Néhány évvel ezelőtt írtam valamit, ami a 18. század utolsó harmadában játszódik, most a kezembe került, belenéztem. Azt mondja az egyik szereplő, hogy most olvasta egy Goethe nevű fiatal író regényét, aztán hivatkozik Voltaire legújabb írására, idéz valamit Rousseau-tól…
Montesquieu, Diderot, Prévost, Choderlos de Laclos, Beaumarchais.
Swift, Burns, Fielding, aztán Schiller, Leibnitz, Kant, Lessing.
Bach, Haydn, Mozart, Beethoven.
Micsoda élet lehetett, milyen szellemi izgalmak.
Az elmúlt félévszázadban (hogy pontos legyek, Ottlik óta) született egy, azaz egy darab, igazi szellemi izgalmat kiváltani képes mű itt Magyarországon, Borbély Szilárd könyve, a Nincstelenek. Ha szétnézek Európában, ott sem látok semmit, amire felkaptam volna a fejem, bár lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Amerikában volt Salinger. Néhány film, a Kopár sziget, a Hirosima, a Mater Johanna, a Szindbád, esetleg a Sámson, ennyi, azóta már film sincs.
Ha olyan szigorú vagyok, amilyen 16-18 éves koromban voltam, mostanában hajlok rá, hogy az akkori mércémet alkalmazzam.
Nem az a baj, hogy a többi színvonaltalan dögunalom, hogy a kereskedők gyűrik maguk alá és fojtják meg az emberiséget, lassan kiszorítva a szuflát mindenkiből, hanem hogy az irodalom és a zene hiányának nyomán keletkezett űrbe törvényszerűen be kellett nyomulnia valaminek – és ez nem a várható rothadás, nem az enyészet, nem a fekélyes élő szervezet, nem a málló anyag, hanem ami a felsoroltaknál sokkal rosszabb, áporodottabb és büdösebb, ez a politika.
Ebben a hazai förtelemben földöntúli, isteni csodának tartottam a Nincsteleneket. Borbély Szilárd öngyilkos lett, több csodára nincs esély.
Ha belegondolok, így természetes.
