Názáreti 10.

Vannak a hithű keresztények, nekik nincs mondanivalóm (a csúti hízott jobbszélsőhöz hasonló, még neofitának is gusztustalan és iszonyatosan ostoba "újkeresztényekről" nem is beszélve).

Inkább azokkal szeretnék elbeszélgetni, akik dicséretesen bizonytalanok, de egyvalamiről meg vannak győződve: kellett már a kereszténység, hogy féken lehessen tartani a köznépet.

Kérdésem: ezért kellett a kereszténység, aztán meg úgy rajtunk ragadt? Kezdetben volt a gyilkos, véres erőszak, amit a féken tartás indokolt, aztán jött a keresztény kultúra? És a keresztény vallással együtt járó gondolkodásmód? Tessék mondani, az mennyiben volt új a zsidóhoz képest? És a véres, gyilkos erőszaknak mikor kellett volna elmúlnia? A féken tartásnak. Csak azért kérdezem, mert én a negyvenes évek végén (huszadik század) voltam úgynevezett elsőáldozó, később ministráns, és engem még bőven az istenfélelem jegyében próbáltak féken tartani, és amennyire tudom, a katolikus egyháznak ma is az egyik kedvenc kifejezése az istenfélelem.
Csak beszélgetünk. Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest? Hogy a zsidók nem térítettek például, a keresztények meg úgy gondolták, mindenkinek kereszténynek kell lennie, és ennek érdekében a legrafináltabb kínzásoktól a halálbüntetésig mindent bevetettek, hogy a nyavalyás pogány ráébredjen, az egyedül üdvözítő dolog a kereszténység? Mindezt azért, mert ha már kiátkozták őket a nószerim kimondásával (ez a nazarénusok elleni átok), akkor megmutatják, hogy tudnak ők sokkal durvábbak lenni, mint a szerencsétlen zsidók a gyermeteg kiátkozásukkal?
A kereszténység alaptanítása az egy Istenben való hit, ami elég kacifántos módon írható le: az ember bűnös, bűnei miatt elidegenedett Teremtőjétől, ezt a szakadást viszont nem lehet emberi erővel áthidalni. Tetszik érteni. Nem? Akkor mégegyszer: az ember hisz abban az egyistenben, akitől elidegenedett. És az egyisten majd megoldja, hogy az ember (aki keresztény) rátaláljon az egyistenére, méghozzá úgy, hogy közben feláldoz egy embert, méghozzá úgy, hogy Jézus "Krisztusban" emberré lett az egyisten, és ezt a Jézus "Krisztust" áldozza fel, aki voltaképpen saját maga, az a bizonyos egyisten, ennélfogva önmagát áldozza fel. Megvan? Ez a kereszténység alapja.
Namármost. Mi a helyzet ezzel a bűnösséggel? Az egyistentől való elidegenedéssel. Ez úgy nagyjából mikor következett be?
Itt van forrásmunka gyanánt a Tízparancsolat. Én az Úr a te istened, féltőn szerető isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Ezernégyszáz évvel Jézus "Krisztus" előtt már bűnös lett volna az ember? Ez a kőtáblán a második parancsolat. És bár igaz, kétséget majdnem kizáró tudományos álláspont szerint száz-százötven évvel Jézus születése előtt írták az Ószövetség szövegeit, azért mi most higgyük el, hogy a Tóra szerint az ember már a kereszténység születése előtt ezernyolcszáz évvel el volt idegenedve istenétől.
Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest?
Apropó tízparancsolat. Ideteszek egy pontos másolatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által hitelesített tízparancsolatból:

Isten tízparancsolata

A Sínai-hegyen Istentől adott parancsok a valláserkölcsi élet örök érvényű alaptörvényei (Kiv 20). Az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi. érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: "Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). 

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 

Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése. 

II. Isten nevét hiába ne vedd! 

Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete. 

III. Az Úr napját szenteld meg! 

Istentől való függőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás múlandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk! 

Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel: 

IV. Atyádat és anyádat tiszteld! 

Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjük. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan. 

V. Ne ölj! 

Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét. 

VI. Ne paráználkodj! 

Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága. 

VII. Ne lopj! 

Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs. 

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! 

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. 

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd! 

X. Mások tulajdonát ne kívánd! 

Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak. 

Ideteszem Mózes II. könyvének 20. részéből azt a szöveget, amit különben Tízparancsolat néven tisztelünk, és máshol is megtalálható a Tórában. Én most szándékosan ilyen részletezésben tárom az olvasó elé, hogy legyen mit összehasonlítani.

1.	És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:
2.	Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
3.	Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
4.	Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
5.	Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.
6.	De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
7.	Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
8.	Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.
9.	Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat;
10.	De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van;
11.	Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
12.	Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.
13.	Ne ölj.
14.	Ne paráználkodjál.
15.	Ne lopj.
16.	Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
17.	Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest?
Itt most csak a lényeges pontokat említettem.
De a fontos kérdés még mindig az, mennyivel inkább kellett féken tartani a köznépet a negyedik század elejétől, mint annak előtte? És ha valamiért inkább, akkor arra miért volt alkalmasabb a kereszténység? Mert durvább volt, gyilkolásra kész, és az erőszakos térítés által virulensebb bármely más vallásnál?
Én erre nem volnék annyira büszke. Persze, ízlés dolga.

A kislány nézte, a szeme ide-oda mozdult, ahogy a tekintete gyorsan kapkodva körbetapogatta a kilencéves fiú száját, arcát, szempilláját, nyakát, haját. Aztán megfordult és elszaladt.

A ház sarkánál álló szikomorfa ágain szirti galamb tipródott, csőrével belekapdosott a levelekbe, ha sikerült egy-egy darabot kitépnie, az olyan hangot adott, mint a szakadó vászon.

- Haragszik, mert nem talál fügét. Idén nem hozott termést a fa. A levele meg vastag és valószínűleg keserű, azért ilyen mérges szegény galamb. Ha majd kidühöngi magát, akkor elrepül. Ott fönt, a korona tetején várakozik néhány pinty, a pintyek szeretik a keserűt, viszont nem elég erős a csőrük, hogy felszakítsák a levelet.

- Nagyapa, nem ezt ígérted.

- Csak én beszéltem, kicsi lánykám, és olyanról, amit te már ismersz. Megérkezett a galambunk felháborodni.

Az öregre nézett, mintha engedélyt kérne, hogy közelebb mehessen a kislányhoz. Megköszönte és elvette a kenyeret. Édes szép keze van és napszagú a haja. És most barnára sötétedik a szeme, ahogy ide-oda repked a tekintete, és az arca piros, a szája meg kicsit nyitva van.

- Hány éves vagy?

- Tizenegy. Nem baj? Ó jaj, vigyázz nehogy kiöntsük a tejet.

Mirjam letette a földre a kétfülű cserép kratért. Hátralépett, aztán gyors mozdulattal a fára mutatott, majd bizonytalanul visszaejtette a karját.

- Tör-zúz, aztán elrepül, aztán holnap visszajön, hátha addigra lesz már füge. Mondta nagyapa?

- Nem. Vagyis igen. Csak ezt a fügét, hogy holnap talán lesz, ezt nem mondta.

Tört egy darab kenyeret, ivott a tejből. Ehhez a kenyeret az ölébe kellett engednie, mert a tejes kratér olyan nagy volt, hogy csak két kézzel tudta a szájához emelni.

- Szerintem vannak olyan kérdések, mint amiket én kérdezek. Az én kérdéseim régebben a te kérdéseid voltak. Nem tudom, milyen régen.

- Nem olyan nagyon. Nem kilencéves voltam, amikor föltettem őket.

- Viszont te már a válaszokat is tudod.

Az öregember felállt a székből, lement a lépcsőn.

- Mit gondolsz, jó ember nem akarhatja, hogy a többi ember féljen?

