Melldöngetés

Megy az ünneplés. A Himnuszt és annak költőjét ünnepeljük ( a költőjével nem is volna bajom). Nem véletlen ez a harsogás. Gondoltam, ideteszek egy részletet az Ezerév című könyvemből, legalább az a néhány ember olvashassa, aki ezzel a bloggal tölti olykor az idejét.

Jöjjön a válasz ennek a könyvnek a központi kérdésére: hol veszett el a mi nemzeti nagylétünk.

Sehol. Nem volt nekünk olyanunk soha. Régi dicsőségünk sehol sem késel az éji homályban, nem is késelt soha, mert nemcsak nemzeti nagylétünk nem volt, régi dicsőségünk sem. Zalán meg soha nem futott. Legalábbis előlünk bizonyosan nem. Mellesleg a fene tudja, ki volt az. Meg aztán – bármilyen kellemetlen – bizony elronthatott minket egykoron a vad tatár khán xerxesi tábora, ami hagyján, de a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma is. Ezenkívül Árpád hős magzatjai egyrészt nem léteztek, másrészt – ebből fakadóan – sosem voltak hősök, valamint nem virágozának fel. Egyetlen másodpercre sem.

Hát igen. Az is kérdés, a baromian kártékony magyar történetírás mellett mi legyen a magyar irodalomnak ezekkel az égre író pufogásaival. Ezekkel a magasztos hazugságokat összevissza dobáló, (nem szívesen mondok ilyet) dagályos és éppen ezért meglehetősen vacak verseivel. Mit kezdjen a Szózattal Szilárd Leó, Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert, Kármán Tódor, Munkácsy Mihály, Paál László, Goldmark Károly, László Fülöp, Víg Tamás, Doráti Antal? Meg az a néhány millió névtelen, aki önszántából ment el innen, és esze ágában sem volt (most sincs) ide visszajönni, mert semmi kedve megvárni azt a jobb kort. Buzgón imádkozni sem akar.

Fene tudja, miért, de azt hiszem, nincs lényeges különbség a hamis történelem és a rossz versek tanítása között. Legföljebb annyi, hogy előbbi köztörvényes, büntetendő cselekmény, és abban a formájában irtandó minden oktatási intézményből. Egy ostobán nyavalygó, hazug és kártékony nézeteket generáló költemény tanítása viszont lehetséges – volna, pusztán azért, hogy megmutassuk, hová vezet a fals történelemírás, olykor még egy nagy költő életművébe is belerondít. Hogy ugyanis ennek a hazug történelemírásnak a következtében születnek a Himnusz és Szózat szerű förtelmes, a magyar felsőbbrendűséget és vesztességet egyszerre sugalló, hazug versezetek, amik önmagukban szinte jóvátehetetlen dúlást vittek véghez a magyar néplélekben, nagyobbat, mint a kiváltó történelemírás (bővebbet erről Nyáry Krisztián könyvében találtok, Kölcsey véleményével a saját verséről, a könyv címe: Általad nyert szép hazát). Persze ebben az esetben is nagy a tanár felelőssége, eléggé felkészült-e ahhoz, hogy egy alapos elemzéssel rávezesse a diákokat, mi a baj az effajta véres könnyeket síró klapanciákkal. Hogy ez nem irodalom, hanem nacionalista faliújság. Hogy ilyeneket politikus ír, nem költő. Aztán a nebuló azt kezd vele, amit akar. Mindenesetre egy működő iskolarendszer kevesebb olyan gyereket képezne, aki bömbölve énekeli vagy hallgatja a Himnuszt, miközben magát szomorú és megalázott embernek képzelve gyűlöli a világ többi részét, abban a meggyőződésben, hogy ő megbűnhődte már, ennélfogva ő mindenkinél különb. Holott a múltat nem megbűnhődni kellene, hanem tudomásul venni a maga valójában, és elkezdeni azt a jövőt építeni, amit ezer évvel ezelőtt kellett volna.

