Lehet, hogy már késő?

Olvasok megjegyzéseket a csúti primitív legújabb megnyilvánulásáról. Mindenki fel van háborodva azon, hogy Ferenc pápa nem lehetett a "fölbujtója, bátorítója..." ennek a miniszterelnöki hivatalt bitorló kitüremkedésnek, mert a pápa mindenféle olyanokat mondott, amik ellene szólnak annak, amit ez a tudatlan főemlős tesz. De senkit nem zavar a magyar nyelv folyamatos kerékbetörése, amit ez az isten rosszkedvében teremtett gyűlöletgóc rendszeresen gyakorol. Ezúttal bűnsegédként említi az egyházfőt, azt mondja, Ferenc pápa az ő "fölbujtója", ami csak részben azért érdekes, mert eddig egyszer sem ismerte be, hogy az ő leglényegesebb meghatározása a köztörvényes bűnözősége. Az azért bizonyos szempontból szomorúbb, hogy a magyar értelmiség krémje vagy nem ismeri egy magyar szó jelentését, vagy úgy gondolja, igazán nem fontos szót emelni anyanyelvének megrontója ellen. 

Az Értelmező Szótár gyakran hibás, hiányos, de a "felbujt" címszó rendben van: Felbujt vkit vmire: vmely bűncselekmény elkövetésére titokban rábír, rábeszél vkit. Gyilkosságra, lázadásra, lopásra bujt fel vkit... Vkit bujtogatva vki ellen ingerel. Felbujtja a tulajdon családja, a szomszédja ellen... felbujtás - jogtalan, gonosz cselekedetre való rábírás, rábeszélés, ösztönzés...

Egy primitív, ostoba emberszerű lény nem tartja fontosnak az emberré válást, mert nem tudja magáról, hogy ő primitív és ostoba, ő ezt a létet ismeri, ezt tartja természetesnek. Nem azért szükséges a primitív, ostoba megnyilvánulásait szóvá tenni, mert abból az illető tanulni fog. Hanem mert a gaz nagyon virulens, ha a megjelenése pillanatában nem irtjuk, mindent ellep. 1989. június 16-án kellett volna észlelni és nyomban cselekedni...

Életfogytiglan

 „Aki a magyar törvényeket és a magyar szabályokat nem tiszteli, annak semmilyen szinten nem kell Magyarországon maradnia” – mondta az MTI tudósítása szerint Pintér Sándor belügyminiszter...

Aki ezeket a törvényeket és szabályokat írja, elfogadtatja és rákényszeríti a magyar népre, annak viszont egy bizonyos szinten mindenképpen Magyarországon kell maradnia. Ezt fegyháznak hívják.

Hát istenem...

Ezt mondta a Magyarország miniszterelnöki hivatalát bitorló alak: 

"...ez az a pillanat, amikor megnyílik a föld az ember lába alatt és eltűnik a süllyesztőben..."

Fent leírt figura ezzel azt mondta, hogy már a Földgolyó is elszégyelli magát miatta, megnyílik alatta a föld, hogy mindörökre elnyelje azt a gyalázatot, amit az ő személye és tevékenysége jelent. Valamint el kell takarodnia a nyilvánosság elől, leszerepelt, förtelmes tetteivel eljutott odáig, hogy el kell tűnnie az emberek szeme elől - az ilyenekre mondják azt, mikor végre kiiktatták a közéletből, hogy eltűnt a süllyesztőben.

