Nézném a biatlon váltó közvetítését. Azért fizetek
egy rakás pénzt, hogy nézhessem, nem tudok elmenni a helyszínre. Elindult a
mezőny, közelednek az első lövészethez. Aki látott már biatlon versenyt, tudja,
hogy itt eldőlhet, melyik csapat nyer. Hirdetést adnak. Nem valamilyen holmit
hirdetnek, hanem nem tudom, mit. Azzal kezdődik, hogy egy elszánt, szigorú,
önmagát nagyon komolyan vevő hang közli, ő rajongó. Rajongó vagyok, azt mondja.
Azt is mondja, hogy megszállott, meg hogy ő sírni is szokott. És hogy én csak
akkor lehetek olyan, mint ő, ha közösek a céljaink vagy mi a fene, ne
haragudjanak, tényleg fizikai fájdalmat érzek, ha ezt kell hallgatnom, nem
tudom pontosan idézni.
Közben eltorzult pofákat vágnak be, páviánszerű
vicsorgásokat, gyűlöletet sugárzó pillantásokat, agresszív mozdulatokat, felbukó biciklistákat,
kigyulladó autókat, üvöltő tömeget, a képeken látható lények inkább állatokra
emlékeztetnek, mint emberekre.
Rajongó. Mondja felsőbbrendűen, meg akar tanítani
arra, hogyan kell viselkednem, ha olyan akarok lenni, mint ő.
Kevés ellenszenvesebb, kártékonyabb, taszítóbb és
primitívebb viselkedésformát ismerek a rajongásnál. Ha nem bánják, nem
részletezném, miért tartom förtelmesnek a rajongást, aki hasonlóképpen vélekedik,
úgy is tudja, a rajongónak meg nyilván hiába próbálnám magyarázni. A kérdés az,
akkor miért készítette el Európa legnagyobb sportközvetítő csatornája ezt a
bőszítő borzalmat. Nem reklámoz semmit, még önmagát sem, nem akar rám sózni
semmit…
Na itt álljunk meg. Egy olyan médium, ami ilyen
klipet csináltat és közvetít naponta megszámlálhatatlanul, nyilván nem
értékelhető fel annyira, hogy bármilyen intellektuális okot vagy célt keressünk
bármilyen megnyilvánulásában. De valami halvány derengésnek kellett lennie a
megrendelő zsigereiben arról, hogy rásózni bármit, szagelszívót és politikai
eszmét a rajongóra lehet legkönnyebben. Úgyhogy neveljünk rajongót abból is,
aki még nem vette észre, milyen otthonosan érezheti magát a fogával mezt tépő,
teniszütőt darabokra törő „sportolók” láttán majompofát vágva ordító előemberek
tömegének akolmelegében.
A sportot már sikerült lerángatni az ádáz harc
gyilkos indulatokat gerjesztő poklába, már a lányok is tátott szájjal
sikoltoznak, a bornírt „sportriporter” szerint a futballista nem elveszi, lövi,
fejeli vagy vezeti, hanem támadja a labdát, a hátvéd pedig „leütközi” a csatárt
– jó, tudomásul vettem, úgynevezett küzdősportot már régen nem nézek, futballt
is alig, de azzal egyelőre nem tudok megbékélni, hogy egy sportot közvetítő
csatorna most már a nézőjét is bele akarja rángatni a saját rossz szagú
szellemi posványába.
Amikor az apám elvitt a Vasasba bokszolni (mert a
Papp is abban az egyesületben van, ott jók az edzők), először arra tanítottak
meg, hogy mik a szabályok. Nem fejelünk, nem fogunk, nem ütünk alattomosan és
így tovább. Amikor megnyertem az első serdülő bajnokságot, Ádler Zsigmond arra
is megtanított, ha érzem az ellenfélen, hogy fél, mert látja, én vagyok az
erősebb, ne akarjam mindenáron kiütni, mert az nem elegáns dolog, hogy az ember
a kisebbet bántja. Ott a Vasasban természetesnek tekintettük, hogy civilt nem
bántunk, igyekszünk elkerülni a verekedést, és ha minden kötél szakad, mielőtt
odasózunk, figyelmeztetjük a támadót, rosszul járhat. (Szegény Tarnai
hetedikben egymás után háromszor lökött neki a falnak. Arra határozottan
emlékszem, hogy őt például előbb többször figyelmeztettem, de ő röhögve
közölte, hogy gyávának tart, mert én csak akkor vagyok nagylegény, amikor a
lányokhoz megyek föl a harmadikra.) Negyedikbe jártam, amikor fölkerültem a kosárlabda
elitjébe, ott is először Páder János színe elé, aki azt mondta, azért hívott át
a BHSE-ből, mert úgy látja, szeretek játszani. Ezt a tulajdonságomat tartsam is
meg, ez nem háború, ez játék.
Papp Lászlónak és Greminger Jánosnak nem rajongói
voltak, hanem közönsége. Amikor bokszoltam, Papp volt a mérce, amikor
kosaraztam, Greminger. Sosem fogom megtudni, mit éreztem volna, ha sikerül
olyanná lennem, amilyenek ők voltak, de mondom, szerettem volna. Azért
közönségem nekem is volt. Belebetegedtem volna, ha azt hallom, hogy ezek
rajongók.
Harc van, küzdelem és foggal-körömmel való védekezés,
a csapatok csatát vívnak egymással az arénában. A mi miniszterelnökünk is
háborúzik, szünet nélkül harcol, és most hallottam, hogy a hajdani szobatársa,
aki valamiért az élet forrását jelentő folyadéknak nevezte (nem pontosan
ezekkel a szavakkal) a miniszterelnököt, ugyancsak végigharcolta az egész
életét. Hát persze, hogy ezeknek rajongók kellenek.
