Bekezdések

 

Negyvennyolc éve élek a két fiam mamájával.

Harmincegy éves koromig voltak házasságaim, ezek között úgynevezett együtt éléseim mindenféle lányokkal és asszonyokkal. Némelyik tovább tartott néhány hétnél, mert ritkán találkoztunk – egyikük vidéken volt színésznő, csak hetente egyszer jött haza, másikuk munkaideje akkor ért véget, mikor én munkába indultam meg ilyesmi. A női nemmel való korábbi kapcsolataim különben egy-két naposak, ötéves koromtól kezdve, odáig tudok visszaemlékezni, egészen a fent említettekig. Azokat is tarkították egy-két napos alkalmi ismeretségek, viszonyok, csúnya dolog, tudom. Nem jelent meg még az AIDS. Elkönyveltettem mint állhatatlan.

Tanár koromban minden órámon beszélgettem a gyerekekkel az értékről. Az irodalmiról meg a többiről. Zenékről, képekről, szobrokról. Többször hoztam szóba Rodin Katedrálisát. Próbáltam megmagyarázni, miért százszor nagyobb az elemző irodalma a Gondolkodónak, és ennek miért kellene fordítva lennie. Nem sikerült. Pedig én már akkor is az emberi kultúra egyik legelementárisabb alkotásának tartottam a Katedrálist. Önmagában csak a szobrot olyannak, ami elszorítja a szemlélő torkát, de a címével együtt a zsenialitás megtestesülésének, azaz olyannak, ami nélkül más volna a világ, ami nélkül kevésbé értenénk az embert, szerintem ugyanis ez a zsenialitás definíciója – pedig akkor még nem is értettem a fogalom teljes terjedelmében, miért olyan megrázó az a szobor.

A teljesítmény a fejlődés alapja. Nem a P=W/t, hanem az értékteremtő teljesítmény. Ami nem írható le az SI rendszer mértékegységeivel. Bár a fizika törvényei is ennek a teljesítményrendszernek az eredményei, ám akik leírták ezeket a törvényeket, elmulasztották felállítani a saját teljesítményük mértékegységeit. Ennélfogva az a képlet, ami a  teljesítmény/érték hányadost volna képes megjeleníteni, tudomásom szerint nem létezik.

A Katedrális magyarázható, miként a fizika alapjai is magyarázatra szorulnak, ha azt akarjuk, hogy a befogadó megértse őket. Mert a Katedrális éppúgy maga a képlet, miként a fizika alaptörvényei – ha tetszik, a teljesítmény/érték hányados, aminek nem tudjuk a rövidítését, nem lévén az értéknek jele a fizikában.

Az érték pedig mindig valamilyen alkotás. Nem minden alkotás jelent feltétlenül értéket, de minden érték alkotás. Az arany nem érték, csak egy sok pénzért árusított kémiai elem.

Időről időre nekirugaszkodom, hogy megértsem és ezáltal képes legyek megmagyarázni a Katedrálist, azt a kisebb, lágyan behajló kezet, minden kísérletem kudarc.

 

    

Rodin: Katedrális

 

Valamivel több, mint tíz évvel ezelőtt próbálkoztam legutóbb, dehát akkor még csak 67-68 éves voltam, mit tudhat egy olyan süvölvény az élet legnehezebben megtalálható és még nehezebben érthető fundamentumáról. Azért ideteszem a Menon Club című könyvem idevágó részletét, első érdemi, megközelítőleg eredményes kísérletnek használható:

 

