Csak hogy milyen
gazdagságot rejtettek Ravel köpenyének zsebei.
Azért az elég
ritkán van, hogy az egyes hangszerek legnagyobb muzsikusai összeülnek
kamarazenélni. Különösen úgy, ahogy Sosztakovics Zongoraötösében teszik. Hadd
ajánljam figyelmükbe (mint már annyiszor) Martha Argerich játékát. Amit a III.
és az V. tételben hallhatnak, úgy nem szól zongora, olyan hangok csak akkor
jönnek ki ebből a hangszerből, ha ő ül oda.
Az ötödik tétel
úgy kezdődik, mint egy Thelonius Monk blues. Csak éppen Martha Argerich
játssza. Még valami. A befejezés. Nagy tutti, nagy fájdalom, még nagyobb, mint
amilyen a II. és a IV. tételben volt (28 perc 27 másodperctől). Aztán a cselló
egyszercsak azt mondja, mit szólnátok, ha most inkább azzal foglalkoznánk, hogy
tavasz van, szellő és lepkék tánca. A hegedű benne van a játékban. A többiek
megint elkámpicsorodnak, minden hangszerre ráül a szomorúság, a hegedű nem
hagyja magát. Végül megegyeznek abban, hogy annyira persze nem szép a világ, a
hegedű lemegy a mélyebb húrokra, a tánc egy kicsit esetlenebbé lassul, de azért
olyan nagy baj talán még sincs.
Nem háttérzene.
Még annyira sem, mint a tegnapi.
