A rasszokról

Mondja Lázár úr, nem cigány maga? Csak azért kérdezem, mert gyanús nekem az arcbőrének a színe. Kirí a magyar főváros szép, ezeréves hagyományú fehéremberei közül. Nem is beszélve az Országház épületéről, a kimondottan fehérfajúak számára alkotandó törvények megszentelt templomáról. Visszatetsző az ön bőrszíne egy ilyen környezetben, amit kimondottan európai fehéremberek laktak eddig, Európában született, a keresztény hagyományok alapján nevelkedett kultúrnépek. Mondja Lázár úr, nem érzi úgy, hogy máshol volna a helye? Nem érzi magát kényelmetlenül ennyi fehérbőrű ember között?

Elgondolkodhatna Lázár úr azon, hogy a főnökével együtt, aki ugyancsak cigány lehet, mert csak azok képesek ennyire fenekedve gyűlölni a saját fajtájukat, szóval a cigány főnökével együtt jobb lenne maguknak Miskolcon, az ottani migránsok között, akiket tömegével telepítettek be annak idején. Akikről persze tudjuk, hogy valójában cigányok, csak a maga főnöke, Lázár úr, olyan elképesztően gyáva, hogy nem meri kimondani ezt a szót, ami persze valamennyire érthető, nyilván eszébe jut a saját származása, a cigányok a felmenői között meg nyilván maga, Lázár úr, maga mint cigány ugyancsak eszébe jut. Nem akarja megsérteni. Mert azt azért tudjuk, hogy hiába cigányok maguk mind a ketten, azért azt tudják, hogy az sértés, ilyet mondani, hogy valaki cigány. Igaz, Lázár úr? Maga is tudja, ugye, hogy Bécs X. kerülete azért olyan riasztó magának azzal a sok eltérő színű emberrel(?), mert az a látvány már önmagában sérti a finom fehérfajú ember szépérzékét. Csak azt nem értem, hogy akkor a magáét miért, hiszen maga is cigány, ugye Lázár úr.

Nem szívesen szólítom a nevén, mert bizonyos, erősen jellemhibás emberek nevét nem szoktam leírni, de most a jobb érthetőség kedvéért kivételt teszek: mondja Lázár János, mit szólna egy ilyen íráshoz? Mondjuk például felolvasva, bele egy videokamerába.

Megsértődne, mert maga nem is cigány? Mint a kollégája a 8. kerületben, aki felháborodott, mert buzinak nevezték, pedig a saját állítása szerint nem is buzi, úgyhogy megsértették. Pedig nem is azt mondták neki, hogy rohadt buzi, mint ahogy én most nem is büdös cigánynak neveztem, csak egyszerűen cigánynak.

Na? Mit szólna?

Nem vagyok szakértő, nem tudom megállapítani valakiről, hogy cigány-e. Csak azt tudom, mit érez egy cigány, amikor lecigányozzák. Két barátom volt életemben, mind a ketten meghaltak. Egyikük kiment előttem egy kapualjból, és hosszú géppisztoly sorozattal tisztította meg az utcát, hogy én a másik irányba el tudjak futni fegyvereket szerezni, másikuk belökött egy szobor mögé, mert hamarabb vette észre a kiforduló tankot, mint én - ő már nem tudott utánam jönni. Mind a ketten cigányok voltak. Nekem aztán már nem lett több barátom, Lázár úr. Tőlük tudom, mit érez egy cigány, amikor lecigányozzák, azért tudom, mert ott a 8. kerületben több proli élt, mint cigány, és azok gyűlölték a cigányokat. A prolik, érti, Lázár úr? A házban, ahol laktam, volt néhány régivágású úriember is, a Diamanték például meg a Filserék, jó a hallása, Lázár úr, utóbbiak nemcsak úriemberek voltak, hanem zsidók is, na ők nem gyűlölték a cigányokat. A prolikat sem. Ők senkit sem gyűlöltek. Egy bizonyos civilizációs szint felett ugyanis az ember nem gyűlöl. Bőrszín alapján kiváltképpen nem.

Szép öltönyt és vasalt inget húzni bárki tud, jó autót vezetni is, ezektől maga, Lázár úr még nem lesz úriember. Újvágású sem. Az úriemberség ugyanis más fogalom, mint amit maga, Lázár úr felfogni volna képes. Úriember például nem lop. Sem nagy, sem kis tételben, én már a maga látványos rablásait szemlélve is pontosan tudtam, hogy reménytelen eset, de ez a bőrszínnel való előállása így is meglepett.

Azt hittem, Lázár úr, hogy maga egy jobb sorsra érdemes cigány.