Adós vagyok a jelenség (a melldöngetés, tódítás, hazudozás, kisebbrendűségből fakadó gyűlölet és bosszúvágy) okozóival, a forrásokkal, ahová beszerzésre jártak például még az olyan költők is, mint a zseni Vörösmarty, a remek Kölcsey és a kiváló Berzsenyi. Akiktől elvárhatnánk ugyan, hogy ha alaposan olvasni és kételkedni nem tanultak is meg, legalább kérdezni tudnak (ahogyan kortársuk, Széchenyi István képes volt erre), de ez a módszer nem tartozott a poétai fegyverzetükhöz. Pedig latinul természetesen valamennyien tudtak, és ha gondolkodni nem tanultak is meg Descartes-tól, a „de omnibus dubitandum est” (az eredeti mű is latinul íródott, nem franciául) legalább töprengésre késztethette volna kedves mindnyájukat. Nem késztette.

Nagy költőink (és a többiek) beszerzési forrásairól, a Hungarus-tudatos történetírókról kell néhány mondatban megemlékeznem és a hozzájuk szorosan kapcsolható meseirodalomról. Ezt azért szükséges tisztázni, mert a reformkorban élők még semmit nem tudhattak sem Anonymus, sem Kálti Márk művéről (hacsak be nem kéredzkedtek a Bécsi Udvari Könyvtárba – ennek sehol sincs nyoma), valamilyen közvetítőkre volt szükségük, akik még ismerhették a két „alapművet”, vagy legalább olyat, aki még láthatta.

Werbőczy Tripartituma legföljebb azért érdemel említést, mert az ő megállapítása, miszerint nem létezett törvénykönyv az övé előtt, legalábbis érdekes, talán tanulságos is. A két slágerszerző, ugyancsak a XV. századból (Bonfini, Marzio) meg a „barbár” Thuróczi a közvetítők közé tartoznak, az olaszok csak áttételesen, mert őket a nemzeti vagánykodás nem motiválta, nem érezték feladatuknak bizonyítani, hogy a magyar nép van olyan értékes, mint bármelyik európai, sőt. Thuróczi meg a másik véglet, őt már a kortársak is elviselhetetlennek tartották.

Van egy érdekes vonulat a XX. századi visszatekintésekben, amik úgy bontják „irányzatokra” a magyar történetírást, ahogyan a fontoskodó, magukat teoretikusoknak képzelő jazz- és cikizene „elemzők” teszik ezt a könnyűzene különfélének vélt változataival: ott, ha két hang valami módon eltér egymástól, már más besorolást kap (egyik kedvencem a gothic metal és a gothic rock, ahol már azt sem sikerült fölfedeznem, hogy bármely két egész nóta különbözne egymástól vagy bármi mástól, hóttegyforma az összes, és az illető stílus annyira emlékeztet a gótikára, mint egy földbevájt kunyhó – a szó második jelentésére, a barbárra, vadra persze annál inkább). Ezek a könnyűműfajban utazó történészek arra az eredményre jutottak, hogy a „humanista” (ez már nagyon jó) történetírás „felbomlott” a XVII. században. Addig nyilván egységes volt. Látnak ők „felekezetivé váló történetírást”, ezenkívül „erdélyi, sőt tiszántúli történetírást”. Ezen kívül van „jezsuita”, illetve „protestáns”, aztán „forrásgyűjtő” meg „forrásközlő”, valamint a Bél Mátyás-féle „honismereti iskola”. Itt is van egy kedvencem, a „tudományos történetírás”, ami ugyebár nyílt beismerése annak, hogy van nem tudományos történetírás is. Ehhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy úgyszólván csak az van, például az itt felsoroltak.

A Hungarus-tudat abból a különben reális felismerésből táplálkozott, hogy a nyugati történetírás nem vesz tudomást Magyarországról. Jónéhányan akkor úgy gondolták, ezen változtatni kell, megírták hát a maguk történelmi munkáit, és például Nadányi János Florus Hunaricus-a meg is jelent angolul (1663-ban), korabeli állítások szerint vették, mint a cukrot. Otrokocsi Fóris Ferenc, Enyedi Gáspár, Timon Sámuel, Inchoffer Menyhért szépen körbehivatkozták egymást, sorra írták a magyar múltról szóló értekezéseket – ezekkel két baj van, mindkettő súlyos. Az egyik az, hogy az ő apologetikusnak szánt munkáik nem elsősorban védekeznek, hanem nagyszerűbbnek ábrázolják a magyar történelmet helyből, mint amilyen a nyugati történelem nekifutásból. Azaz folytatják az istváni hagyományt a „pöffeszkedő külföldiek” lenézésével, hogy ugyanis hol vannak ők tőlünk. A másik pedig annak az Anonymus-tól Kálti Márkon, Küküllei Jánoson, Bonfinin, Brodaricson, Istvánffyn átívelő szokásnak a természetes átvétele, hogy mesélnek arról, amit ők magyar történelemnek képzelnek. Skrupulusok nélkül, egy pillanatig sem belegondolva abba, hogy talán nem ártana valami minimális mennyiségű konkrétum. Ne legyünk telhetetlenek, ne sóhajtozzunk az angolszász modellről, ami két különböző helyről származó hiteles forrás nélkül semmit nem fogad el létezőnek – nekünk elég volna egy is. Csak hát annyi sincs. Nem baj, mesélünk helyette. Árpádról, honfoglalásról, Vajkról, egymástól veszik át a szebbnél szebbnek tartott történeteket. És ezekből ír förtelmes verseket Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty. Olykor még Petőfi is...

