Most vettem észre, idén lett volna 95 éves Göncz Árpád. Ha már a minap felidéztem egy beszélgetésünket, ennek az évfordulónak a tiszteletére ideteszek egy írást, ami a "Visszanézve" című kötetben jelent meg, a könyvnek 2007. március 21-én volt a bemutatója a Centrál Kávéházban.
Rádiós kollégámnak, a természetesen rég elfelejtett László Györgynek (minden idők legrádiósabb rádiósának, akinek egy nap alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében) jutott eszébe, hogy szerkeszt egy kötetet Göncz 85. születésnapjára, régebbi írásokból meg újakból, amiket ő rendelt a könyvbe. Az a megtiszteltetés ért (nem üres szófordulat, komolyan gondolom), hogy László Gyuri szólt, írjak valamit, hiszen a Rádióban mégis csak én állok hozzá a legközelebb és főképp a legrégebben (1956. októberének végén találkoztunk először, aztán hosszú ideig nem, ő a Kozma utcai Gyűjtőbe került, én a Fő utcába - ezt természetesen akkor nem tudtuk egymásról).
A könyvbemutatón László Gyuri kérésére (utasítására?) fel kellett olvasnom a kötetben kinyomtatott írásomat. Kiültem a díszasztal sarkához, közvetlenül Göncz mellé. Soha el nem felejthetően maradt meg a belső hallásomban a hang, Árpád visszafojtani akart nevetése (nem mindig sikerült).
Megy.
Nem tudja eldönteni, hogy most ő diktálja a tempót vagy az a másik ott
mellette. Mondták pedig, de az más, mint benne lenni a helyzetben, különben is
annyi mindent mondtak. Például azt is, hogy hová nézzen. A fene emlékszik rá.
Jó volna a lába elé, de azt valószínűleg nem szabad, igen, határozottan az
rémlik, mintha azt mondták volna, hogy ne nézzen a lába elé, hanem inkább
előre, de az is lehet, hogy oldalt. Akkor viszont melyik oldal felé, csak mert
itt két sorban állnak a katonák, jobbra is, balra is. Bizonyára csupa helyes
gyerek, ilyen tempóban azt nem lehet megállapítani.
Muszáj
így rohanni? Nem lehetne odamenni egy-két katonához, megkérdezni, miért
csinálja ezt? Kiválasztották vagy jelentkezett? Tudta, hogy gépalkatrész lesz
belőle? Átvillant legalább az agyán, hogy ez itt egy masina, ő a váz egyik
darabja, arra való, hogy a szerkezet szét ne essen, és én vagyok a mozgó
alkatrész, ezzel az emberrel itt mellettem. Vagy előttem vagy mögöttem. Nem
tudja eldönteni, hol menjen. Persze az is lehet, hogy csak igyekszik fölvenni
szegény az én sebességemet. Az pedig nem könnyű. Pulzálunk. Tényleg, és én
miért csinálom ezt? Miért nem mondjuk meg minden országnak, ahová menni kell,
hogy a Göncz nem lép el a díszszázad előtt. Neki az a szokása alakult ki, hogy
nem lép el. Azt nem kell tudni a protokollosoknak, hogy azért nem lép el, mert
nem tudja, hogyan kell azt, ő ugyanis csak menni tud, azt is leginkább sétálva.
Különben sem illik firtatni az ilyesmit, hogy miért, nem lép el és kész. Nem
lehetne megoldani? Persze akkor elterjedne, hogy éppen a Göncz nem lép el,
mikor különben mindenki ellép. Beteget jelenteni, na az milyen lenne? Hogy
ugyanis fáj a lába. Nem tud ellépni. Ó nem, nem, különben semmi baj, menni tud,
csak ellépni nem. Nem lehet? Kár.
Megy.
Csak mert kiválasztották arra, hogy ellátogasson, fölavassa, megbeszélje. És
azzal együtt jár ez a rohanás. Nem ő akarta, így adódott. Annak idején,
huszonkét éves korában felháborította a nyilasok viselkedése, úgy gondolta,
tennie kell valamit. Attól kezdve a megfelelő pillanatban mindig volt valaki,
aki úgy gondolta, a Göncz lenne jó, ő meg azt mondta, rendben van. A magyar
történelem egyetlen főtisztviselője, aki sosem állt oda, mindig mások mondták,
hogy jó lenne, ha odaállna. Sosem mondta, hogy a világ megváltásra vár, és majd
ő élére áll a megváltásnak, fogjuk meg fiúk, aztán vigyétek, hanem azt mondta,
hogy ha úgy gondoljátok, én megpróbálhatom. Az önjelölt tülekedők között az
egyetlen, aki sosem ajánlkozott, akit mások választottak.
Azért
azt jó lett volna tudni, hogy majd el kell lépni a sorfal előtt. És még egy
mosolynak sem szabad átvillanni az arcán, mikor eszébe jut, hogy Fülig Jimmy
azt írta a Boldogság Szigetek uralkodójának, amikor megérkezett Almira várába:
„egy egész sor tüzet adtak”. Szervusz nép, szervusz király. Rejtő Jenő
fergeteges humora minden lehetőségét kihasználta annak a helyzetkomikumnak,
hogy egy kikötői vagányról azt hiszik, ő a király. Valószínűleg még Rejtő sem
tudta elképzelni, hogy lesz itt egy ember, egy hajdani csőlakatos vagány,
akiből igazi király lesz, és aki igazán azt mondja, szervusz nép. A nép meg
ránevet és azt mondja, szervusz király.