Előbb az öregember szemét nézte hosszan, aztán a kislány felé fordult. Leült a lépcsőre, rákönyökölt a következő fokra.

- Nem. Nem akarhatja.

- Látod, te is tudod a választ. A baj csak az, hogy a kérdések és válaszok folyama nagyon hosszú, de majdnem mindig a kérdés az utolsó. Mert majdnem mindig eljutunk egy válaszhoz, amit követ egy olyan kérdés, amire már nem ismerjük a választ.

- És erre az a kérdés, hogy miért. Ami meg azt jelenti, hogy nem jó a válaszom. Igaz?

- Lehetséges. Gyere velem.

Az öregember a szikomorfához ment, letépett egy levelet. Leszakított belőle egy darabot.

- Itt érj hozzá az ujjaddal. Éppen csak nyald meg. Milyen?

- Keserű.

- Emlékszel, azt mondtam, a galamb azért dühös, mert nem szereti a keserűt, a pinty viszont szereti, és alig várja, hogy a galamb elrepüljön. Pedig nem is tudom, milyennek találja a galamb a levél ízét. Lehet, hogy az, amit mi keserűnek tartunk, neki teljesen íztelen, és azért mérgelődik, de az is lehet, hogy van olyan keserű íz, amit mi nem ismerünk, mert ha megízlelnénk, esetleg belehalnánk, a galamb viszont azt szereti, a szikomorfa levele meg túl enyhe neki. Mintha te azt mondanád, a méz nem elég édes. És az is lehet, hogy a pintynek meg ez az édes. Az is lehet, hogy a pinty egyszerűen nem szereti ezt a zöld színt, és megvetését fejezi ki a csőre kopogtatásával. És az is lehet, hogy a galamb csak játszik a levéllel, meg az is, hogy ebből a levélből kell kiszakítani egy csokorra valót, mert a párja annak örül. És még nagyon sokminden lehetséges, de mi csak azt tartjuk lehetségesnek, amiről azt gondoljuk, hogy az a valóság.

Visszamentek a ház elé.

- Lehet, hogy van olyan ember, aki szeret félni? És akkor a jó ember miért ne akarná, hogy féljen, aki szeret félni?

Megállt a lépcső legalsó fokán. Forgatta a levelet, a szájához emelte, megnyalta.

- Lehet, hogy van olyan ember?

- Lehet.

Az öregember leült az udvaron álló székbe.

- Tanulj görögül.

- Ezt a levelet elvihetem?

- Vidd el, persze. Hogy értetted azt, hogy a Tóra, amit mi olvasunk, sok helyen nem olyan, amilyen régen volt?

- Más a papiruszok anyaga ugyanannál a szövegnél. Többféle van, olyan is, ami nemrég még a nádasban állt. És mások a szövegek és a nevek azokon a papiruszokon, amiket a tárgumhoz szereztem most nemrég, amikor a mamámnak kezdtem felolvasni. Először apám tekercseivel hasonlítottam össze, aztán bementem a jesivába, ott semmit sem találtam. A kafarnaumi bét knesszet könyvtárában is végigsimítottam a papiruszokat, azoknak is más volt a tapintása. Legalább háromfélét láttam, mindegyiket más korban írták, és mindegyiken más volt a szöveg. Én ehhez nem értek igazán, hogy melyik milyen idős, fölmentem Qumránba. Ott előbb egy íróemberrel beszéltem, az elküldött valami nagysághoz, az egy még nagyobb nagysághoz. Az azt mondta, nem is érti, miről beszélek, ezek ezeréves iratok. Aztán elzavart. Amit három éve olvastam, az tényleg elég réginek látszott, persze nem ezerévesnek, abban még szólhattál istenhez. Amit most olvastam, ugyanazon a helyen már csak a papokhoz szólhatsz.

- Ők majd elmondják istennek helyetted – mondta Szedekiás –, ez iszonyatos.

Mirjam lement vele a tópartig.

- Visszajössz majd?

Közelebb lépett a kislányhoz.

-  Szeretnék.