Ez az iszonyatosan buta, tanulatlan, faragatlan lény azt akarta mondani, hogy elképedt azon, amit egy magyar EU képviselő mondott. Az idézett mondat lett belőle. Azon a szellemi szinten, ahol a leírt élő szervezet tartózkodik, legalább körülbelül meg tudják fogalmazni azt, amit mondani akarnak. Egy nagyvárosban a kültelken élő lumpen általában meg tudja értetni magát a környezetével. A Magyarország miniszterelnöki hivatalát bitorló alak ül a rádióstúdiónak magasztalt, arra kevéssé hasonlító helyiségben, kezében valamilyen írószer, amivel valamit firkál, jó esetben pontpontvesszőcskét, de inkább csak mindenféle krikszkrakszokat, és közben többé-kevésbé artikulált hangokat ad ki, amik segítségével vagy sikerül körülbelül kifejeznie azt, amit a szerencsétlen adottságaival a szerencsétlen körülmények között felnőve össze bír rakni az elméjében, vagy nem sikerül. Többnyire nem. Én ilyen agyberendezésű emberek között nőttem fel a főváros legsötétebb kerületében, nyaranta pedig egy faluszélen, én értem az egyszerűnek nevezett embereket. Azt is értettem, hogy ez a hátrányos helyzetű, érzelmi felszereltségét tekintve az ősközösségben ragadt főemlős március 15-én csak azt mondta el hangosan, amit az ő köreiben természetesnek tartanak, amit a papájától hallott a születésétől fogva, amiben ő a jelen pillanatig nem talál semmi kivetni valót. Ha egyáltalán eljutott hozzá a homo sapiens-ekből álló társadalom helytelenítése, nyilván nem is értette, mi bajuk van ezeknek azzal, hogy poloskának tekinti a különféle, az ő körein kívül eső embereket. Ezt ő így érzi és így tartja helyénvalónak egészen kicsi kora óta, és ha ez valakinek nem tetszik, akkor azzal egyetlen teendő van, jól fejbe vágni és addig verni, amíg utána nem mondja, az áttelelt poloskákat el kell takarítani. Mit lehet ezen nem érteni? Óva intek mindenkit attól, hogy próbálja megmagyarázni a Magyarország miniszterelnöki hivatalát bitorló alaknak, mennyire nincs rendjén, amit beszél, csak begurulna és fenyegetődzni kezdene, mint az apja hasonló helyzetekben. Ez a fajta élőlény nem bírja felfogni az övétől eltérő frekvencián érkező hangeffektusokat, csak mélységes megvetést érez a beleiben kavarogni. És el akarna tűnni a süllyesztőben.

Az emberi kapcsolatokról

A kanadai Cambridge-ben láttam először olyan szerkezetet, ami néhány másodpercre elgondolkodtatott, de akkor még nem láttam a lényeget. Az akkori, 2005-ös naplómból teszek ide néhány sort:

„Vásárlás után fizetünk. A kocsit beállítja az ember egy számítógép mellé, a gép túloldalán egy acél forgózsámolyon körben műanyag zacskók sorakoznak, a legközelebbinek nyitva a szája. Valami műszer jelzi, ha már eleget raktál bele, akkor fordul a zsámoly, jön a következő tátott szájú zacskó. Az árut előzőleg végig húzod egy másik pokolgép előtt, ilyen nálunk is van, ez leolvassa a vonalkódot. Mikor végeztél, a masinát megeteted a hitelkártyáddal, az elviszi a pénzedet, aztán mehetsz. Azt nem pontosan értem, miért nyavalyognak a politikusok az egész világon növekvő munkanélküliséget tapasztalván, ha egyszer az ajkukat nyalogatják, amikor bekopog hozzájuk a feltaláló egy ilyen műpénztárosnővel.”

A kezdetek sokkal régebbiek, nem tudok pontos dátumot. Azért nem tudok, mert nincs. A kanadai műpénztárosnő is csak része egy folyamatnak. A személytelenség, az emberi kapcsolatok kiölésének legmélyét az internet „közösségi oldalaival” értük el, de nyilván lesz ez még mélyebb is. A Kamaszok című angol négyrészes sorozat karcolja az emberiség visszafejlődésének lényegi elemeit, de az igazán fontos dolgokig nem jut el (nem is akar, nem is feladata, így jó, ahogy van). Hogy ugyanis az internet különféle helyein bárkiről bármit meg lehet tudni, pontosabban bárkinek az életében lehet vájkálni. Aminek folyományaként bárkire rá lehet zúdítani bármilyen hazugsághalmazt, és az ebből fakadó gyűlöletet, mely gyűlölet aztán járvány szerűen, villámgyorsan terjed szét. Nincs ugyanis olyan ember, akit valamilyen emberfajta ne gyűlölne. És az emberiségnek nincs is egyéb igénye, mint nézni önmagát sok-sok példányban, igazolva látni a saját csököttségét a mások cselekedeteiben, és ezekkel az azonos csordához tartozókkal együtt gyűlölni a más csordához tartozókat. Soha ilyen széles nyilvánosságot, ilyen tömeges jóváhagyást nem kapott a primitív ember ösztönélete, soha ilyen iszonyatos eszközt, ilyen tömegpusztító szerkezetet nem kaptak azok, akiknek érdeke az emberiség minél sötétebb butaságban tartása, hogy a csordaszellem legyen a természetes lét. Hogy az embernek rohamosan csökkenjen az esélye az állatvilágból való kiemelkedésre. Mindez két dimenzióban, fel-le, balra-jobbra egy lapos képernyőn, személyes, a másik embert láthatóvá, megérinthetővé tevő kapcsolat nélkül. 2025-ben az ember elektronikusan gyűlöl, ami nem volna olyan nagy baj, de úgy is szeret, azaz mostanában „rajong”, mert egy-két évtizede ez az egyetlen pozitívnak hitt viszonyulási forma. A „követők” rajonganak. Nemcsak megérinteni nem lehet azt, akiért rajonganak, beszélni sem lehet vele. Mással sem. Elektronikusan sem. Gépről szóló hang mondja, hogy „minden ügyintéző foglalt”. Az is marad végig a másfél órán át, amíg valaki képes hallgatni a zajt-zörejt, ami zene címén a hallgatóból árad.

