A nagy uralkodó

„Osztie Zoltán szerint jelenleg Orbán Viktorhoz hasonló, a kormányfői posztra alkalmas politikus a Fideszben sem nagyon akad, a magyar történelem ismert alakjai közül pedig leginkább Szent István királyhoz mérhető a miniszterelnök.”

 Ritkán értek egyet papokkal, de most tökéletesen. Indoklásul ideteszek egy részletet a könyvemből, amit Ezerév ideiglenes címmel kezdtem írni évekkel ezelőtt és két éve fejeztem be. Néhány oldalas bejegyzést készültem írni ide, ebbe a blogba arról, miért olyan a mi népünk, ami mindinkább elviselhetetlenné teszi. Négyszáz oldalas könyv lett belőle. Azoknak mondom, akik egy másik helyen értesültek a könyv írásáról: azért nem olvashatják sehol, mert Magyarországon jelenleg nincs kiadó, ami meg meri jelentetni. Nem mintha fel akarnám menteni bármelyik beszari társaságot, de azt ezzel az idézettel valamelyest elismerem, nem alaptalan a félelmük. Íme a részlet (ez a könyv vége, az összefoglalás, az előtte lévő 350 oldal az itt olvashatók bizonyítása):

 

„Na akkor. Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt. Ami nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a magyar történelem általunk már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy Istvánhoz mindenben hasonló alaknak, az első uralkodó karikatúrájának az uralma alatt – tökéletesen azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más néven az alattvalóvá züllött nemzetség- és törzsi vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek, kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a változat az életszerű).

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan volt akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor is szinte lehetetlen, ha egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve jóindulatú ember lett volna, de mint tudjuk, ez a contradictio in adiecto tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan ellentétet képeznek.

Akkor mit akarok István királytól?

Csak olyasmit, ami elvárható. A szándékot arra, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Hogy növelje, szétterjessze a saját uralmát. A baj az, hogy ezen a ponton beleütközünk egy végtelenül szomorú felismerésbe: István király despotának is alkalmatlan volt. Pitiáner és alapjában véve dilettáns diktátor, aki a pusztításban és a harácsolásban látta vágyai csúcsának elérését. Ezeknek a céloknak nincsenek nyomai, az aljasság jórészt megsemmisül az aljas ember halálával, legjobb esetben fölösleges, kártékony emlékeket hagy maga után.

Ahogyan István király esetében történt – és ez a megingathatatlan bizonyíték a fentiekre: nem maradt utána semmi. Amint már említém, 1109. előtt nincs semminek semmilyen eredeti dokumentuma. És ennek az ordító hiánynak egyetlen vétkese van, az az uralkodó, akiről nem tudunk semmit, mert ő maga nem gondoskodott róla, hogy tudhassunk bármit is. Ha nem lett volna olyan mértékig híve és rabja a törzsi lét szellemének, hajlanék arra, hogy ezt szándékos mulasztásnak tekintsem, hogy ő úgy gondolta, jobb, ha annak a rengeteg gyalázatnak és vérnek, ami az ő nevéhez tapad, nem marad nyoma.

Még egy kérdés: miért keletkezett évszázadok múlva csupa pozitív képet mutató „másolat” (azaz hamisítvány), legalábbis olyanok, amikről a készítők azt hitték, azok pozitívak (és amik kétségbe alig vonható bizonyítékot szolgáltatnak István király igazi jellemére és tetteire)? Használtam már a kifejezést, a mundér becsülete. Kivétel nélkül minden Istvánhoz hasonló primitív gonosztevő úgy gondolja a mai napig, hogy soraikat összezárva kell tartani, kívülálló nem tudhat meg semmit a valóságról. Ez akkor is így van, ha 100-300 évvel később még voltak a valóságnak megfelelő dokumentumok (kizárt), és akkor is, ha nem voltak, ha a „másolatok” eredetijét soha senki nem látta. A különféle másolatok, amik a különféle kódexekbe bekerültek, azonos státuszú megrendelőtől származtak – az Istvánt követő uralkodók ugyanannak a kutyának a kölykei, lényegében az utolsó „Árpád-házi” után következő idegenek (Anjouk és a többiek is). Nyilvánvaló, hogy az első, nagy keresztény király utólagos legitimálása az utódok hatalmát hitelesíti. És ez egyformán érvényes a hozzá hasonlóan kártékony alakra éppúgy, mint a valamivel kevésbé ócskára. Ne tessék feledni az alaptételt: jó minőségű uralkodó (politikus) nem létezik vagy legalábbis alig, legfeljebb fokozatok lehetségesek a legaljától a jó irányába – az „uralom” (hatalom) eleve kizárja a jó minőség fogalmát attól a szinttől kezdve, ahol megindult az emberré válás folyamata.

