Hány ember szakítaná le a gyümölcsöt arról a bizonyos bibliai fáról? (Azért határozom meg ilyen kacifántosan, mert az nem a tudás fája és nem alma terem rajta, ha valaki többet akar tudni erről, menjen vissza január 23-ára, a Názáreti 38. című bejegyzésre, ott szó van róla). "Látá az asszony, hogy kívánatos az a fa a bölcsességért..." azaz Éva tudta, hogy okos lesz, ha eszik abból a gyümölcsből. Az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő. Szóval? Maradjunk csak édes hazánknál, Magyarországon hány ember szakítana arról a fáról a bölcsességért? Érdekes kísérlet volna, nem? Mondjuk felajánlanak ezer embernek egy ilyen választási lehetőséget: ha szakítasz, okos leszel, ha nem, maradsz olyan, amilyen vagy. A közvéleménykutatók reprezentatív mintáját vegyük alapul. Hányan választanák a gyümölcsöt?
Fogalmam sincs. Annyi bizonyos, kevesen. A buta ember nem tudja magáról, hogy buta, az ezerből minimum nyolcszázan felháborodva utasítanák vissza a gyümölcsöt, mondván, nincs rá szükségük, elég okosak ők anélkül is.
Becslésem szerint tehát ezer emberből nyolcszázan látnák kívánatosnak az én felakasztásomat, persze hosszas kínzások után, hiába írok le tényeket, közlök megcáfolhatatlan adatokat, mutatok dokumentumokat - engem megölni és maradni az ádáz butaság állapotában sokkal egyszerűbb, mint tudomásul venni, hogy fals és nemzetnyomorító "történelem"-képzet áldozataként élünk és tesszük lehetetlenné egy emberibb élet kialakulását.
Nemeskürty István írt egy könyvet, amikor még nem képzelte magát nyugalmazott dandártábornoknak, hanem értelmes történészként viselkedett, aminek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben. Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna valaha nemzeti nagylétünk, mert (egy mondatba foglalva Nemeskürty könyvének lényegét) Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. ("Magyarország hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs az ország területén... A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a törökök számára... két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország területén... Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték. Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az ellenállást és lecsap...")
Kisfaludy Károly még próbált valamelyest lelkesíteni:
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit bírt megjegyezni a magyar, hogy
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk, mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk, viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk. Azaz teljesen érdektelen, amit Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mi tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége volt. Hogy minek volt vége? Nyilván elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának.
Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végigdúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai uralkodó nemigen állt vele szóba (ismerős ez valahonnan?), és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. A nápolyi Beatrix aztán a maradék "nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta (különben nagyon helyesen) az országot, sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)
Na szóval, vissza Nemeskürty könyvéhez, Mohács már a 19. század elején sem érdekelt senkit másképp, mint hogy az volt a magyar történelem legnagyobb tragédiája, ott veszett el minden és kész. Legfőképpen a nemzeti nagylétünk veszett el akkor, Kossuth nem kis részben erre alapozva kezdte el iszonyatos tódításait a szabadságszerető magyarról, aki hajdan.
Az Ez történt Mohács után puszta filológiai érdekesség maradt, túl régi dologról beszélt. A könyv megjelenésének idején (1966.) még az értelmiségnek is csak egy szűk rétege értette Nemeskürty "üzenetét", pedig a következő kiadásban (1968.) le van írva Zrínyi mondata: "Ha a magunk fogyatkozásait megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután."
Ha Mohács hazugságait, elhallgatott történetét sem voltunk képesek megérteni, én miben reménykedem, ez lehet a kérdés.
Talán abban, hogy Nemeskürty könyve "rossz korban" jelent meg, a létező szocializmus által tehetetlenné nyomorított nép még 1956 két végletes hazugsága között őrlődött, hiába értette volna, esélye sem volt a tettre. A jelen ebből a szempontból jobb kor, a csúti bunkó diktatúrája még korlátozott, Európa még vigyáz.
Meg talán abban, hogy 48 szelleme még élő, a 48-as honvéd mentalitása éppen egy saját uralkodó seggének a nyalásában nyilvánul meg. Kossuth kultusza az értelmes emberek körében is pusztít, az 1848-as forradalom és "szabadságharc" minden szempontból históriánk legjelentősebb eseménye - arról megismerni valamit, ami elhallgatásoktól és ferdítésektől mentesen kísérli meg leírni a valóságot, esetleg az aktualitás érdekességét is hordozhatja.
Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végigdúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai uralkodó nemigen állt vele szóba (ismerős ez valahonnan?), és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. A nápolyi Beatrix aztán a maradék "nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta (különben nagyon helyesen) az országot, sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)
Na szóval, vissza Nemeskürty könyvéhez, Mohács már a 19. század elején sem érdekelt senkit másképp, mint hogy az volt a magyar történelem legnagyobb tragédiája, ott veszett el minden és kész. Legfőképpen a nemzeti nagylétünk veszett el akkor, Kossuth nem kis részben erre alapozva kezdte el iszonyatos tódításait a szabadságszerető magyarról, aki hajdan.
Az Ez történt Mohács után puszta filológiai érdekesség maradt, túl régi dologról beszélt. A könyv megjelenésének idején (1966.) még az értelmiségnek is csak egy szűk rétege értette Nemeskürty "üzenetét", pedig a következő kiadásban (1968.) le van írva Zrínyi mondata: "Ha a magunk fogyatkozásait megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután."
Ha Mohács hazugságait, elhallgatott történetét sem voltunk képesek megérteni, én miben reménykedem, ez lehet a kérdés.
Talán abban, hogy Nemeskürty könyve "rossz korban" jelent meg, a létező szocializmus által tehetetlenné nyomorított nép még 1956 két végletes hazugsága között őrlődött, hiába értette volna, esélye sem volt a tettre. A jelen ebből a szempontból jobb kor, a csúti bunkó diktatúrája még korlátozott, Európa még vigyáz.
Meg talán abban, hogy 48 szelleme még élő, a 48-as honvéd mentalitása éppen egy saját uralkodó seggének a nyalásában nyilvánul meg. Kossuth kultusza az értelmes emberek körében is pusztít, az 1848-as forradalom és "szabadságharc" minden szempontból históriánk legjelentősebb eseménye - arról megismerni valamit, ami elhallgatásoktól és ferdítésektől mentesen kísérli meg leírni a valóságot, esetleg az aktualitás érdekességét is hordozhatja.
Az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő. Egyelőre itt tartunk.
