Názáreti 11.

Egy rendkívül okos orvosprofesszorral beszélgettem a könyvemről (dedikáltam neki, valamikor együtt jártunk egyetemre, ő orvos is maradt - szerencséjére a tudománynak). Addig kérdezett, amíg végre kimondatta velem: voltaképpen magamnak írtam a könyvet, egyebek között azért, hogy Jézus személyének megismerése által közelebb jussak az isten fogalmának megismeréséhez. Úgy értem, arra számítottam, a názáreti majd elmagyarázza nekem.

Ne tessék kinevetni, vannak írók, akik állítják, hogy egy bizonyos szinten a könyv átveszi az uralmat, és elkezdi önmagát írni.

Bizonyára ismerik a kérdést: tud-e isten akkora követ teremteni, amit ő sem bír megemelni. Erre nem is szokás válaszolni, aki kérdezi, csak fölényesen elmosolyodik.

Üzenem minden kérdezőnek - tud. Ha nem tekintik szerénytelenségnek, leírok valamit, amit csak így magunk között merek, ha elmondják bárkinek, úgy is letagadom: nem vagyok én elég okos ahhoz, hogy csak úgy magamban meg tudjak írni egy ilyen könyvet. Nietzschével például nem mernék leállni disputálni egyedül, kell mögém a könyvem, hogy szóljak, a vallásban nincs semmiféle részvét. Az erős embert nemhogy nem teszi tönkre a vallás prédikálta részvét, hanem éppen erősíti, midőn rájön, a vallás az erő, az isten (és ami még rosszabb, Jézus) nevében való pusztítás eszköze. A jámbor nem a vallás hatására válik mindig fölfelé néző ájtatossá, hanem a vallás által hirdetett büntetések, az isten haragjától való félelem következtében lesz megalázott és bármilyenné gyúrható. Az emberi szenvedés láttán az erős emberben nem részvét ébred, hanem gyűlölet. Azaz a vallás hazugsága ott nem található, ahol Nietzsche kereste.

Olvastam mindenféléket a vallásról mindenféle kiváló elméktől. Hervasztónak találtam az összefoglalást, amire végülis jutottam. Azért ehhez is kellett mögöttem a könyvem. Hogy például  a szellemi nagyságok előtt való leborulás helyett felhívjam az én olvasóim figyelmét arra, milyen szomorú látni a kiváló elméket, amint kiindulási alapnak veszik a leírt tételeket. Pedig inkább rejtvénynek kellene tekinteni, kérdések sorozatával felgombolyítandó, hogyan jutott a tétel megfogalmazója arra a finoman szólva kétséges konklúzióra, ami a megfelelő kérdések nélkül egy még hamisabb konklúzióhoz vezet.

Mutatok egy idézetet, jó? Remek filozófus írta, Walter Benjaminnak hívták, 48 évesen halt meg, így is a huszadik század egyik legtökéletesebb életművét rakta össze.

"Az eljövendő filozófia feladatát tehát úgy foghatjuk föl, hogy meg kell találni vagy alkotni a megismerésnek azt a fogalmát, amely egyben a tapasztalat fogalmát is kizárólag a transzcendentális tudatra vonatkoztatja, s ezáltal logikailag lehetővé teszi nemcsak a mechanikai, hanem a vallási tapasztalatot is. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy ez teszi először lehetővé Isten megismerését, de a rá vonatkozó tapasztalatot s a róla szóló tant igen."

Ha nem bánják, abba most nem rángatnám bele az olvasót, miért nem tudok mit kezdeni a "transzcendentális tudattal" (ez nem feltétlenül az a marhaság, aminek első pillantásra látszik), és nem fogok olyan értekezésbe, ami a matematikát tekinti minden megismerés alapjának és a mérést, a mérhetőséget az ehhez való eszköznek*, mert én ehhez sem vagyok elég okos, és ebben a bejegyzésben erre akkor sem volna hely, ha az volnék.

Inkább csak arra a végtelenül egyszerű, alapigazságnak látszó tényre szeretnék rávilágítani, miszerint "Isten megismerése" nem lehetséges. Sem transzcendentálisan, sem bármilyen más eszközzel.

Ha ugyanis van isten, és ő mindaz, amit a vallások eddig összeöblögettek róla, akkor ő az emberi ész számára nem felfogható. Ha ő azt akarná, hogy bármilyen módszerrel megismerhető legyen, már bemutatkozott volna, viszont ő valószínűleg tisztában van azzal, hogy ha ezt megtenné, már nem volna isten.

Ha isten olyan volna, amilyennek a különféle vallások leírják őt, soha nem hagyta volna, hogy ezek a vallások létrejöjjenek.

Mint ahogyan az én könyvemben a názáreti is irtózik a vallásalapítás gondolatától.

Most miért hallgatsz?

- Mert lehet, mérges leszel attól, amit mondok. Emlékszel arra, amikor először voltál nálunk, Simon után indultál, aztán futva jöttél vissza, nagypapa addigra elment. De előbb az ölébe vett, nem szokott az ölébe venni, és azt mondta, hogy nem tud nekem tanácsot adni, pedig szeretne, de nagyon veszélyes, ami velem történt, mert nekem soha nem volt szükségem arra, hogy valakinek meg akarjak felelni, de neked majd akarok. Viszont azt nem lehet, menekülnöm kellene, de azt sem lehet. Mert hamarosan minden ember meg fogja tudni, hogy isten fia itt van a földön, és nem is fognak nagyot tévedni. Legföljebb annyiban, hogy istennek nincs, mert nem lehet fia, azt meg mégsem merhetik hinni, ami a valóság. De aszerint fognak viselkedni. És akkor visszajöttél, és lementünk a tóra. Ugye te nem tudod, hogy az ember nem emlékszik semmire abból, mi történt vele, mielőtt megszületett?

