Valamit még nem mondtam a Mozart B-dúr zongoraversenyről (Jóreggelt Európa, november 26. Nők), hátha érdekel valakit. Ezt is hiába keresik a szakirodalomban, valószínűleg csak én gondolom így, de ha szeretnek játszani, talán érdemes néhány percet rászánni.
Azt írtam a fent jelzett bejegyzésben a B-dúr koncertről, hogy „…ez egy monológ, ami alá a hegedűk, fuvolák, oboák és kürtök olyan finom kíséretet játszanak, amit jóformán észre sem lehet venni, csak a hangulatát érezzük.” Ennek persze van egy előzménye, úgy értem, ez a mű is dialógusnak indul, mint minden rendes versenymű, csak történik valami még az első tételben, amitől minden megváltozik. Nem lévén partitúrájuk, amiből olvashatnának (meg aztán nem is bizonyos, hogy mindenki tud partitúrát olvasni, némely esetben súlyos kétségeim támadnak egyes karmesterekkel kapcsolatban is, vajon tudják-e, mi van odaírva), inkább percet-másodpercet írok ide, csak vissza kell menni a november 26-i illusztrációhoz, amiben Maria Joao Pires játssza a zongoraversenyt. Állítsák 6’26”-re a kurzort, és indítsák onnan a felvételt. A zongora szépen, finoman a témát kezdi játszani, de a zenekar valami érthetetlen okból begurul és nekiront, hangosan, durván. A zongora megismétli a mondanivalóját, a zenekar megint félbeszakítja ugyanazzal a gorombasággal, amivel az előbb. Akkor a zongora gondol egyet, átveszi ezt a motívumot, és lejátssza ugyanolyan szépen és finoman, ahogy az előbb a főtémát kínálta fel. A zenekar ennyi türelem és békülékenység láttán már nem tud tovább veszekedni, átveszi a témát, méghozzá a leglíraibb (oboa) és a legjátékosabb (fagott) hangszerrel, kis variációkkal körbeszaladgálja a zongorát, szent a béke, ettől kezdve megy át mindinkább abba a bizonyos monológba a mű, amit a múltkor említettem.
Még valami. Legutóbb a csellista lányt ajánlottam figyelmükbe, ennél a résznél a fuvolistát figyeljék. Az ő arcán ott van, amit most leírtam. Mellesleg eltűnődtem, hogy mostanában miért írok elsősorban muzsikus nőkről. Bizonyára van bennem egy jókora adag elfogultság a nők iránt, dehát ez nem új, nagyjából négyéves korom óta ebben nincs változás (annál korábbra nem tudok visszaemlékezni, bár anyám szerint Margitra, a holland nörszre kétéves koromban sem úgy néztem, ahogyan egy rendes kisfiú néz a nevelőnőjére, elképzelhető. Na jó, biztos, anyám nem szokott volt tévedni). Dehát nem erről van szó, még csak arról sem, hogy a világ nagy zenekaraiban nem régen alkalmaznak muzsikus nőket, mert azért voltak néhányan. Egyszerűen az a helyzet, hogy valóban tárgyilagosan meg kell állapítanom, egy nő sokkal élményszerűbben tud a maga hangszerén játszani, mint egy férfi, arcjátékában ott van a zene hangulata, a mozdulatain látható minden érzelem, amit a muzsika megjelenít, már ha elfogadjuk, hogy a muzsika képes érzelmek és hangulatok közvetítésére. És ha elfogadják tőlem azt az alapvetően fontos nézetet, hogy a zenét pontosan annyira látni is kell, amennyire hallani.
Jó tizenöt évvel később Beethoven is írt egy ilyen hevesnek induló vitát a G-dúr zongoraverseny 2. tételében. Itt a zenekar kezd dühösen, rátámad a zongorára, majd csípőre teszi a kezét és vár. A zongora egy hosszú pauza után megszólal, alig hallhatóan belekezd valami csöndes, már-már fájdalmas dallamba, szinte kérleli a zenekart, hogy ne bántsa, mert vele valami olyasmi történt… de a zenekar ettől csak még jobban megmérgesedik, közbevág (tipikus férfimentalitás, már sejti, hogy nincs igaza, meg különben sem illik bántani valakit, aki éppen a szomorúságának okát akarja elmesélni), nekimegy a zongorának. Az megint vár egy kicsit, és ha lehet, még halkabban, még csüggedtebben ismétli meg az iménti mondandóját. Aztán (az alant látható zenemellékleten a 2 perc 24. másodpercben a zenekar végre belátja, mennyire nem volt igaza, lecsöndesedik, 2’36”-nál már bocsánatot is kér, amiért olyan érzéketlen volt, 3’-nél a vonósok belemennek egy lágy, engesztelő dialógusba.
Ha van idejük, nézzék végig az egész felvételt, jobban ezt eddig senki nem játszotta el.