Zenekari próba

Csak félórát. Kérhetek annyit? Nem fogják sajnálni.

Időről időre, amikor már úgy érzem, megbolondulok attól, ami ebben az országban zajlik, elzárom azokat a csapokat, amiken beömlik hozzánk a politika hígfosa, és keresek valamit, ami segít elmenekülni.

Amit most mutatok, az a csoda születése. A Berlini Filharmonikusok hangversenytermébe meghívtak hat iskolai zenekart. Egyszerre. Simon Rattle (aki különben szerintem a legnagyobb élő karmester) tartott nekik egy próbát. Méghozzá egy meglehetősen nehéz (úgy is mondhatnám, nagyon nehéz) zenekari darabból, Grieg I. Peer Gynt szvitjének 4. tételéből, A hegyi király barlangjában (csarnokában) címűből.

Ha valaki még nem látott zenekari próbát, itt megértheti, mire jó a karmester, ha eddig azt hitte, odaáll valaki hadonászni a muzsikusok elé, akik nélküle is tudják, mit kell játszani, az láthatja, egy zenekari mű előadása már csak a parádé, a próbán születik az a hangzás, ami az esti koncerten elvarázsol (vagy nem).

Nem feltétlenül kell tudni sem németül, sem angolul, Rattle gesztusaiból is érthető a lényeg.

Még egy fontos részlet, amit talán nem mindenki vesz észre: a kürt (vadász vagy francia) szólam szélén ül egy felnőtt, akinek nem derogál együtt játszani a gyerekekkel - ő Sarah Willis, a berliniek másik csodája Rattle mellett, a Filharmonikusok egyik kürtöse, szólamvezető helyettese (lehet, már nem is csak helyettes, a napokban utánanézek). Nem írják sehol, ezért csak a sejtésemet teszem ide: valószínűleg ő szervezte ezt az eseményt, ahogyan ezen kívül is vannak programjai a különféle televíziós csatornákon, mesterkurzusai a világ minden táján, és egyáltalán, mondom, a világ csodája ez a nő.

Szánják rá az időt, istenbizony megéri.

Ézsaiás

Elolvastam Forgács Erzsébet esti búcsúcikkét a Kolozsvári Szalonnán. Megrázott és elgondolkodtatott. 

Elég sokat lapozgattam annak idején Ésaiás próféta könyvét, mert van egy alak a Názáretiben (azt én írtam), Peregrinus-nak hívják, őhozzá kellett az Ószövetség egyik legfélelmetesebb és legszebb része. Tudok is sorokat kívülről, de most a saját könyvemből idézek, Peregrinus mondja a 15 éves názáretinek: 

- Megvetéssel beszélsz a hatalmamról. Mert még nem tudod, de hamar meg fogod tanulni, hogy a világot a rettegés irányítja. Olvasd Ézsaiást, az Úr beszéde parancsra új meg új parancs, szabályra új meg új szabály, hogy járjanak és hátraessenek és összetöressenek és tőrbe jussanak. Mert a hazugságot választottuk oltalmunkul, és csalásba rejteztünk el. Sokan hiszik, hogy a hazugság és csalás mozgatja az embert, de én régen tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az embert az a rettegés mozgatja, amit a hazugság és a csalás miatt érez, akkor is, ha nem tudja, akkor is, ha nem akarja tudni.

Elővettem a Bibliát, mert az itt következő mondatot pontosan akarom leírni:

"Az Úr törvénybe megy népe véneivel és fejedelmivel: Hiszen ti lelegeltétek a szőlőt, szegénytől rablott marha van házaitokban"

Ha nem bánják, abba most nem nem mennék bele, mikor élt Ézsaiás próféta (bizonyos források szerint az időszámítás előtt 740 és 700 között), és hogyan kerülhetett a qumráni tekercsek közé az ő 6-700 évvel korábban írt könyve, mert akármikor keletkezett is ez az írás, mindenképpen dermesztő. Ideteszek még néhány sort a folytatásból:

"Mi dolog, hogy népemet összezúzzátok, és a szegények orczáját összetöritek? ezt mondja az Úr, a seregeknek Ura.
És szól az Úr: Mivel Sion leányai felfuvalkodtak, és felemelt nyakkal járnak, szemeikkel pillognak, és aprókat lépve járnak, és lábokkal nagy zengést bongást szereznek:
Megkopaszítja az Úr Sion leányainak fejtetőjét, és az ő szemérmöket megmezteleníti.
Ama napon eltávolítja az Úr az ő lábaik zengő ékességét, a napocskákat és holdacskákat, A fülönfüggőket, a karpereczeket és a fátyolokat,
A pártákat, a láblánczokat, az öveket, a jóillattartókat és az ereklyéket,
A gyűrűket és az orrpereczeket,
Az ünneplő ruhákat, a palástokat, a nagy kendőket és az erszényeket,
A tükröket, a gyolcsingeket, a főkötőket és a keczeléket:
És lesz a balzsamillat helyén büdösség, az öv helyén kötél, és a felfodrozott haj helyén kopaszság, a szép köpenynek helyén zsákruha, és a szépség helyén homlokra sütött bélyeg."

