegekbe való felszivárgása jóval megelőzte I. Constantinus türelmi rendeletét, a 313-ban kiadott mediolanumi ediktumot, ami engedélyezte
a szabad vallásgyakorlást, nem is beszélve a már említett Theodosius
államvallás parancsolatáról. E két bátor császár intézkedése valami olyasmi
volt, mint 1989. június 16-án a szovjet csapatok hazaküldése a Hősök teréről.
Azaz post festa.
A kereszténység
hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút
állt, mert azt az embert, akit a
görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az
Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a
voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most
már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték
csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.
Az egyetemes
kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan
„sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért
nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor
világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok
művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az
sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan
egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor
a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a
vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is
kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a
kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a
megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción,
keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény
híd-, út- és disznóhizlalda szentelések
jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az
ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi
mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való
lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb
változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami
összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű
konstrukcióját.
Egy pillanatra
tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak
elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott
időben meglévő kultúra elpusztítását.
Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik
századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól
mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész
társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a
pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög
és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem
a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon
söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a
megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez,
minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető,
természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes
viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem
olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet
követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a
kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia
alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái
valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem
tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség
százmillióit.
A zsidótörvényeket
a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a
német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával,
ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb
tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem
szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél
undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére.
Még egyszer: ember az égő áldozat.
Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata
egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a
beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a
krematóriumokban elégetett emberek a
bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik
meg, hanem annak okán, hogy zsidónak
született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga
találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg.
Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti,
miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban
feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre
asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember
talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan
az).
Namármost az
atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az
időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak
egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán
nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia,
azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe
azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani
próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy kommunizmusnak nevezett variációját (aminek
persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül
próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú
ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a
tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez
a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a
kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a
kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért
ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt
hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét,
amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy
jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a
„barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a
„barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább
tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza
az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit
megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori
kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal,
azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba
történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A
keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra.
Akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont észszerűen
megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az
ő vallásuk. A kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc
az emberi fajon, ami még mindig hinni
akar, azaz nem akarja tudni, mi az
igaz.
[1] őrzőket,
védőket jelent. A szót eredetileg egy gnósztikus zsidó szektára, később a
keresztényekre alkalmazták, a keresztények másik elnevezése a Talmudban: minim,
azaz eretnekek
