Elmondom újra, ki tudja, hányadszor: köztisztviselőnek (miniszter, képviselő, rádió- és tévéelnök és egyéb közhivatalnok) nincs magánvéleménye. Amíg a hivatalát képviseli, annak a hivatalos álláspontját mondja ki a száján, midőn megnyilvánul, bármit mond. Nem magánvélemény még egy indulatszó sem, valamint annak dalban való elbeszélése sem, miszerint megjöttek a fehérvári huszárok. Akik sok kislányt meghágtak. Ezenkívül magánélete is otthon lehet a vécében. Abban a pillanatban, amint a legintimebb családi cselekedetének bármely részlete bármilyen módon a köz elé kerül, már nem magánélet - ha például valaki elég ostoba ahhoz, hogy a gyerekei fotóját közszemlére tegye, ne hivatkozzék magánügyre, mert már nem az. Mint ahogyan a gyerekének a beiskolázása a fotók közzététele nélkül sem magánügy, ha az ellentétben áll a hivatalosan általa terjesztett hazugságokkal. Különben (mint már sokszor elmondtam ezt is) szánalmas alak az, akinek kétféle véleménye van, akinek a magántettei és a közerkölcse látványosan különböznek egymástól.
Még egyszer (attól tartok, nem utoljára): nincs magánvélemény és nincs magánügy. Magánélet is otthon és otthon is csak bizonyos határig (lásd például a vagyoni helyzet és az otthon viszonyát).
Ezt csak a rend kedvéért jegyeztem meg, mert úgy látom, a magyar sajtó semmi kivetnivalót nem lát a magánügyekre való hivatkozásban. A nagyobb baj az, hogy a magyar újságíró következmények nélkül lepattintható, levegőnek nézhető, sőt gyalázható. Amit különben az adott körülmények között meg is érdemel. Viszont mi, a fogyasztók akkor sem lehetünk levegőnek nézhetők és gyalázhatók, ha a hazai gyakorlat szerint ezzel mind kevesebben vagyunk tisztában. Az újságíró ugyanis nem alanyi jogon élvez kiváltságos helyzetet, az újságíró ugyanis önmagában hajítófát sem ér, az újságíró méltóságát és különleges tevékenységekre való felhatalmazását mi adjuk, az újságíró által megtermelt javak fogyasztói. Ezeket a közhelyeket most már naponta kellene emlegetni, mert már nemcsak az újságírók nem ismerik őket, a fogyasztók is majdnem összlétszámukban visszasüppednek az alattvalóság, a jobbágylét áporodott mocsarába.
Mint ugyancsak sokszor említettem, gyakorló koromban sosem foglalkoztam napi hírekkel, napi politikával, azok a riporterek meg, akik velem dolgoztak, elég pontosan ismerték a szakmájuk fogásait is, a jogaikat is, nekem sosem kellett azt mondanom, hogy a "kérdésünkre adásunkig nem kaptunk választ". De ha előfordult volna, hogy mondjuk Willy Krisztit valami papcsákszerű kitüremkedés el akarja küldeni, meg akarja félemlíteni (konkrét esetről beszélek), és Kriszti nem tud saját hatáskörében intézkedni (tudott), akkor még aznap megindítom a bírósági eljárást. Mondom, nekem nem volt rá szükségem, de egyetlen esetről sem hallottam, hogy bárki beperelte volna valamelyik fejhúst törvényszegés miatt.
Idézek:
„2. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata - a hírközlés más eszközeivel összhangban - a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.
(2) A sajtó nyújtson hiteles képet a Magyar Köztársaság politikai, gazdasági, tudományos és kulturális életéről, a nemzetközi élet eseményeiről, más országok és népek életéről, így különösen a béke és a biztonság megóvása, valamint a társadalmi haladás érdekében kifejtett erőfeszítésekről.
(3) A sajtó segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését, és mozgósítson a társadalmi cselekvésre.”
A sajtótörvény állami és nem állami szervek számára felvilágosítási kötelezettséget is előír:
„4. § (1) A hiteles, pontos és gyors tájékoztatást az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni. Meg kell tagadni a felvilágosítást, ha az a 3. § (1) bekezdésében foglalt tilalmakba ütközik, illetőleg ha az állami, szolgálati, üzemi (üzleti) vagy magántitkot sért, és a titoktartási kötelezettség alól az arra jogosult szerv vagy személy nem adott felmentést.
(2) A sajtó részére felvilágosítást adó személy a valóságnak megfelelő felvilágosítást köteles adni.”
Ezek itt fent az 1986. évi II. törvény paragrafusai, a törvény a mai napig hatályos. Tetszik érteni? Törvény. Nem a tömbmegbízott házirendje, hanem az emberi társadalom szabályozására használatos legerősebb, figyelmen kívül nem hagyható eljárásrend. Oda van írva, kikre vonatkozik: ...az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni.
Azt mondá például a földminiszter a szemem láttára, fülem hallatára, hogy ő menet közben nem nyilatkozik (gyalogolt a kötcsei közzabálásra), és midőn a riporter közölte, hogy akár meg is állhatna, azt válaszolta, hogy nem áll meg.
Namármost. Egy szarvastehén például megteheti, hogy nem áll meg a bikának, ez a büdös bunkó tahóminiszter viszont egyet tehet: ha újságírót lát, aki nyilvánvalóan kérdést óhajt föltenni, akkor megáll, illedelmesen végighallgatja a kérdést, majd a valóságnak megfelelő felvilágosítást ad. Ha nem ezt teszi, az újságíró nem kezd el futkosni, körbelihegni, hanem megáll, és ha különösen jó kedvében van, még azt a mondatot elküldi az iszkoló miniszter után, hogy "a bíróságon találkozunk". Ahol mint tudjuk, a jelen törvényi viszonyok mellett nem születhet más, mint a törvényszegőt sújtó ítélet.
A csúti primitív esete valamivel bonyolultabb, az ugyanis folyamatosan, halmazatilag elkövetett kötelezettség szegés. Ezért pert indíthat az Újságíró Szövetség is, de akár egy szerkesztőség vagy egyetlen újságíró is. A falusi felfuvalkodott nincs ugyanis abban a helyzetben, hogy eldöntse, mikor hány sajtótájékoztatón beszél az újságírókhoz. Azaz megteheti, de ettől még rendszeresen válaszolnia kell azokra a kérdésekre, amiket neki nem tetsző újságírók akarnak föltenni. Tessék szíves lenni felfogni végre: elzárkózni a nyilvánosság elől lehet s szabad például egy remetének. De Magyarország miniszterelnökére sokszorosan érvényes az 1986. évi II. törvény. Akkor is, ha a magyar újságírók nem tudnak róla, hogy van egy ilyen törvény.