Nem magyarázok, jó? Csak tessék szíves lenni még legalább egyszer elolvasni ezt a 14 sort.

Ha megvan, hadd ajánljak még valakit, a világirodalom egyik legnagyobb zsenijét. Tudom, persze hogy tudom, nyilván ismerik Radnóti Miklós Töredékét, 1944. május közepén írta, de most nemcsak azért teszem ide, mert ő is Ézsaiást hívja. Hanem mert iszonyatosnak találom, hogy a jelen kornak ilyen pontos leírása lehet egy oly korban született vers, mikor az ember úgy elaljasult, ahogyan az a legsötétebb náci korszakban megtörtént, és amiről emberek milliárdjai hitték, hogy soha többé nem történhet meg.

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, –

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, –

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra –

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Tartottam némi önvizsgálatot, nem túlzok-e. Mint ahogyan azt megelőzőleg is mindig belegondoltam, igazam van-e, mikor ezt a hájas csúti trógert tömeggyilkosnak nevezem.

Nincs lelkiismeret furdalásom.

Az Úr szavai ennek az aljas műkereszténynek szólnak akkor is, ha ez a hízott tulok túlságosan ostoba ahhoz, hogy képes lenne felfogni azok értelmét, ha hallott volna valaha Ésaiás könyvéről.

Hiszen ti lelegeltétek a szőlőt, szegénytől rablott marha van házaitokban

Számtanból elégtelen

Nem akarok úgy tenni, mintha a hódmezővásárhelyi választás miatt mostantól megváltozott volna a véleményem a szélsőjobb hörgéseket valamelyest mérséklő bandáról. Még úgy sem akarok tenni, mintha most inkább a hallgatást választanám, mert lám, hiába beszéltem, mégis csak szükségünk van rájuk.

Arra nem térek ki, miért nem lehet szükség egy fasisztánál is undorítóbb, sunyi kis gazember elsöpréséhez egy másik hasonlóra. Inkább csak szeretnék segíteni a számolásban, mert abban sosem voltunk jók. Azaz vannak kiváló matematikusaink, de a politikus nevű istenverése valamiért nem akar elvégezni még egyszerű számtani műveleteket sem (lásd 1848, 1956).

Hódmezővásárhely után hihetetlenül megnőtt a magát legnagyobb ellenzéki pártnak tartó gyülevész népség arca. Bejelentették, hogy semmilyen párttal nem közösködnek. Vártam valamilyen törekvésre, ami a többi politikai csoportosulás részéről megkeresné az okot erre az előkelő különállásra, de vagy nem vettem észre, hogy megjelent, vagy tényleg nem tartják fontosnak. Pedig az.

Nekem feltűnt az a statisztika, ami a hódmezővásárhelyi választások után százalékos megosztásban közölte, mely párt milyen arányban vett részt a különben függetlenként induló polgármester megválasztásában. Azt szerettem volna kérdezni már akkor is, hogy honnan tetszik tudni. Mármint azt, hogy a szavazatokban hány százalék volt az egyik párt és hány a másik. Valaki ott állt az urna mellett és megkérdezett minden egyes szavazót, hogy melyik párt nevében dobja be a cetlijét? Mert másképp nem nagyon lehet százalékos megoszlást számolni. Mert én azt is el tudom képzelni, hogy a leadott szavazatok között egyetlen egy sem volt, amit valamelyik pártnak a híve adott le. Hogy az új polgármesterre szavazók kizárólag azok köréből kerültek ki, akik úgy különben nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani. Jó, elhiszem, bizonyára készült kifejezetten Hódmezővásárhelyen egy közvéleménykutatás, ami az ottani pártpreferenciákat mérte fel, nem olvastam ilyet, de lehet, csak az én figyelmemet kerülte el, de vegyük azt, hogy abban a dél-alföldi városban úgy áll a helyzet, ahogyan az látható volt a grafikonokon. És? Abból miért következnék, hogy az új polgármester győzelmében a jelzett szélsőjobboldali bagázs szavazói vitték volna a prímet? (Az új polgármester világnézetét illetően különben vannak furcsa érzéseim, dehát egyelőre maradjunk a boldogságnál, amíg ez a jelenleg regnáló fasiszta banda olyan baromian ostoba, hogy máris nekimegy a magát lényegében még mindig fideszesnek tartó(!) embernek, ahelyett, hogy a keblére ölelné - mennyivel több kárt tudna okozni azzal, dehát miért én adjak ötleteket -, addig nem szép dolog az ünneprontás.)

