Szépen kérem, ne kérjen

 Azt írja Fekete-Győr András, hogy Miniszterelnök „úr”, még ma beszerzem és postára adom önnek a pedofilsegítő, mégis elnöki kegyelemben részesített Kónya Endre könyvét. Olvassa el figyelmesen, mert az, hogy ez a könyv egyáltalán megszülethetett, és ez a bűnöző a hazugságaival szabadon turnézhatja körbe Magyarországot, az ön morális csődjének kézzelfogható bizonyítéka...

És végül a legfontosabb: mikor fog végre személyesen bocsánatot kérni azoktól az áldozatoktól, akiket az ön által vezetett állam cserben hagyott?

Fekete-Győr Andrást a jobb sorsra érdemes, a "politikus"-nál lényegesen értelmesebb, jószándékú embernek vélem, éppen ezért semmi keresnivalója a pártpolitikában, amíg a "demokrácia" elnevezésű fétis vezérli még a legokosabbakat is. Kérem, ha valaki ismeri az olvasóim közül, szóljon neki, hogy senkit ne akarjon rábírni bocsánatkérésre, különösen a címzettjét ne. Bocsánatot kérni attól kell, akinek véletlenül ráléptünk a lábára vagy a tömegben hozzáértünk, esetleg kicsit meglöktük. Bocsánatot kérni nem szándékosan okozott kellemetlenség okozásáért lehet. Azért már nem, ha valakinek a lábára készakarva léptünk rá. A közelmúltban egy magát fennen "kereszténynek" hirdető politikus azért kért folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust éppen az ő vakon, tudattalanul imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Jézus ugyanis pontosan tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Tíz év börtönbüntetés letöltése után is. A bűn ugyanis elsősorban nem jogi kategória. Amit nem a "büntetett előélet" bélyege jelez,  hanem az elkövető agyában megmaradó elváltozás, akár képes ennek felismerésére, akár a butaság homályában éli tovább az életét, miként FGyA fentnevezett címzettje, a világtörténelem eddigi legsunyibb tömeggyilkosa, aki az erkölcs fogalmát nem ismeri ugyan, de az agyvelejében szaporodó torzulatok naponta roncsolnak. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a tudatos hazugság minősített esete, minthogy egy pápa még a kereszténység által elbutítottan sem lehet olyan ostoba, hogy ne tudja, legalább az agya leghátsó zugába elrejtve, mit tett az ő egyháza az emberiséggel.

A magyar miniszterelnöki tisztséget bitorló alak meg már csak azért se kérjen bocsánatot, mert azon kívül, hogy az aktus mibenlétéről fogalma sincs, abban a mélyfekete sötétségben, ahol ő éli az életét, nincs semmiféle átélhető erkölcsi fogódzó, annak a puszta meglátásához ugyanis már legalább egy pillanatra felvillanó fény volna szükséges. Hiába állna elé valaki, hogy jól artikulálva a szavakat, azok ismétlésére bírja rá nevezett figurát, egy csimpánzzal valószínűleg látványosabb eredményt érne el.

Csak feszengenénk mindannyian, akik ezt nézzük. A nevezettet kivéve...

Ezt érdemeljük

Említettem a minap, hogy a Mátyás téren és a Teleki téren nőttem fel, 16 éves koromig a fekete lyukban laktam, a főváros nyolcadik kerületének a közepén, a legprimitívebb társadalmi réteg legsötétebb alakjai között. Az ócska emberről, gyűlöletről, rosszindulatról, sunyi gyilkosokról nehéz nekem újat mondani, sokáig azt hittem, hogy az ötvenes éveknél és a hetedik, nyolcadik, kilencedik kerület proletariátusának nyomoránál rosszabb az újkor évszázadaiban nem létezett, és soha többé nem is fog létezni.