Mindez valamikor a 20. század közepén úgy kezdődött, hogy az ember látott valamit az utcán, hazarohant, megnézte, benne van-e a tévéhíradóban, ha benne volt, az ember az eseményt megtörténtnek tekintette. Ha nem volt benne, az esemény elvesztette a hitelét és a jelentőségét. Ma egy fiú  egy lánnyal nem tud mit kezdeni, ha a lányt nem találja az instán. A közöttük lévő kapcsolat azáltal nem válik valóságossá, hogy egymás mellett ülnek az osztályban, valamilyen viszony akkor kezdődik, ha „ráírnak” egymásra (nem a homlokukra, hanem a vatszapra), ha a buszon ülve a telefonjukkal (bocs, a telójukkal) csetelnek. És legfőképpen, ha „elolvasták” a mások véleményét arról a lányról. Mely vélemények mindenféle piktogramokkal jelennek meg. Minél többféle emoji van egy lány (vagy fiú) alatt, annál érdekesebb. Hogy valójában milyen, az nem fontos, bonyolult fogalmakat nemcsak az ábrák nem képesek üzenni, a befogadó nem is értené – visszajelző személyiség híján így válik egyre szimplábbá és érdektelenebbé a legszínesebb egyéniség is…

Az egymás közötti kapcsolatok megölésének természetes következménye az érzelmi elszegényedés, azzal pedig együtt jár az elbutulás, ha elfogadjuk azt az alaptételt, mely szerint az értelem fejlődése eo ipso emocionális indíttatású. Egyszerűbben (és magyarul) szólva az a vágy, hogy valaki okos akar lenni, mindenekelőtt érzelmi kérdés. Ám az a szintje és minősége az érzelemnek, az az igény, ami kimerül abban, hogy megszagolja valaki egy másik fajtárs hátsóját, ahogyan azt némely emlősállatok teszik, nem hozza magával a motivációt A varázshegy elolvasására. Ennélfogva elég gyorsan el fog pusztulni az ember kultúrája. A kezdeteken már túl vagyunk. A zene évtizedekkel ezelőtt kiszenvedett, elmúlt századok zeneszerzőinek műveiből élünk (már aki). Nemcsak zeneszerző nincs már, festő és szobrász sincs, és Bob Dylan kapja az irodalmi Nobel-díjat. Föl tetszett háborodni Vészabó Noémi Munkácsy-díján. Miért, kinek kellett volna adni? Van jelentős képzőművészünk, csak én nem tudok róla? Vészabó Noémira „van igény”. Ki másra?

1916-ban egy zürichi színházban Tristan Tzara a dadaisták bemutatkozó estjén kiment a színpadra és megborotválkozott. A produkció a dadaista művészet lényegét mutatta be. A színházban körülbelül ötvenen voltak. Ma a tiktokon valaki pofákat vág, milliók nézik. A zürichi „előadást” kifütyülték, de többen tapsoltak is. A tiktokot lájkolják. Millióan. Akinek nem tetszett a dadaizmus, még nézhette Matisse, Derain, Renoir, Degas, Modigliani képeit. Akinek nem tetszik a tiktok, ma is nézheti Matisse, Derain, Renoir, Degas, Modigliani képeit. Vagy Vészabó Noémit.