Dehát nem is ez a lényeg, hanem ennek a fasisztoid hordának a fennen hangoztatott távolságtartása. Mondanék valamit az egész és a részek összességéről szóló számtani alapműveletről. Ha 106 rész összességében az egyik konglomerátum aránya X százalék, az nem azt jelenti, hogy ez az arány mind a 106 részben X. Átlagszámításnak hívják azt a műveletet, aminek az eredményeként megjelenik az X. Ettől még lehet jónéhány olyan rész a 106-ból, ahol ennek a bizonyos konglomerátumnak az aránya 0 (nulla) százalék.

Namármost. Ha a jelzett szélsőjobboldali, újabban bülbülszavú bagázsban csak egyvalaki tud számolni, az rájöhetett arra, hogy egyrészt a franc se tudja, hányan szavaztak ennek a pártnak nevezett csürhének a nevében Hódmezővásárhelyen, másrészt azt végképp senki nem tudja, hogy akár az ország jelenlegi mentális állapotában, azaz ma hányan szavaznának az egyes körzetekben a kis kutyusokat simogató, különben változatlanul fasisztoid bandára. Azt ugyanis egy negyedik általánosba járó közepes tanuló is tudja, hogy nem is olyan szélsőséges esetben alig néhány körzetben maradnának állva, ha közösködnének és a legesélyesebb javára vissza kellene lépni, mégegyszer mondom, ma. Ez április 8-ig még módosulhat. Úgy is, hogy egyetlen jelöltjük sem maradna.

Mi tehát az esély az országgyűlésbe való bekerülésre? Ha külön indulnak. Ezzel egyrészt alaposan megerősítik az "eszmékben" édestestvér kormánypártot (mely csőcselékkel ilyenformán komoly esély nyílna a koalíciós kormányzásra), másrészt jócskán gyengítik a két nácipárt ellen induló jelöltet.

Tetszik szorgalmazni az összefogást? Tetszik még mindig állítani, hogy nem kell finnyáskodni, nélkülük nem lehet elzavarni a csúti golyóállót?

Csak nélkülük lehet. Legalábbis a matematika szabályai szerint. Erkölcsi, úgynevezett emberi meggondolásokról most egy szót sem szóltam.

A sportszerűségről

Talán beismertem már, ha csak tehetem, nézem a sífutást és a biatlont a televízióban (hogy meglegyen a rendes napi bosszankodni valóm, ezt egyedül az Eurosport közvetíti, aminél gyalázatosabb, agresszívabb, ostobább, dilettánsabb csatorna nincs).

A téli olimpián is megnéztem mindent, amit lehetett, köztük megnéztem volna a nők 30 kilométeres versenyét is, ha nem egy és negyedórás késéssel kezdték volna a közvetítést (azaz körülbelül tíz perc volt a végéig). Így arra kellett hagyatkoznom, hogy a riporter elmesélte, mi történt egy Stadlober nevű osztrák lánnyal. Mondom, látni nem lehetett, de így is elég szomorúan hangzott: szegény eltévedt, így a második helyről visszaesett a nyolcadikra, végül kilencedik lett. Aztán egy éjjel 3-kor(!) kezdődő ismétlésben végre láthattam, mi történt. Stadlober a második helyen síelt (az első Marit Björgen behozhatatlan előnnyel vezetett), kezdett eltávolodni a mögötte menő két finntől. Aztán jött egy elágazás, nem tudom - mert a közvetítésből nem derült ki -, miért volt az ott, Stadlober elkanyarodott a balra vezető csapáson.

Most jön a lényeg. Mögötte 3-4 méterrel  a Pärmäkoski nevű finn, ő mögötte nem sokkal a másik finn. Mindketten befordultak jobbra, a helyes irányba. A pálya enyhén lejtett, nem lett volna különösebben megerőltető szólni, hogy ne arra, jobbra. Egy sportember (nem tudom, a tisztességest, az emberit miért hívják sportszerűnek, de most hagyjuk a fogalom értelmezést), azaz egy magára valamit adó síelő még le is lassított volna, hogy megvárja, amíg Teresa visszajön és eltávolodik annyira, amennyivel az eltévedése előtt vezetett. Mindjárt mondom, miért a keresztnevét írtam ide az osztrák lánynak, csak előbb teszek egy kis kitérőt.