Minthogy az okos emberek szava ebben a kihűlt kásából épített falak közé szorított országban jóformán sosem hallatszott (egy kivételről tudok, na jó, másfél, ha Széchenyi mellé Deákot odatesszük), mi kedves mindnyájan, úgy is mint közvélemény számos dolgot tekintünk a jelen pillanatig pozitívumnak, amilyen például a kereszténység és az államalapításnak nevezett, soha meg nem történt akció. Mindkettő a mi Istvánunk „érdeme”. Ezt komolynak vélt történészek nyomán magukat komolynak képzelő politikusok állítják ezer éve szünet nélkül, első királyunk törvénykönyveivel együtt.

Nincs okunk a csodálkozásra.

Natehát. Van egy nép, aminek a történelme úgy kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egyszer hét vezér. Történt egyszer, hogy elindultak és mentek, mendegéltek, és képzeljétek el, gyerekek, hogy velük ment a Hófehérke is… bocs, egy fejedelem is, aki akkor még egészen kis gyerek volt, fia az Álmos nevű vezérnek. Aki meg viszont a turulmadárnak volt a fia. Ezt a vezért azért hívták Álmosnak, mert folyton csak aludni akart. A kisfia örökölte is az aluszékonyságát, ezért őt elnevezték Árpádnak. És ez a hét vezér addig ment, mendegélt, amíg egyszercsak megérkeztek egy tejjel-mézzel folyó Kánaánba, ahol az Árpád nevű fejedelem, aki addigra már felnőtt, hatalmas nagy dalia lett, körülnézett és azt mondta, honfoglalás. Aztán ettől a szép szótól, ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ezek az ideérkezett emberek mintegy varázsütésre mindannyian hatalmas nagy daliák lettek, és elkezdtek kalandozni. Tudjátok, gyerekek, ti is szerettek kalandozni, ez olyan izgalmas dolog, amit a szüleitek nem is nagyon szeretnek, mert azt mondják, nincs neki semmi értelme, sokkal hasznosabb volna, ha megírnátok például a leckét, vagy segítenétek porszívózni, de azért hagyják. Majd szóljatok az apukátoknak, hogy készítsen nektek íjat meg vágjatok vesszőket nyílnak, meglátjátok, az milyen érdekes, a szomszéd néni például majd úgy csinál, mintha nagyon félne tőletek, szóval menő lesz. És legalább megtanultok mindjárt menekülni is, magyar gyereknek az igencsak hasznos ismeret. És akkor egyszercsak jött egy bácsi, aki még pogány volt, ezért a Géza nevet kapta szegény, aztán hirtelen leszállt az égből egy angyalka, szép hosszú, szőke haja volt neki, meg is tetszett ennek a Géza nevű bácsinak, úgyhogy mikor az angyalka azt mondta neki, hogy keresztelkedj meg, akkor készített magának hamuba sült pogácsát, fölvette a hétmérföldes csizmáját, és nekivágott a nagyvilágnak, elment, hogy az Üveghegyen és az Óperencián is túl, ahol a kismalac túr, ott valahol megkeresztelkedjen. Lett is nagy vigasság, szóltak a sámándobok, a varázslók felkoncolták az erre kiszemelt embereket, aztán mindenki felvágta az ereit, és gyönyörű nagy aranykupákból, amiket a disznókat őrző kondások hoztak a mulatságba hazulról, ahol kikotorták a sok folyami gyöngy közül, mind az összes ünneplő elkezdte inni a többiek vérét – de ez innen már korhatáros, csak tizennyolc éven felüli, csökkent képességű felnőtteknek való mese…”

 

Egyelőre ennyi talán elég, a folytatást hamarosan fölteszem.