-      Mi férfiemberek fene okosak vagyunk, mindent tudunk a világról, csak egyet nem ismerünk belőle, és nem is fogjuk megismerni soha, azt a kilenc hónapot, ami eltelik a születés pillanatáig, de legfőképpen azt az érzést nem, ami a gyerek jelentkezésétől eltelik addig, amíg előbújik és elvágják a köldökzsinórt. Ez pár perc, hosszú vajúdás esetén egy-két óra. Ami utána jön, az vagy két összekapcsolt élet egyenes folytatása úgy, hogy a biológiai kötés megszűnt, vagy az elválás, elhidegülés, gyűlölet, bármi lehet, anya és gyerek kapcsolata innen bárhogy alakulhat, de a köldökzsinór elvágása előtti létbe, abba a pár percbe, abba az érzésvilágba bekerülni, mert ugye érted, hogy erről van szó, szinte lehetetlen. Mert oda idegent egy nő nagyon nehezen fogad be. Még azzal is meg kell küzdenie, hogy a saját gyerekét befogadja, miután elszakadt tőle. Az élet értelme, a bölcsesség forrása ott van abban a kilenc hónapban, de főképp annak a záróaktusában. Abban a viszonylag nagyon rövid időben, ami attól fogva telik el, hogy a gyerek szól, kijönne, addig, amíg egyetlen pillanat alatt, egy nyisszantással az anya egyszercsak egyedül marad.

-      És akiben ez nem tudatos? A beduin asszony itt kinn a sivatagban vagy az ősember asszonya…

-      Zsigeri szinten ott van. Amit tesz és gondol a beduin asszony, az abból a mentalitásból fakad, ami a szervezetéből eljut a lelkéig. Így lesz végülis jóvá vagy gonosszá. Nemcsak a beduin. A tudományos akadémia rendes tagja is, aki ezt esetleg ugyanúgy nem tudja.

-      Honnan tudsz te ilyeneket?

-      Öreg vagyok és szentimentális, mostanában ilyesmikkel foglalkozom. Honnan tudnám? Sénától. Egyszer szerettem volna, hogy legyen egy gyerekünk. Azt mondta nem lehet. Én annak a lehetőségét akkor veszítettem el, amikor attól nem lett gyerekem, aki… na mindegy.

 

A dialógus Salm-Széchy Albán és Croy Zsigmond között zajlik, ők két létező család fiktív tagjai, Séná Mabovics viszont valós alak, a húgával ketten voltak a Hágáná alapítói és sokáig vezetői. Kettejük közül Séná volt az igazán tökéletes, a húga szerint okos és szép emberpéldány. A húga, Golda később fölvette a férje nevét és Golda Meirként vált a történelem egyik jeles szereplőjévé. A Hágáná annak az izraeli titkosszolgálatnak az elődje, amelyet ma is mintának és végső fórumnak tartanak a világ legnagyobbjai.

Golda a Hágáná alapításakor és Izrael miniszterelnökeként.

 

Sénáról nem készülhetett kép, nem tűrte volna, semmilyen nyilvános szereplést nem vállalt.

Golda 1948-ban aláírta Izrael Állam függetlenségi nyilatkozatát. Tőle idézek: "Miután aláírtam, sírtam. Amikor iskolás gyerekként az amerikai történelmet tanultam, azokról is olvastam, akik aláírták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Olyan hihetetlen volt, hogy azok valódi emberek voltak és az valóban megtörtént. És akkor én is ott ültem és aláírtam a függetlenségi nyilatkozatot."

Ő az egyik. Az emberiség elsőszámú vezetői közül, akik úgy alakították a történelmet, hogy az általuk vezetetteknek nem kellett szégyellniük az emberi fajhoz való tartozásukat. Ő az egyik – közülük:

Angliai Erzsébet, II. Katalin, Mária Terézia, Viktória,  Margaret Thatcher.

Nők. Egyikük sem a jól ismert figura, a macsólány, aki harmadlagos nemi jellegként férfiruhát húz magára, nadrágba, zakóba bújik a nősége elől. Amilyen a karmester, aki fekete gimnasztyorkában és fekete pantallóban áll a zenekar elé, hogy látható legyen, milyen férfias is ő. A nadrágos Merkel, aki úgy is politizált, ahogyan öltözött, majdnem olyan gyáva volt, mintha férfi lett volna – amiért mégis jobb az összes férfinál, az már az elrejthetetlen nőségéből fakadt. Ezek a fentebb nevezett nők nem akartak férfinak látszani. Nem voltak ugyan szépek (bár Golda Mabovics szerintem kifejezetten vonzó, igaz, én kissé elfogult vagyok a sémi és hindu külsődleges jegyek iránt), dehát a szépség egy máshol, más foglalkozási ágakban taglalandó kategória. Viszont abszolút nők mind a hatan, amennyiben minden tulajdonságuk eltér a férfiasnak tartott viselkedéstől.