Ahhoz képest, ami a színházakban van színielőadás helyett, Tzara borotválkozása maga volt a nemes művészet. Faragatlan, műveletlen, ostoba, nagyképű, önmaguktól ájult rendezők gyalázzák meg a világirodalom remekműveit, és alázzák meg a tehetetlen színészeket. Esetleg (mint a színházművészet magasiskoláját) a közönség nézhet párbeszédesített faliújságot, a napi politikának a word futószalagján gyártott, drámai előadásként hirdetett performanszát…

A fész meg a többi gyilkos förtelem egyedekre szaggatja szét a társaslénynek született emberiséget, az egyes családtagok otthon félrevonulva kotorásznak mindenféle vadidegen emberek magánügyeiben, amit azok éppen ezeknek a számukra vadidegen embereknek teregetnek ki, és ha már rengeteg ilyen vadidegen „követőjük” van, akkor azt mondják, hurrá. Ha még rengetegebb, akkor már úgy hívják őket, hogy „influenszer”, attól kezdve bármit tehetnek, utánozni fogják őket a „követők”. Mint például azt a korábbi ketrecharcost, akit a Kamaszokban is említenek, egy nő- és fajgyűlölő bűnözőt, akit régen többszörös életfogytiglanra kellett volna ítélni, mert nincs az a tömeggyilkos, aki nagyobb pusztítást tudna végezni az ifjúságban, mint ez az alak. És ebből a fajtából rengeteg van. Ugye nem kell mondanom, a trumpféle, putyinféle és a rajtuk fityegő orbánféle fertőzőgóc sem létezne a fész meg a többi ehhez hasonló iszonyat nélkül…

Amíg Zuckerberg és a hozzá hasonlók vagyonát el nem kobozzák, ezeket a figurákat életfogytiglan fegyházba nem zárják, és az erről szóló bírósági ítélet egyben örökre el nem törli a „közösségi médiát”, addig nehéz elképzelni, hogy az emberiség ezt is megússza. A kereszténység és a demokrácia után ezt a harmadik tömeggyilkos pusztítást szinte lehetetlen túlélni…

P.S.: Majd' elfelejtettem a "mesterséges intelligenciát". Az emberi birkaság legborzalmasabb holmiját. Ha ezt ki nem irtják nagyon rövid időn belül úgy, hogy soha többé vissza ne tudjon jönni (lehet, már most is késő), akkor a fajunknak adok még tíz-tizenöt évet. Nincs az a természeti katasztrófa vagy hidrogénbomba, ami alaposabban és gyorsabban tudná kipusztítani az embert...

Csak a rend kedvéért

Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár – mondta Woody Allen az Annie Hallban.

Aki nem jó újságírónak sem és sportolónak sem, abból lesz a sportújságíró – mondom én.

Ezt olvastam kedd reggel, három sportújságíró bírta összehozni egyesült erővel:

„Az isztambuli vereséget követően Budapesten is kikapott a magyar válogatott Törökországtól és 1-6-os összesítéssel bukta el a párharcot, így kiesett a Nemzetek Ligája B divíziójába. Marco Rossi helyzete nem volt könnyű, a két meccs során ugyanis több alapemberére sem számíthatott.

Bár felületesen szemlélve, az eredményből kiindulva könnyen letargikus állapotba kerülhet az egyszeri magyar szurkoló, valójában erre semmi ok, ugyanis a játék képét tekintve pariban voltak Szoboszlaiék a törökökkel.”

Ha a butaság fájna, ülve nyalnák a Holdat. Elemeznek. Mikroszkóp alá teszik a levéltetűt. És még így sem látják, mert nincs az a mikroszkóp, ami ezt a tárgylemezre tett bagázst észlelhetővé volna képes nagyítani. Nekik a „játék képe” így is döntetlent mutatott. 6:1-nél. Tessék mondani, kinek az ánuszába tetszik nyelvvel előre közlekedni? Ugye nem a magyar válogatott mezt viselő, a sportot meggyalázó futballipari segédmunkásokéba?

Dehát nem is ez a baj. Hanem ennek a förtelmes jelenségnek a puszta tudomásul vétele. Mintha a „magyar futballnak” nevezett ócska szélhámosságnak volna valami köze ahhoz a régi játékhoz, amit huszonketten játszanak egy labdával. A teljes magyar sportsajtó drukkol ennek a gyalázatos szemfényvesztésnek, mintha ez valami nemzeti ügy volna, és hülyíti még sötétebbre a tribünökre járó, az emberi fajra egyre kevésbé emlékeztető lényeket.