Tévedtem. A nyolcvanas évek végén a felszínre nyomakodott egy alak, aki elég hamar az ország legfőbb elöljárója lett, akiből kifelejtettek mindent, ami az emberre jellemző tulajdonság, még a beszédet is csak hibásan, a beteges gyűlölettől áthatva képes imitálni, rombol, gyilkol, és egy ezer éve megnyomorított nép tehetetlenségét kihasználva fertőz, elpusztítva maga körül minden életet, ami jóra, megértésre, egymás elfogadására törekszik, a gaz terjedésének természetes folyamata közben magától értetődő módon tenyészik körülötte a hozzá hasonló jellemtelenek kiirthatatlan sokasága. Akik például most azt mondják, hogy kasztrálni kell, felnégyelni, rettegést kelteni.

A "politikus", annak is a legalantasabb csökevénye azt mondja, amit a "választó" hallani akar. Ez önmagában elég undorító, dehát egyelőre nincs mit tenni, ebben az országban tényleg arra van igény, hogy embereket kiheréljenek, felnégyeljenek, visszaállítsák a halálbüntetést, sőt leginkább a piactéri nyilvános kínzást - említettem, ez a nép ezer éve ebben él, ezt képes magából kiizzadni.

Az igazán nagy baj az, hogy ezek a mi "politikusaink" az ilyesmit azért képesek a lehető legőszintébb gerjedelemmel beleüvölteni a levegőbe, mert valóban úgy is gondolják. Nekik az a természetes.

Zsolti bácsi

Fiúk, azért az ócska, primitív hazudozásban, az ittapirosholapiros jellegű piaci szélhámosságban eddig nem volt fennakadás. Most már ez sem megy? Segítsek? Én a Mátyás téren meg a Teleki téren nőttem fel az ötvenes években - meg kell jegyeznem, az ottani prolik és cigányok azért ebben is jobbak voltak...

Szóval. Szét kell küldeni a megfelelő számú pitiáner gazembert, hogy kerítsenek egy Zsolt keresztnevű szerencsétlen (lehetőleg hajléktalan) alakot. Az illetőt gyorsan megmosdatni, hajat-körmöt vágni, felöltöztetni a maguk megszokott, attól semmiben sem különböző kültelki eleganciájával, és betanítani neki a szöveget: ő volt az a Zsolti bácsi. Titkos ígéret: kap tízmilliót, lakást, miegymást, teljesen mindegy, úgy sem kap semmit, esetleg egy autó a biztonság kedvéért elütheti...

Fog sikerülni? Azért ez nem olyan bonyolult...

Kultikus írógéniusz. Aki ezt kitalálta, még mindig szabadlábon van

Stephen King-portré: 78 éves lett a kultikus írógéniusz, akinek a rémálmainkat köszönhetjük

King maga pedig azzal felelt a 2003-as díj kapcsán felerősödött kritikákra, hogy itt az ideje lerombolni az úgynevezett szépirodalom és populáris irodalom között húzódó falat.

Kultikus írógéniusz. Aha. És itt az ideje. Ezzel egy kicsit azért várnék. Ha Salinger vagy Philip Roth mondta volna, magam kezdenék bontani.

Szavak

 

 

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

Et principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

 

(Bejátszás egy Hitler-beszédből, Nürnberg, 1938.)

 

Szavak. Bár… A nürnbergi stadion, a zászlók, a szabályos mértani alakzatokban szabványos, dübörgő ütemben felvonuló egyenruhások nélkül, a pénzarisztokrácia behódoló mozdulatai nélkül, csak a szavak…

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufémizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Húsvét van, Jézus feltámadásának ünnepe.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

 

(Bejátszás: Karinthy Frigyes Előszó című verse, Ronyecz Mária előadásában.)

Szegény Ronyecz milyen dühös volt. Ingerülten mondta el Karinthy Frigyes versét. Pedig ez a vers nem ilyen, ez csak egy könyörgés, de ezt akkor nem lehetett másképp elmondani.