A történetírók szánalmasan ostoba és rendkívül kártékony kasztja (nagyon csekély a kivétel) mégis az olyan figurákat tartja nagyra, akik hosszú idővel vetették vissza a fejlődést – a legócskább gazembereket, a tömeggyilkosokat, III. Alexandroszt (Nagy Sándornak nevezik), I. Istvánt (ő meg „Szent” melléknévvel ismert, pontosabban totálisan félreismert a magyar históriából), Napóleont, Kossuthot.

Negyvennyolc éve tudnom kellene, de csak néhány hónapja jöttem rá, hogy a legtökéletesebb alkotás, minden más alkotás fundamentuma az, amit a két fiam mamája hoz létre. Azzal, ahogyan a saját lényén átszűri a világ minden megnyilvánulását, jelenségeket, történéseket. Semmi sincs nélküle, akkor sem, ha valamely pillanatban éppen nincs is jelen.

Juhász Gyula sejtett valamit a félrecsúszott nyakkendővel, de az csak a szerelemről szólt, a vágyakozásról. Nora Ephron közelebb járt az almával, amit a meghalt feleség úgy tudott meghámozni, hogy egyetlen tekergő szalag maradt az alma héja (Sleepless in Seattle), meg a sarki könyvesbolt tulajdonosával, aki mesét olvasott a vevők gyerekeinek (You’ve got Mail). De a lényeget egyikük sem értette.

A tökéletesség állítólag nem létezik. De amit az én fiaim a mamájuktól kaptak, az azért valószínűleg mégis csak a tökéletesség, mert mindig minden egy kicsivel jobb volt, mindig minden egy kis idővel hamarabb érkezett, mindig minden egy kicsit szebb volt, finomabb volt, melegebb, színesebb, ha az kellett, árnyaltabb, inkább pasztellszínű, ha az úgy volt ízlésesebb, a ruhájuk, amit a mamájuk varrt, mindig úgy illett rájuk, ahogyan más holmi meg sem közelíthette volna. A fiaimnak soha semmit nem kellett kérniük és soha semmit nem kellett nem kérniük, mert mindent idejében kaptak, és sosem kaptak semmit, amit nem kértek volna. A mamájuk soha nem akarta nevelni őket, semmit nem tiltott és semmit nem akart rájuk erőltetni, amit ők nem akartak különben maguktól. Mindig mindennek örült, amit a fiaink tettek, az első lépéstől és az első kimondott szótól a szép fényekkel operált képekig és az építész iroda projektfőnökségéig. Mindig dicséretet kaptak a mamájuktól – akkor sem tiltást, ha valami helytelenre készültek,  akkor gyorsan valami más feladatot, ami izgalmas, amiért érdemes abbahagyni a helytelenkedést. Nem volt akadály, csak elterelés, másik út. A fiaink mindennap örültek nekem, amikor hazamentem a munkából, mert a mamájuk mindig várakozásteljessé, érdekessé tette a pillanatot, és sosem kérdezték, mit hoztam. Amikor nagyobbak lettek, a mamájuk visszament dolgozni. Az akkori legnagyobb divatcég kérte tanácsadónak, tervezőnek. M. Marietta, a tulajdonos (nemrég halt meg) azt mondta, az ízlését, a stílusát akarja megvenni. De nem tudta, mert a fiaim mamája azt mondta, azt a munkát csak napi 24 órában lehet csinálni, hazajött a gyerekeihez. Az összes unokánknak az első kérdése mindig az: nagypapa hol van, nagypapa mit csinál. Ez azért van így, mert a nagymamájukat kérdezik. Mert mindig őt hívják. Engem csak akkor, ha ő nem veszi fel a telefont. Ami ritkán fordul elő, mert ha kimegy a kertbe, azt akkor is viszi magával, varrt magának egy telefontartót, amit bárhová, fára-bokorra fel lehet akasztani, mert a gyerekek bármikor hívhatják. A fiai és az unokái.

