Na tényleg, érjünk már egyszer a végére ennek a Gyurcsány-kérdésnek. Annyit tudok róla, mint bárki más, sosem találkoztam vele. Az intézkedéseit ismerem, a nyilvánosság előtti fellépéseit. Meg azt, hogy nyilvánosságra került az öszödi beszédének egy részlete, egy hamisított, végtelenül aljasul kivágott és szétmosott montázs. Engem akkor már régen eltávolítottak a Rádióból, de nemrég ért véget az Rádió elnökségre kiírt pályázat, amin a csupa fideszrajongóból álló nagykuratórium a fogát szíva azt az ítéletet adta tovább a kuratóriumi elnökségnek, hogy engem javasolnak, mert az összes többi jelölt együttvéve sem tud annyit a Rádióról, mint én. Aztán persze helyreállt a világ rendje, nem én lettem a Magyar Rádió elnöke, hanem a fideszjelölt, nem tudom, ha akkor már Gyurcsány a miniszterelnök, alakulhatott volna-e így a dolog, hagyja-e fideszkézre kerülni az akkor még elsőszámú választásnyerő eszközt - már mindegy. Egy bizonyos, volt némi esély, hogy 2006-ban én vagyok a rádióelnök. Akkor pedig a következőképpen alakulnak az események: megérkezik valahová a Rádióba a hangfelvétel (bármelyik portára vitték is, onnan már csak felelős beosztású ember engedheti be). Most megint naivista vagyok, természetes, hogy azt már várták az elnökségen, de engedjünk a korabeli elbeszélésnek, valaki leadta a portán. Így is, úgy is eljut a dolog az elnökhöz.
Aki akarta, tudta rólam, hogy undorodom a politikusoktól. Nem volt nehéz tudni, elmondtam sokszor, ki is rúgtak érte mindegyik kurzusban. Azt is lehetett tudni, hogy nincsenek pártpreferenciáim, legföljebb az undortáblázatomon vannak szintbeli különbségek. Ennélfogva biztosan lehetett volna számítani arra, hogy a hangfelvétel meghallgatása után bekéretem a Rádió két legjobb riporterét, előkerítem Gyurcsányt és a teljes hangfelvételt az öszödi mittudomén miről, aztán a rendes adásmenetet megszakítva eleresztem a rendszerváltás utáni legvagányabb politikai műsort.
Győrffy Miklósnak, Szénási Sándornak, Rangos Katinak, Szilágyi Jánosnak nélkülem is lett volna annyi esze, hogy ott és akkor rögtön kipréselje Gyurcsányból, ki lophatta el és vágatta meg a felvételt, de ha nem, én bizonyosan közbeavatkoztam volna. Egy jó riporternek sokféle módszere van arra, hogy neveket kapjon. Mi marad? Az például, hogy az azóta nyíltan fidesznyikké váló akkori legfőbb tisztségviselő vagy bejön vagy nem, egyik jobb, mint a másik, mert a helyzet csirájában fojtja meg a karaktergyilkosság lehetőségét. A sok kis ócska nyavalyás napvilágra kerül és eltakarodik, a többi kis ócska nyavalyás meg kénytelen beállni az egyetlen ember mögé, aki a magyar történelem ezer éve során először és máig egyedül ki merte mondani, hogy hazudtunk. Nem ő hazudott egyedül, hanem mindannyian, ők is, mi is. A többi, a legférgesebbjétől megszabadított ócska nyavalyás kénytelen lett volna véget vetni a hazudozásnak, nem egy politikailag megroggyantott ember kezdi rendbe tenni a gazdaságot a vizitdíjjal és az egyetemi tandíjjal meg egyebekkel, hanem egy normális, a párttársaival egyetértésben működő miniszterelnök. És akkor nem elsöprő fideszgyőzelem nincs, hanem semmilyen... És akkor majd jöttek volna más ócska kis nyomorultak, és megpróbálták volna tönkretenni az embert, aki véget akart vetni a sok évszázados, kóros hazudozásnak, melldöngetésnek, öncsalásnak. Mert annak természetesen nem lehet véget vetni... Jó, tudom, persze, hogy tudom.
Ez Gyurcsány tragikai vétsége. Az egyetlen emberé, aki ezt a tömeggyilkos gazembert, ezt a büdösbunkó parasztlumpenprolit el tudná takarítani. Dőljenek hátra, törődjenek bele, a primitív gyűlöletrakás marad, mert a színpadon játszó szereplők azt akarják játszani, hogy Gyurcsány a gazember.
Ha megkérdeznék őket egyenként és egyszerre, nyílt színen, ha valakinek egyszer volna annyi esze, hogy összehozza a jelen sokféle ócska nyomorultját, mondanák már meg, miért is Gyurcsány a gazember, mit tett, amiért a személye elfogadhatatlan, vajon mit mondanának?
Ha én kérdezhetnék, ha a régi, élőadásbeli gyakorlatomat még föl tudnám éleszteni, ami arról szólt, hogy nincs mellébeszélés, a valóságnak megfelelő választ akarom hallani, akkor mi lenne az?
A válasz nyilvánvaló: ki akart minket húzni a megszokott posványból, azt akarta, hogy nézzünk végre szembe magunkkal. Azt akarta, hogy hagyjuk abba a hazudozást.
Hááát. Ez tényleg megbocsáthatatlan.