És attól félek, ma sem lehet. Ronyecz Mária  89-ben meghalt, ha még élne, most újra elmondaná ugyanígy…

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és  lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a  határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”

Ronyecz már nem érhette meg a 90-ben ölünkbe hullott függetlenséget.

Akkor, 90-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy Ronyecz ma ugyanúgy mondaná Karinthy versét, ahogyan 85-ben mondta. És az én naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.

Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedéllyel rendelkező magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam tavaly nyáron. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. A múlt héten azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál.  De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 150-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert  azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.

Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna  Halottjában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

 Elhangzott 2001. április 8-án, a Magyar Rádió Jóreggelt Európa című műsorában

                                                                                                          

Ha a butaság fájna 2.

 Ez itt mai hír:

A DK szavazóinak többsége pártjuk visszalépése esetén sem szavazna a Tisza Pártra – derült ki az IDEA Intézet felméréséből.

Tovább is van, nagyon érdekes:

Vannak, akik Jakab Péter pártjára, a Nép Pártjánra (18 százalék) vagy az MKKP-ra (13 százaléka) szavaztak volna, de az MSZP-t is viszonylag sok DK-szavazó megjelölte alternatívaként (7 százalék), illetve még más, kisebb pártokhoz is érkeztek volna DK-szavazók.

A kutatás konklúziója szerint, ha nem indult volna a DK egy szeptember elején lebonyolított országgyűlési választáson, akkor szimpatizánsainak szavazatai többségében valószínűleg „elvesztek” volna a kormányváltást akaró erők szempontjából. A híveik ugyanis ebben az esetben inkább bejutásra esélytelen mikropártokra szavaztak volna vagy otthon maradnának.

Azért (ha belegondolnak) van abban valami dermesztő, hogy nem is olyan régen milyen sokan erre a pártra szavaztak. Furcsálltam is (mondhatnám, nem tetszett), hogy Magyar Péter együtt említi a dékát a fidesszel.

Már nem furcsállom. Csak azt nem tudom még eldönteni, a butaság mélységein morfondírozzak, a megátalkodott primitívségen, a bigottságon képedjek el, vagy vegyem tudomásul, hogy megint József Attila verse való ide, mert a "baloldal" szó zsolozsmázása nem csak gyanús, rosszabb annál:

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
  mivelhogy rend kell a világba,
  a rend pedig arravaló,
  hogy ne legyen a gyerek hiába
  s ne legyen szabad, ami jó.

Nem nagy boldogság tudomásul venni, nemcsak a fidesz szavazók bűnsegédi bűnrészesek...

Egy meggyilkolt amerikairól

Ezt a mondatot az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatából idéztem két hónappal ezelőtt.

19. cikk

Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, ami magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, tájékozódhasson és terjeszthessen információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon.

Ez a mondat is az akkori bejegyzésemből való:

Az 1948-ban deklarált „szólásszabadság” voltaképpen nem egyéb, mint felszólítás a gyalázkodásra, a gyűlölet és a butaság legitimációja a totálisan félreértelmezett „liberalizmus” által. 

A múltkor említettem Galileit - helytelenül, a tárgyhoz nincs köze, minthogy Galilei nem a "véleménye" miatt szenvedett zaklatást. Ő mérések eredményeit közölte, a legmagasabb tudomány tökéletesen elvégzett kísérleteinek az összegzését és nem a véleményét. A véleményét az egyház közölte: az inkvizíció betiltotta a könyveit, Galileit a tudományos eredményeinek a megtagadására kényszerítette, halálos fenyegetés útján. Az 1948-as deklaráció az egyházat szabadítja fel, mondván, joguk volt a véleményükhöz. Arra nézvést nincs "iránymutatás", ahhoz is volt-e joga az egyháznak, hogy tiltson, fenyegessen és emberek százmillióit gyilkolja meg a véleményének nyomatékosítása céljából, dehát miért ne lett volna.