Az emberiség történetének minden nagy zsenije sejtett valamit abból, hogy ő egy nagy alkotó műve, és az mindig az anya – az apa személye esetleges. A mama, aki kékítőt old az ég vizében. Az Édes-Ides. Az a kisebb, lágyan behajló kéz a katedrálisnak a fundamentuma, az a kis kéz teremt és alkot, ami által minden egyes ember megkapja az esélyt a felemelkedésre.

A férfiember jórészt érdemtelen arra is, hogy akár csak annyi oltalmat adjon annak a finom kicsi kéznek, amennyi a Rodin-szoborban benne van. Érdemtelen, mert képtelen felfogni, hogy az volna a dolga. Még aki Édes-Idesnek imádta az anyját, az is leírja egy másik nőnek, hogy az általa van, mert meg ő látta, holott tudhatná, hogy ez épp fordítva van. Nem az ő zsigeri vágya formálta Lédát, hanem a nő lénye, a nő léte alakította őt olyanná, aki képes a zsigeri vágyra és arra a sejtésre, hogy annak a vágynak ennél többnek illenék lennie, mert abból való az Elbocsátó szép üzenet. Szabó Lőrinc legalább odáig eljut, hogy esetleg elkövethetett valamit, amit meg kell bocsátani, de végtelen (és kétségkívül gyönyörűen megírt) gőgjében azt már nem látja, hogy nem neki kell elvégeznie magában azt a megbocsátást. Az idő ugyanis – íme még egy zseni – mindaddig kizökkent marad, amíg ezek az öntelt alakok úgy képzelik, hogy ők születtek helyre tolni azt. Mi ugyanis csak a lehetőséget kaptuk tőlük, akik az alkotást létre hozták, a nőtől. Az emberiség szánalmas, gyermeteg istenkeresése, aminek eredménye a kereszténység nagyszakállú, ősz zsidója vagy – semmi kétségünk ne legyen – a nyilván ugyancsak hímnemű Allah, az iszlám Mohamedjének főnöke, mind annak a bizonyítéka, hogy soha nem értettük és ma sem értjük a teremtés lényegét. Ami minden ostoba férfi szerencsétlen életének minden másodpercében ott van az orra előtt: a teremtő a nő. Az alkotó, aki a teljesítmény/érték hányadost naponta elé tolja, megint csak a nő. Valami halvány fogalomfuvallat körüllengi persze, mert bosszút akar állni a szerencsétlen élete minden másodpercében. A nőn. Ki így, ki meg amúgy. Egy magát férfinak képzelő rákos, rothadásnak indult bűzös daganat most éppen tömegeket gyilkol, egyelőre Ukrajnában, a többi meg szerte a világon viselkedik, ahogyan az a férfiembertől elvárható és természetesnek tekintett. Pedig ez így nem lesz jó. Pedig kell lennie most is olyan nőnek, többnek is, mint akiket ott fentebb említettem, aki tudná, mit kell tenni. Meg kellene kérdezni őket. Tudnék neveket.

Van egy bridzspartim. Egyszer egy leosztás közben megszólalt a telefonom. A beszélgetésem rövid volt, hamar befejeztem, a többiek döbbent arckifejezéssel néztek rám: ki volt az? A feleségem, mondtam, bocsánatot kér mindannyiótoktól, ez most tényleg nagyon fontos volt, különben soha nem telefonált volna. Dehát úgy beszéltél, mint egy szerelmes ifjú.

Az vagyok.

Mióta a feleséged?

Kevés híján ötven éve. 

P.S.: Nem tudtam, hogy holnap nőnap van, most értesültem róla. Belebetegszem ebbe az álságos baromságba, ha csak a szót (nőnap) meghallom, fölrobbanok a méregtől. Ha korábban tudom, ezt az írást nem teszem föl még legalább egy hétig. Így viszont már nincs mit tenni, nem veszem le. Csak tudjanak róla, felháborítónak tartom a hazug, kampányszerű "ünneplést", a sok hülye férfi undorító negédeskedését.