Az eddigi utolsó elutasítás

A könyvet rendkívül izgalmasnak, jogos indulattal megírt, jó értelemben vett provokatív műnek tartjuk, amelynek – gondoljuk – mindenképpen meg kellene jelennie.

Néhány évvel ezelőtt kiadónk bizonyosan „beleállt” volna e mű kiadásával kétségtelenül együtt járó szakmai és politikai vitákba, de manapság a könyvnek és a kiadónak is csak a mocskos lejárató hadjáratokat, sárdobálást kellene eltűrnie, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk, ezt pedig nem akarjuk.

Kis, független kiadó vagyunk, amelyik a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben nem biztos, hogy sokáig állva tud maradni.

Ugyanakkor reméljük, hogy az Ezerév – Semmi nem úgy van hamarosan kiadóra talál. Ehhez sok sikert kívánunk!

Nem ismerem személyesen a kiadó szerkesztőjét, egyszer beszéltem vele telefonon, rokonszenves volt. Nem haragszom rá. Nem is teszek ide semmit, amiről rá lehetne ismerni, csak ezt a levélrészletet. Ezt is csak látleletként. Hogy ránézhessünk és tárgyilagosan megállapíthassuk: ezért olyan ez az ország, ami miatt már sehol nem emelhetjük fel a tekintetünket.

Mit is kellene eltűrnie a kiadónak? "Lejárató hadjáratokat, sárdobálást"... Esetleg "szakmai és politikai vitákat". Hogy milyen áron? Miért kellene mindezt elszenvedni? Egy olyan könyv megjelentetéséért, ami a magyar történelem során először nemcsak megállapítja erről a népről, hogy szerencsétlen, nyomorult és szánalmas, hanem azt is leírja, miért és mióta az. És hogy mit kellene tennie, ha változtatni akar ezen az állapoton.

Nem valószínű, hogy a szerencsétlen, nyomorult és szánalmas nép megdobálja sárral a kiadót, de ha mégis, nem éri meg? Egy könyvért, ami szembenézésre késztet, ami ezerévi hazudozás után elmondja a valóságot, hiteles adatokkal, dokumentumokkal bizonyítva, hogy semmi nem úgy van, ahogyan "történészek" és politikusok hada tolja le a torkunkon, és tesz minket nevetségessé magunk és a világ előtt. Nem kell "beleállni" szakmai és politikai vitákba, nem a véleményemet írtam meg, hanem adatokat és dokumentumokat soroltam fel, amiknek a létén vagy nemlétén nem lehet vitatkozni. Az ugyanis nem vitatéma (csak egy példát mondok a könyvben leírt számtalanból), hogy egy egész "uralkodóházat", valamint eseményeket és intézményeket neveztünk el valakiről, aki a mesék által megjelenített módon soha nem létezett. Nem vitatéma ugyanis, hogy tudunk-e bármit egy Árpád nevű "vezérről", mert a létét semmiféle hiteles dokumentummal nem tudjuk alátámasztani, azt sem tudjuk, hol és mikor született, azt sem, mit tett, hogyan és hol élt, mikor halt meg és hol van eltemetve. 

„Szívesen elidőznénk Arthur udvarában, de – úgy tűnik – nem is volt udvara. A Kerek Asztal lovagjainak kalandjai is a mondák körébe tartoznak, évszázadokkal Arthur halála után keletkeztek, számos ciklusa nem is Angliában, hanem a kontinens dalnokainak képzeletében született.” - írja Szántó György Tibor az Anglia történetében.