Most lelőttek egy embert Amerikában. A tettet gyalázatosnak tartom, semmiféle embernek, semmiféle ember működtette intézménynek, egyháznak, államnak nincs semmiféle joga embert ölni. Viszont ennek a förtelmes gyilkosságnak a kapcsán megismétlem a fenti mondatomat: Az 1948-ban deklarált „szólásszabadság” voltaképpen nem egyéb, mint felszólítás a gyalázkodásra, a gyűlölet és a butaság legitimációja a totálisan félreértelmezett „liberalizmus” által. A meggyilkolt ember nem tudományos mérések többször ellenőrzött eredményeit, és az ezekből eredő következtetéseket közölte, hanem a közönség félrevezetésére és ingerlésére való szövegeket, a különféle törvényhelyek tiltásait figyelmen kívül hagyó mondatokat, mondanivalójának lényege a rasszizmus, a homofóbia, az antiszemitizmus terjesztése volt, "vita"helyszínein egy asztalt tett ki „Prove me wrong table” (bizonyítsd, hogy tévedek-asztal) felirattal, ezek a viták sokkal inkább provokációk voltak, a liberális egyetemi ifjúság hergelésére szorítkoztak, soha szó sem volt annak lehetőségéről, hogy az asztalnál ülő hagyná magát meggyőzni. A meggyilkolt ember részben a 19. cikk áldozata, egy normális, emberhez méltó jogrendben soha nem juthatott volna el odáig, hogy förtelmes eszméivel a nyilvánosság elé álljon. A másik tényező, ami ehhez a felháborító gyilkossághoz vezetett, és ami a 19. cikket a sokszoros hatványára emeli, az internet végtelen szabadsága, mert mint tudjuk, a végtelen, semmilyen korlátot nem ismerő "szabadságnak" van egy sajátossága - a vele járó totális védtelenség. A tíz millió "követő" nyújtotta, iszonyúan hamis illúzió a népszerűségről és érinthetetlenségről, ami a meggyilkoltnál lényegesen kevésbé buta és kevesebb gyűlöletet árasztó embert is elringatná. A harmadik az évszázadok óta abszolút félreértelmezett demokrácia, a silány mennyiség uralma. Ami lehetővé tette például a szerencsétlen meggyilkolt családapa országában egy olyan lény "megválasztását", akinél butább, gerinctelenebb, tanulatlanabb alak legföljebb Magyarországon található, az amerikai Mészáros Lőrincet, aki az írószert úgy tartja a kezében, mint egy csipet sót, mely fekete ácsceruzával rendre létrehoz egy grafológiai tragédiát, és ezt az amerikai elnök aláírásának tartja, fel is mutatja abban az irodában, ahol eddig legalább nem álltak félkörben hozzá hasonló kitüremkedései az élővilágnak - mi várható egy olyan országban, amelyben dühöng a primitív exhibicionizmus. 

A 19. cikk a "majom a tükörben" effektus tömeges szétterjedéséhez vezetett, a meggyilkoltéhoz hasonló nézetekkel élők azt kapják, amit értenek, azt látják, amit a majom a tükörben: saját magukat.

Mondjam, mi a megoldás? Minek? Aki teljes terjedelmében érti a fentieket, úgy is tudja, aki meg csak nagyjából, az az égre emeli a zavaros tekintetét, és felháborodva megkérdezi: kivenni a törvények közül a szólásszabadságot?! Súlyosan büntetni a széles körben hirdetett káros, gyűlöletet keltő eszméket?! Botrány!!! Szabályozni az internetet? Arra használni, ami annak a pozitív, az emberi szellem fejlődését segítő része? Még mit nem? Visszaállítani a demokrácia eredeti, ógörög jelentését, a "hasznosak és érdemesek" hivatalba helyezését, akik az ügyeket intézik, szakértelemmel, empátiával? Még csak az hiányzik! Akkor velem mi lesz?! Tanuljak?! Azt hiszik ezek, hogy meg akarom tenni az első lépést az emberré válás útján?! 

Ugyan kérem...