Leírom sokadszor: egy primitív despota évtizedek óta önti bele az országlakosoktól elrabolt százmilliárdokat a „magyar futball” nevű, 1956 után lassan, majd a 70-es évektől mind gyorsabban halódó játékba. A pusztulás nemhogy nem állt meg, gyorsult. Közben az egyszemélyű tulajdona lett a magyar történelem legtaszítóbb, kizárólag rombolni képes figurájának. A csocsóbábújai százmilliókat kapnak, mindenféle teljesítmény nélkül, a gazdájukhoz hasonlóan ellenszenves, prepotens, gazdagságukkal hivalkodó brigantik. Aki ezeknek a meccseit a saját ügyének tekinti, az semmit nem lát a Magyarországon zajló borzalomból.

Ha valakiben felmerülne a kérdés valamiféle párhuzamról: az ötvenes évek Aranycsapata a világ legjobb futballválogatottja volt. Az 1954-es világbajnokság végeredménye nem a sportpályán született, hanem a politikában. Adenauernek, a németek máig legjobb kancellárjának sokkal többet is megért volna az 54-es világbajnokság megnyerése, mint amennyibe végül került neki, hogy visszaadja a nemnáci kisember önbecsülését, a német múlthoz való visszatérést. Hiteles, tárgyi bizonyítékom nincs, de az ismert körülmények felérnek bármilyen dokumentummal – talán én vagyok az utolsó élő ember, aki a berni döntőről mást is tud, mint amiket el lehet olvasni róla. Például én még jártam a 60-as évek első felében a pártgarázsba (ott szevizelték az olyan nagy országos lapok szerkesztőségi autóit, mint a Képes Újság volt), ahol a szerelő úgy mondta meg, hol találom a miénket, hogy „ott áll a két világbajnok Mercedes mögött”. A pártgarázsban minden szerelő és próbamester csak „világbajnok Mercedes”-nek nevezte azt a 30 autót, ami nem sokkal az 54-es VB után érkezett oda, a Kárpát utcai pártgarázsba.

30 ilyen autó jött be Magyarországra

1954 nyarán

Kocsis Sándor, a magyar válogatott jobbösszekötője közeli barátomnak számított, a mamája baromfiárus volt a Teleki téri piacon, a nagymamámmal csak nála vásároltunk, ha Sanyinak volt szabadideje, ő is beállt segíteni Kocsis néninek. Ő azt mondta, „öreg, ne kérdezz, még neked se válaszolok”. A németeket az elődöntőben könnyen verték 8:3-ra. A döntőre Herberger sokat változtatott, de a kulcsemberek maradtak. A védelem biztos alakjai, Liebrich, Kohlmayer és Posipal játszott a döntőben is, ők kaptak nyolcat az előző meccsen. A csatársorban ott volt Rahn és Fritz Walter mindkétszer, a többiek akárkik lehettek. Tetszik gondolni, hogy egy 8:3-ra elvesztett meccs után megtáltosodnak? Hogy a magyar csapat megint vezet 2:0-ra, aztán veszít 3:2-re? Ezt ők csinálták így többször is, csak fordítva. Megverik a világ akkori két legjobb csapatát, a kétszeres világbajnok Uruguay-t és az ezüstérmes Brazíliát, aztán kikapnak egy olyan vizesnyolcastól, amilyennek a németeket minősítették akkor? A valamit sejtő, de semmit nem tudó német sajtó vajon miért nevezte az eredményt „berni csodának” meg „német csodának”?

Magyaráztak és magyaráznak mindenfélét azóta is, a valódi történetet Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Konrad Adenauer meg az ő egy-két embere ismerte.

Ezeket csak a rend kedvéért írtam le, hogy legalább valami kétség maradjon a magabiztosan hazudozók történetei mellett. A lényeg ettől sem változik: az a magyar csapat volt a világon a legjobb, bármelyik válogatottat akkor és úgy verték, ahogy akarták.