Pedig micsoda remek dolog lett volna Anglia nagy történetét elkezdeni egy olyan lánglelkűvel, mint Arthur király. Akkor ráadásul, amikor Angliának még nem is volt nagy története. Jöttek-mentek a kelták meg a rómaiak meg a szászok meg a dánok, alakulgatott valami, dehát Arthur! Hogy’ tudna nekilendülni vele a történelem! Ja hogy nem is volt király? Na és aztán!

Arthur a mondák körébe tartozik. Anglia uralkodóinak sora évszázadokkal később, 829-ben kezdődik Egberttel. Ha nincs korábbról adat, alátámasztható történelmi tény, akkor az legenda. Amit lehet szeretni, lehet róla mesélni, jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) filmeket készíteni, de Anglia történelméhez a tudományos történelemírásban semmi köze nincs, Arthur legenda és mint ilyen, az irodalomtudomány része.

Árpád? Vagy volt ilyen nevű vezér vagy nem volt. Szántó György Tiborhoz hasonlóan azt állíthatom, hogy évszázadokkal későbbi uralkodók dalnokainak fantáziájában született a mi honfoglaló nagy fejedelmünk. Van rá esély, hogy ezeknek a fantázia szülte állításoknak volt valamilyen alapjuk? Persze, hogy van. De jó volna belátni, hogy egy nemzet történelmének a megalapozásához ez vészesen kevés. Az egész „honfoglalást” a különféle törzsekkel és vérszerződéssel együtt évszázadokon át mint egzakt történelmi tényt tálalni, azaz kijelenteni, hogy az úgy volt és kész, az nem merészség, hanem arcátlanság, a magyar történelemírás hitelének rombolása olyan történészekkel kapcsolatban is, akiknek nincs közük ehhez a korszakhoz, akiknek a munkássága nem megszokott mesékből indul ki (nincsenek sokan). Lelkiismeretfurdalás nélkül ki merem jelenteni, ha bármilyen komolynak elfogadott történész, akadémikus sejhajrá bármivel kapcsolatban kimondja Árpád vagy az Árpád-ház nevét mint létezőt, azonnal hiteltelenné teszi az összes többi szövegét.

Tessék nekem megmondani, ezen hogyan lehetne vitatkozni? Egy eljárás persze elképzelhető: az opponens bemutat egy hiteles bizonyítékot Árpád létezéséről, születési hely és idő satöbbi - de ez sem vita, ez cáfolata az én állításomnak. A többi ökölrázás...

Na jó. Hagyjuk a fenébe az egészet. Csak szomorú ilyen módon is elszenvedni az arcomba köpést.

Ezerév

Két és fél évvel a könyvem befejezése után lassan be kell látnom, hogy nem fogok kiadót találni, amelyik meg meri jelentetni az Ezerévet.

Időnként beleolvasok, mert eszembe jut valami, ellenőrzöm, jól írtam-e.

Most megálltam az előzéklapnál, ahová kvázi mottóként leírtam egy tanmesét. Ideteszem, mert máshol nem látok fórumot, pedig tanulságos és végtelenül szomorú:

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.

Középre egy létrát helyeztek, majd annak a tetejére egy banánt.

Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör hideg vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.

Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán,

leöntötték a többieket hideg vízzel.

Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki el mer indulni a létrán,

azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany.

Nem sok idő kellett, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.

Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.

Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.

Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.

Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.

Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...

Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.

A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.

Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.

Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.

Mégsem másznak fel érte.

Miért?

Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:

nem tudom. De ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.

Csak ülünk lenn a létra alatt és megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a törvényt...

Csak ülünk a létra alatt.

                                                          

Ez a könyv azokról a majmokról szól, akik először próbáltak felmenni a létrán. És azokról, akik azóta csak félnek.

Mi kell még?

Hónapokkal ezelőtt jelent meg a világsajtóban az itt következő mondat, hónapok óta nem írom le azt, ami nyilván minden többé-kevésbé értelmes emberben felmerült, most már nem várok tovább.

