Van kollektív félelem? Lehet történelmileg gyávának lenni? Jellemtelen gazembernek? Nem azt kérdezem, ad-e felmentést a történelem egy népnek, amiért folyton csak behúzódik a sarokba, még kevésbé azt, hogy az egyes ember, a tisztséget viselő ócskalelkű bugris, aki egy országot nyom bele a mély süllyedésbe, menthető-e, mert olyan volt az elmúlt ezer év, hogy az csak nyomorúságot hozott. Csak azt kérdezem, magyarázható-e a történelemmel, ami itt történik.
Azt írja Borbély Szilárd a Nincstelenekben a kutyáról, hogy „…A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres.”
Én eddig úgy véltem, csak tanulatlan maradt ez a nép, megalázott és egykedvű, és mint ilyen hagyta magából előbújni a rossz minőségű alakokat, nagyobb számban, mint a többi nép. És rosszabb minőségben. Jöttek dózsák, kossuthok, horthyk, rákosik, kádárok meg ez a mostani falusi futballista.
Arra nem gondoltam, hogy az ütések összegződtek, és már csak dugjuk a fejünket a mancsaink közé. Hogy ez a nép már csak keres valami farakást, „…Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.”
Azt régen tudom, hogy a falusi futballista retteg, hogy félelmében ugat. De van kollektív rettegés?
Kell lennie. ’48 nem magyarázható mással. ’56 sem. A butaság kevés. Egy tudatlan, ostoba tömeget nem lehet belehajszolni a szabadságharcnak nevezett öngyilkosságba, a Kossuth nevezetű demagóg világripacs (Jóreggelt Európa, 2013. november 29. Számtan 2.) kiabálhatott volna bármit, ha nem összegződnek azok a kis vesszővel mért pici ütések. Már akkor is évszázadok óta.
„A buszhoz reggel sokan kijönnek. Nem utaznak sehová, csak megnézik, hogy ki megy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Öregek utaznak a gyerekeikhez. Kismamák visznek babákat kivizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. Csak akkor szállnak buszra az emberek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágombolják az ádámcsutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A kendő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót.”
Van még kérdés? A szabadságról?
Azért még majd gondolkodom.
