Tegnapelőtt föltettem ide egy részletet Vörösmarty Országháza című verséből. Annyira leköt a könyvem írása, hogy már csőlátásom van tőle - legföljebb ennyi a mentségem, amiért nem vettem észre ennek a versnek a dermesztő aktualitását.
A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.
Ugye ne elemezzem? Ugye tetszik érteni?
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
Az utolsó öt sort olvasva csak az jut eszembe, hogy lehet valaki Nostradamus-nál is félelmetesebb látója a jövőnek. A szájnyalogató, hordóhasú, tömeggyilkos elmebeteg az a szégyen és átok, amit eltávolítani soha többé nem lehet a nemzet testéről, ezt a szennyeződést örökké látni fogjuk, ha végignézünk a magyar történelmen. Felelősségem teljes tudatában állítom, ehhez a primitív gazemberhez fogható gyalázat nem volt soha és nem is lesz. Mondtam a minap, ez leírhatatlan és nincs fantázia, amiben hasonló förtelem megjelenni volna képes.