„Ha Putyin ledobná az atomot, az USA megsemmisítené az orosz hadsereget – mondja a CIA volt igazgatója”

Van egy, első pillantásra különösen hangzó kérdésem: miért csak akkor? Ami eddig történt, az nem elég? Ha az oroszok szándéka Ukrajna megtámadására abban a tettben konkretizálódik, hogy elindul a hadseregük és kilövik az első golyót, és az ezután következő egyetlen írásbeli figyelmeztetésre nem fordulnak azonnal vissza, akkor még mire várunk annak a hadseregnek a megsemmisítésével? Mi kell még? Ez, ami az elmúlt tíz hónapban történt sem elég? Emberek százezreinek halála, millióinak nyomorba döntése, városok romhalmazzá változtatása sem elég?

Nem fogom én itt most a törvényhelyeket idézni a béke elleni bűncselekményekről meg a háborús bűncselekményekről, elavultak, szemforgatók, ostobák. Béke elleni és egyben háborús bűncselekmény az, amit néhány sorral följebb leírtam: a szándék deklarálása, a hadsereg fenyegető megmozdulása és a figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása a háborús bűncselekmény. Így együtt. Aminek azonnali retorziója az illető hadsereg megsemmisítése.

Semmi kétségem nincs afelől, hogy nem alaptalan David Petraeus idézett mondata: …az Egyesült Államok és szövetségesei megsemmisítenék az orosz csapatokat és a felszereléseiket Ukrajnában… – megismétlem a kérdést, miért nem teszik?

Van egy szomorú és egyben szörnyű válaszom. Azaz tudják mit? Nem írom le a választ és nem fejtem ki a vele járó következtetéseket, csak felteszek néhány kérdést: mit gondolnak, az Egyesült Államok és szövetségeseinek fegyvergyártói mennyi pénzt kerestek eddig Oroszország háborúján? Mit gondolnak, az Egyesült Államok és szövetségeseinek kormányai mennyi pénzt fizettek ki eddig ezeknek a fegyvergyártóknak azokért a fegyverekért, amiket ezek a kormányok Ukrajnába küldtek? Mit gondolnak, azokat a pénzeket nevezett kormányok honnan vették? Kiknek az adóiból? Ön, kedves olvasóm, ön személy szerint mit gondol, mennyi pénze ment rá eddig erre a háborúra? Mit gondol, azokat, akik ezeket a pénzeket tíz hónapja eldurrogtatják, mennyire érdeklik a megölt emberek százezrei, a nyomorba taszítottak milliói, a lerombolt városok épületei, bennük az elpusztított lakások kifosztott lakói?

Még egyszer, semmi kétségem nincs afelől, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei képesek szinte pillanatok alatt megsemmisíteni az orosz hadsereget. Az ukrán nép szenvedése ehhez nem elég. 

Mi kell még? 

Hülye kérdés, ugye? Még több pénz a még több fegyverért, mely fegyverek gondos megválogatása egyvalamit garantál: nem semmisíti meg az orosz hadsereget. Miáltal az ukrán nép szenvedése folytatódik.

Az meg kit érdekel?

Frizuradivat

 

Damnatio memoriae

 Ez itt a tokaji bort készítő-forgalmazó emblémája. Ahány palack bor, annyi megjelenése ennek a névnek.

Nem ismerem a tulajdonost. Nyilván nem tehet róla, hogy ezzel a névvel született. De arról már tehet, hogy megtartotta ezt a nevet. Ami akkor is gyalázat volna, ha csak egy bérház lakásának az ajtajára írná ki. De százezer számra terjeszteni a nagyvilágban...

Az emberi történelem leggyalázatosabb tömeggyilkosának a nevét forgalmazni akkor is felháborító, ha a jog - eléggé el nem ítélhető módon - nem tartja szükségesnek a damnatio memoriae törvényi paragrafussá emelését. Az emlékezet elátkozása sokat segítene a kultúra, az erkölcs megtisztításában, például a magyar nácipártok jelenlegi működésének megakadályozásában.

Ha valaki netán nem tudná, Heydrich volt egyebek között az "endlösung" néven megismert förtelem kitalálója, Hitler egész működésének ideológiai meghatározója. 

Ugye nem kell mondanom, az a betű eltérés semmire sem mentség, kimondva a név ugyanaz.

Magyarország közeljövője

 

A karddal hadonászó alak a magyar miniszterelnök.

Harrison Ford Indiana Jones-a az Európai Unió.