- Dehogynem emlékszik. Nyilván mindenki emlékszik, aki akar. Mi a valóság, amit az emberek nem mernek hinni?

Mirjam elfújta a gyertyát, leült a fűbe.

- Ülj ide, légy szíves. És ne légy ellenséges, az nem áll jól neked. Na jó, ezt visszavonom, nagyon szép vagy, amikor haragszol. Ezt már az összes lány mondhatta, tudod nélkülem is.

- Senki sem mondta, mert rajtad kívül senkire nem haragszom. Mi a  valóság, amit az emberek nem mernek hinni?

- Ülj le!

- Miért nem lehet istennek fia?

- Lehet?

- Azt én honnan tudjam? Ne nézz így rám, én azt pontosan úgy nem tudhatom, mint te. Na jó, azért nem lehet az istennek fia, mert isten nem létezik. Talán ezt jó volna tudni annak, aki a valóságra kíváncsi. Úgy, ahogy az ember hiszi, ahogy az ember akarja hinni, úgy isten nem létezik. Nincs Úr! Asszony sincs. Nem nézhetnek engem istennek, ha jól értettelek, mert istennek nincs külalakja, én meg eléggé valóságos vagyok, úgy tudom.

- Te igen. Ahogy itt állsz például, mert hiába kérlek, hogy ülj le.

- Ha én eléggé valóságos vagyok, jó leülök, akkor hogyan hihetne bennem bárki?

Mirjam hanyatt feküdt, fejét az összefont karjára tette.

- Isten abból a fohászból áll össze, amit az emberek küldenek az égbe, amikor segítség kell nekik. Nagypapa azt mondta, ez mind benned gyűlt már akkor, mielőtt megszülettél, és ez azóta is így van. Nagypapa ezt aznap este mondta, amelyik nap délután mi lementünk a tóra, és lebegtünk a vízen. Pedig egy szót sem szóltam neki arról, amiről a tavon beszéltél. Az emberek érzik, hogy a fohászuk hozzád száll.

- Dehát hiába érzik meg hiába száll hozzám, állandóan próbálom megértetni mindenkivel, hogy én nem tudok tenni semmit!

- De tudsz. Engeded, hogy higgyék, a fohászuk megérkezik. Eddig ez nem így volt. A mennyeknek magasságában trónoló nagyszakállú zsidót még a leviták sem merték igazán elképzelni.

- Legalább te értsd meg, isten nem ilyen!

- Hanem? Milyen?

- Isten az emberi szellem minden lehetőségének összessége. Mindenkinek minden tudása, mindenkinek minden érzése, lelke, indulata, gonoszsága együtt úgy, ahogyan az a valóságban nem létezik, mert nem létezhet, mert senki nem ismeri a saját lehetőségeit. Mert csak a lehetőséget kapta meg, nem a kulcsot ahhoz, hogy a benne lévő képességeket működtetni tudja. Isten minden csecsemő születésekor megújul, mert minden csecsemővel újabb tulajdonságok lehetőségei születnek meg. Isten nem ad, és nem vesz el. Az anya számon kéri istenen, ha meghal a gyereke. Ez majdnem olyan butaság, mint azt mondani, ő isten gyermeke, magához vette. Érted? Ő nem ad, ő kap. Mert ő az egyetlen, aki erre képes. Soha senkinek nem mondhatod meg, hogy isten milyen, mert mindenki imája más, és mindenki másképp küldi. Hiába írod elő, miképpen kell fohászkodni, az istennel való beszéd akkor is mindenkinek mást jelent, ha a papok ezt nem szeretik. Mert isten nem ad, hanem befogad. Nem szól, nem integet. Elég, ha te tudod, hogy amit elküldtél, megérkezett.

- Isten nem tesz semmit? – kérdezte Mirjam.

- De. Tesz. Csak ha tudnád és értenéd, mit tesz, és főképp ha értenéd, miért teszi, akkor az már nem isten cselekedete volna.

Mirjam nézte a csillagokat. Sokáig hallgatott. Aztán oldalt fordulva felkönyökölt.

- Te sem érted?

Csönd volt. Csak a tó lélegzését lehetett hallani.

Érezte, hogy Mirjam nézi, de nem fordult felé.

- Nagypapa később, sokkal később, mint hogy Simonnal először nálunk voltál, egyszer azt mondta, nincs baj, mert én vagyok az egyetlen, akinek segítesz, hogy megértsen téged, pedig nem is tudod, hogy téged nem lehet megérteni.

Letette a kőrisbotot. Nézte a tavat, aztán a fűre heveredett. Mirjam közelebb húzódott, végig simította a borostás arcot, aztán kioldotta a tálisz övét. Mirjam kibújt a ruhájából.

Markolta a kőrisbotot, erősen, görcsösen, nem mert megmozdulni, hagyta, hogy Mirjam lehámozza róla a táliszt, alig mozdult, alig segített neki.

Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai. Próbált még szavakat találni, de először azt érezte, hogy a szavak lebegni kezdenek, és szétrepülnek, aztán meg azt, hogy Mirjam meztelen teste rásimul, a hasa a hasára, a melle a mellére, a te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül: a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve, a te két emlőd, mint két őzike,  a te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve, mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt,  szólt az ének ismét, aztán a szavak megint szétrepültek, csak feküdtek, Mirjam kicsit mozgolódott, érezni kezdte Mirjam testét, ahogyan még soha, átölelte, magához szorította, aztán csak feküdtek a füvön, és nem mozdultak, csak mikor már hajnalodott.

*Talán leírtam már valahol, minél távolabb van egy tárgy, egy fogalom, bármi a matematikailag feldolgozható mérhetőségtől, annál kevésbé állíthatjuk, hogy ismerjük.