Ehhez képest Rákosi Mátyás inkább utálta őket, de nem szólt, mert neki szerezték a népszerűséget. A puhagerincű, pénz- és hataloméhes Puskáson kívül a többi nem volt az ő emberük (mellesleg – ezt is többször leírtam már – legalább öt jobb játékos volt csak abban a csapatban, mint Puskás, például az 54-es VB gólkirálya, Kocsis, aztán Bozsik, Lantos, Czibor, de az országban még többen is, igaz, akkora szája viszont senkinek nem volt, és főképp olyan pártfogója, mint a honvédelmi miniszter Farkas Mihály). És nem voltak kirívóan gazdagok. Utazhattak, csempészhettek, de nem sokban különböztek a nép gyermekeitől. Nekik lehetett drukkolni, ők nem a rezsimet jelentették, hanem valami reményt, miszerint a magyar mégsem annyira alávaló.

Amilyenné a 21. század elején ez a dagadtra hízott rabló tette Magyarországot, nem utolsó sorban a baromian tehetségtelen és éktelenül ellenszenves futballistái hathatós közreműködésével.

 

Magyarország miniszterelnöke

 Ízlés, kultúra, intelligencia.

A kormányfő elújságolta, hogy néha megnézi a labdarúgással foglalkozó blog cikkeit, videóit, és különösen az tetszik neki, amikor szétrúgják egymást a játékosok, amelyet Orbán „csontzenének” tart.

A pálya széléről

„Nem harcolhatunk a szabadságért a szabadságunkat föláldozva. És nincs magasztosabb cél, mint túllépni végre az önfelmentő hazugságainkon. Egy ügyes stratéga ezt a Pride aknát simán átkeretezi, és csinál belőle egy össznemzeti ügyet. Fölösleges arra hivatkozni, hogy a vidékieket ez nem érdekli. Ez is csak arra jó, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. BETILTOTTÁK A SZABAD GYÜLEKEZÉST, EMBEREK!!! HALLÓ!!!!!!!!!!!!!! Magyar Péternek vállalnia kell a kockázatot, hogy ne veszítse el hitelét, és együtt kellene sétálnia mindazokkal, akik a térfigyelő kamerák kereszttüzében is felvállalják akár nemi, akár politikai identitásukat. Mert kizárólag egyetlen üzenet erősíti a nemzetet: You’ll never walk alone!”

Bírom ezeket a bekiabáló okosokat. Szerencsére az általam nem különösebben kedvelt, de minden lehetőségemmel támogatott Magyar Pétert nem érdeklik. Szerencsére elég pontosan tudja, mennyivel többet veszíthet egy Pride melletti kiállással, mint amennyit nyerne rajta. Egyszer már majdnem belezuhant egy hasonló csapdába, amikor a „gyermekvédelemmel” kezdett foglalkozni. Akkor még éppen idejében ébredt, midőn rájött, hogy Magyarországon a gyerek nem fontos. Senkit sem érdekelnek a gyerekek. Ahogyan a Pride sem. Utóbbi még sokkal rosszabb, mint a gyerek, mert a gyerek csak idegesítő, folyton zajong és sokba kerül, de ez a buzifelvonulás gyűlöletes is. Persze, kell próbálkozni valamelyest azzal a magyarázattal, hogy ez a gyülekezés szabadságát jelenti meg ilyesmi, de azért azt jó tudni, hogy a magyar lakosságnak körülbelül akkora része gyűlöli a buzikat, mint a zsidókat, azaz úgy 96-97 százalék. Van köztük sok szalonbuzizó, aki talán megölni nem tudná őket, ahogyan a szalonzsidózó is csak a pofáját jártatja, de ahhoz is gyáva, hogy hangosan fröcsögjön. A gyülekezés szabadsága meg aztán végképp senkit nem érdekel.

Én annak idején megengedtem magamnak, hogy kiálljak a Pride-on résztvevők mellett, ahogyan azt is, hogy kijelentettem, kéretik engem zsidónak tekinteni, amíg egyetlen antiszemita lehet a magyar kormányban. Megtehettem, a hallgatóim egy része legföljebb csóválta a fejét, de nem pártolt el tőlem. Egy politikus ezt nem engedheti meg magának. Ez a Magyar Péter nevű ember elég okos ahhoz, hogy tudja, melyik serpenyőbe milyen súly való.

Kíváncsian, mondhatnám izgatottan várom, mikor jön rá arra, hogy az Út a börtönbe program kiváló elgondolás, de csak akkor, ha holnap elkezdik.

Tegnap kellett volna.