Lászlógyuri

Kerestem valamit a Neten, találtam egy nekrológot, négy éve írtam az egyik napilapba. Ideteszem, aztán megmondom, miért.

„Öt perc alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében. És egész életében öt percig nem vette komolyan önmagát. Másokat sem. A világot sem.

Mindig szeretett volna valamit. Azt soha nem tudta pontosan, mit, csak azt tudta biztosan, hogy azt nem, ami van. Miközben lényegében semmi baja nem volt azzal, ami van, hiszen az embernek nem lehet semmi baja azzal, amit nem vesz komolyan.

Csillogott a szemüvege és alatta a mosolya, ha bárkivel találkozott, mert bárkiről többet tudott, mint az a bárki önmagáról, pedig neki csak négy-öt lépésnyi ideje volt rá, hogy kiismerje azt, akivel találkozott. Ha már ismerte, elég volt két lépés is ahhoz, hogy felmérje, változott-e az a bárki, mióta nem találkoztak. De olyan nem volt, hogy valaki, bárki ne találkozott volna László Gyurival. És olyan sem, akin ne mulatott volna, amiért olyan, amilyen. Nem mindenkinek mondta meg. Gyűjtötte ugyan az embereket, de kevés olyan volt, aki a közeledés négy-öt lépése után is érdekelte.

Mindenki mindig azt hitte róla, hogy ellenzéki, de azt soha senki nem gondolta, hogy kormánypárti. Folyton ki akarták rúgni a Rádióból. Pontosabban ki akarták rúgatni. Jónéhány évig az én szobám az ötödik emeleten volt (a rémületesen ronda Pollack-épületben, nem Pollack tervezte, hanem a Pollack Mihály térre építették), Gyurié a harmadikon, néhány hetente együtt mentünk le a másodikra fegyelmi ügyben. Téged ma miért rúgnak ki, kérdezte, nem tudom, majd megmondják, és téged, kérdeztem én, nem tudom, de ők sem tudják, majd kitalálnak valamit. 82-től 94-ig aztán egy folyosón volt a szobánk, együtt is rúgtak ki minket, ő soha többé nem ment vissza a Rádióba.
Persze nem volt ő ellenzéki, ő csak mulatságosnak tartott mindenkit, aki azt hitte magáról, hogy neki hatalma lehet bárki felett.

Novemberben megjelent egy könyve, 39 történet az Emberről, a történetek nagy része ebben a lapban volt olvasható először. Ebből az derül ki, hogy volt azért 39 ember (a családján kívül), akik még az utolsó lépés után is fontosak maradtak, akik beleillettek László Gyuri gyűjteményébe.

Gyuri, ezt az írást a Zsuzsa majd odaadja neked, éjjel kettőig, fél háromig fönt vagyok, szóljál, ha valamit javítsak vagy húzzak ki. De komolyan.”

Zsuzsa a felesége volt, vegyészmérnök, hasonlóan derűs, mint László Gyuri.

Naszóval. Régen tudom, ha én nem írok bizonyos emberekről, bizonyos fogalmakról és dolgokról, akkor azok örökre feledésbe merülnek. Két olyan tevékenységi kör van Magyarországon, amit megszűntnek lehet nyilvánítani, a rádiózás és a televíziózás, és két intézmény, ami nincs többé, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Ilyen elnevezésű hivatalok – úgy hallom – még vannak, ezeket be kellene perelni névbitorlásért, de már nincs, aki ezt megtehetné (én alkalmatlan vagyok az ilyesmire).

A Rádió fogalom volt valamikor. Azt mondta a rádió, ez referencia mondatként hangzott, bárki mondta, a Rádiónak hitele volt, néhány rákosiév kivételével a hazugságokról is rögtön lehetett tudni, hogy az hazugság, a fene tudja, miért, akkor tudtam, ma már nem menekülnék a belemagyarázás vádja alól.

1990. után eltorzult a Rádió, rátelepült a politika erősebben, mint valaha, a sok ostoba, tehetségtelen, kontraszelektált „politikus” ösztöneibe beleépült a korábban kialakult reflex: választásokat nyerni elsősorban a Rádióval lehet. Ez ma is így volna, ha volna még Rádió, engedelmükkel a magukat ma rádiónak nevező sípládafújókat nem tudom rádióként értékelni. A rendszerváltozásnak nevezett dúlástól kezdve a közvélemény azokat az újságírókat tartotta „rádiósnak”, akik a Magyar Rádió műsorainak a 7 (hét, hetes) százalékát töltötték meg. Voltak közöttük tehetséges emberek, de egyik sem volt rádiós a szó klasszikus értelmében. Rádiós Boros János volt például, aki rádióműsorokat talált ki és szerkesztett, amikben többek között az említett újságírók is dolgoztak másokkal együtt: bemondókkal, zenei szerkesztőkkel, riporterekkel, azaz igazi rádiósokkal.

Én 1949-ben vagy 50-ben mentem be először a Bródy Sándor utcai kapun mint a Mária Terézia téri, aztán Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola énekkarának tagja (vezető karnagy Lukin László), és lényegében nem is jöttem ki onnan addig, amíg 2004-ben végleg el nem távolítottak. Ezt csak azért mondom, mert az 55 év alatt sok embert ismertem meg ott, úgy is mondhatnám, nem volt valamilyen módon jelentős személy, akit ne ismertem volna, többnyire elég közelről, amennyiben közeli ismeretségbe kerülünk valakivel, akivel együtt dolgozunk.

A legrádiósabb rádiós László György volt, ő tudott legtöbbet erről az intézményről, a Rádió és a Lászlógyuri rokonértelmű szavaknak számítottak, aki ért valamit, az Lászlógyurival mérte magát.

A többi a fenti nekrológban.