„Az látszik, hogy Pukli István után kell még valaki, akit fel lehet építeni, és úgy tűnik, hogy erre a tanárnőre esett a választás. Ebben az esetben az iskolaigazgatónak és a tankerületi igazgatónak kell eljárni, és meg kell szüntetni a jogviszonyát, mert a munkaköri leírásában szerepel, hogy értékelnie kell a gyerekeket. Ha nem teszi, fegyelmi vétséget követ el. Ahogy korábban már mondtam: a gyermek nem lehet játékszer ebben az ügyben”
Mondotta volt az államtitkár és nem sült ki a szeme. Hogy ugyanis a gyermek nem lehet játékszer. (Engedelmükkel most nem foglalkozom azzal, miért üzenget - és ezáltal fenyeget - egy ilyen ügyintéző jellegű kitüremkedés, mert nem ez a legnagyobb baj.)
Lehet azon vitatkozni, amit mondani akarok. Hogy a fenébe' ne lehetne, sőt kellene is, dehát hol vagyunk attól a szinttől, ahol ez már szóba kerülhetne?
Arról van szó, amit ez a sok kilopondnyi tömeg, aki államtitkári rangban szorítja ki a térből az egészséges levegőt úgy fejezett ki magából, hogy ugyanis "értékelni kell a gyerekeket".
Nem olyan régen írtam erről egy hosszabb cikket a Köznevelés című lapba, pontosan emlékszem, mert elég nagy botrány lett belőle, 1962-ben történt. Akkor próbáltam megértetni a pedagógia felkent papjaival: nem látom értelmét az érdemjegyeknek, senkinek sem jó. Egészségtelen, fölösleges és meddő versenyszellemet ébreszt, miközben az a lényeg, hogy a diák képes megfelelni a követelményeknek vagy nem. Aki kettessel csúszik felsőbb osztályba, valószínűleg nem, aki "színötös", attól meg hideglelést kapok. (Egy szemesztert tanítottam egyetemen, abban az évben értelemszerűen be is osztottak felvételiztetni. Abaffy tanárnőt megkértem, ha kitűnőre érettségizett jelölt kerül hozzám, hadd küldjem át hozzá. Nézett rám, azt kérdezte, miért. Mondtam, mert én kapásból, kérdés nélkül kirúgnám. Újabb csodálkozás. Mert aki egyformán kiváló minden tárgyból, azt valószínűleg nem érdekli a nyelvészet annyira, amennyit én elegendőnek tartok ahhoz, hogy az illető egyetemista legyen az én tanszékemen.)
Gimnáziumi tanárként 3 hónapig bírtam. Azaz én bírtam volna tovább is, de eltanácsoltak. Egyebek között azért, mert nem voltam hajlandó osztályozni (milyen elegáns az államtitkár úr ezzel az "értékelés" kifejezésével). Midőn az igazgató elvtárs már sokadszor volt bent az óráimon hospitálni, és felrótta a hibáimat, próbáltam megmagyarázni neki, hogy osztályozni a csirkét szokták például meg a kelkáposztát, egy gyereket nem fogok megalázni azzal, hogy egy számmal jelölöm ki a helyét az életben. Akkor honnan fogja tudni a gyerek és a tanára, milyen a tanuló előmenetele? Tudunk egymásról, mondtam az igazgató elvtársnak. Én azért vagyok itt, hogy a gyerekeimet megismerjem, ők pedig egyszerűen érzik azt a sugárzást, ami közöttünk létrejön, nekem éppen az a dolgom, hogy ne keletkezzék bennük önértékelési zavar.
Nem a maga gyerekei - az igazgató elvtárs ennyit bírt válaszolni. Ott követtem el az eredő hibát, hogy egyszer azt találtam mondani, a tanár az osztályzással legfeljebb önmagát minősíti - minél több elégtelent oszt ki például, annál nyilvánvalóbbá teszi, hogy rossz tanár. Az igazgató elvtárs hírhedt volt arról, hogy sokat buktat. A sok ötös ennek éppen az ellenkezője: a tanár el van telve magától, és így tovább.
A tanárnő, aki most az államtitkár elvtárs... oppardon, úr szemét szúrja azzal, hogy nem hajlandó osztályozni, vélhetőleg pontosan tudja, melyik diákját hogyan értékelje. Csak ösztönösen vagy tudatosan egy olyan "fegyverhez" nyúlt, amivel már régen kellett volna kezdeni a harcot a fafejűek ellen.
Azt a bizonyos cikket egyetemista koromban írtam, azzal fejeztem be: kíváncsi vagyok, hányszor fogják majd életem során megkérdezni, hányasra érettségiztem és hányas volt a diplomám.
Jelentem: egyetlen egyszer sem.
Az számít ugyanis, hogy a tanítványom megfelel vagy nem felel meg annak, amit én mint tanár elvárok tőle. Leginkább akkor képes ennek a várakozásnak megfelelni, ha (nem kis részben az én inspirációmra) ő minimum azt várja el önmagától, amit én megfelelőnek tartok. Az pedig legkönnyebben úgy válik lehetségessé, hogy én nem számokkal minősítem a képességeit.
Persze amíg ilyen széndioxid termelő biomasszák határozzák meg egy ország oktatási rendszerét, addig beszélni sem érdemes ilyesmiről. Sok tanárnak és még több gyereknek kell előbb tennie valamit, hogy az effajta fejhúsok eltűnjenek.
Nincsenek jó híreim. A tanárok és a gyerekek kezdenek elfáradni. Így pedig megint a vidéki futballista fog nyerni, és meg fogja sokszorozni önmagát. Virulens fajta.