Évekig néztem a bicikliversenyeket is, már régen nem nézem, megundorodtam a sportágat körülvevő népségtől. Volt ott egy Armstrong nevezetű, minden szempontból kiemelkedő képességű kerékpáros, az egyik a kevesek közül, aki belebukott a doppingolásba. Mint tudjuk, az úgynevezett élsportban kétféle versenyző van, az egyik, akit lebuktattak dopping miatt, a másik, akit még nem. Olyan, aki nem doppingol, nincs, a biciklisták között különösen lehetetlen feljutni a legjobbak közé, a kérdés csak az, a kokszolásnak melyik változatát használják. Armstrong hétszer nyerte meg a Tour de France-t, nem nagyon volt olyan sem a sportolók, sem a vezérkar körében, aki ne gyűlölte volna - ez szinte természetes, nem csak magyar tulajdonság a kiváló meggyilkolásának vágya. Az örök második, a korábbi NDK-ban államilag felpumpált kokszbajnok Jan Ullrich az egyik Touron hatalmasat bukott, hármasszaltóval zuhant bele egy bokros szakadékba. A mögötte messziről érkező Armstrong látta a balesetet, a lendület még néhány métert tovább vitte, ott lefékezett, visszafordult, letette a biciklijét, addigra Ullrich már mászott elő a csalitosból. Armstrong megtapogatta, kérdezte, jól van-e, megvárta, amíg Ullrich visszaül a biciklijére, azt is megvárta, amíg annyira eltávolodik tőle, amennyire a bukás előtt vezetett, aztán ő is felült, ment tovább. Végül egy hegyi szakaszon elköszönt, valamivel több, mint egy perccel végzett Ullrich előtt. A "bizottság" addig erőlködött, amíg sikerült Armstrongra rábizonyítani a doppingot, megfosztották minden addigi győzelmétől. Érdekesnek találom, hogy senki nem ugrott előbbre, azaz nem lett másik győztes, sem (az addig néhányszor már eltiltott) Ullrich, sem az utána következő többi, ami azért a "bizottságtól" eléggé nyílt beismerésnek tekinthető, miszerint persze a többiek is doppingolnak (mindenkinek volt korábban "ügye"), de egyik sem olyan kiváló, ennélfogva nem olyan gyűlöletes, mint Armstrong (akinek a rákellenes alapítványa azóta is működik, és az egyéb jótékonysági tevékenységeivel sem hagyott fel, különben egyedüliként a kerékpársportban). Úgyhogy 1999. és 2005. között az áll az eredménylistán az első helyezett neve helyett, hogy "érvénytelenítve". Jó, mi?

Na vissza a sífutáshoz. Azért írtam le az előbb Stadlober keresztnevét, mert a sífutás másképpen működik, mint a többi sportág. Ott van egy viszonylag csekély létszámú társaság, a legjobbak, akik egész évben mindenhol együtt vannak, nemcsak a versenyeken, együtt is edzenek, a norvégiai nagy nyári versenyen, a lysebotni fjord megmászásakor is együtt táboroznak - az amerikai Jessie Diggins például együtt edz a norvégokkal, ha nyer, a norvég lányok úgy örülnek vele, ahogyan egy közülük valónak szokás örülni.

Teresa Stadlober elkanyarodott balra. Krista Pärmäkoski oda sem nézett, csak még erőteljesebben kezdte hajtani magát, végül második lett. Ha nem téved el, Stadlober lett volna az olimpia ezüstérmese.

Végigolvastam minden tudósítást és kommentárt, sehol senki még a kérdést sem teszi fel, rendjén való-e, ami történt. Senki nem kérdezte meg Pärmäkoskit, sem az utána még mindig hallótávolságon belül érkező (végül hatodik) Niskanent, miért nem szóltak Stadlobernek. Az osztrák lány 25 éves. 18 éves kora óta ott van a legjobbak között, de még soha semmi jelentőset nem nyert, mindenféle érmet gyűjtött már, de olimpián még semmit. Erre a 30 kilométerre most nagyon készült. Az nyilvánvaló volt, hogy Björgent nem lehet legyőzni. De a többieket igen, éppen azzal a taktikával, aminek az eredményeképpen kezdett távolodni, mielőtt eltévedt volna. Ő volt a hibás? Persze. De.

Doppingolásért évekre eltiltanak egy sportolót. Kirívó szabálytalanságért is büntetés jár. Pärmäkoskit és Niskanent én legalább egy évre eltiltottam volna azért, amit tettek, pontosabban amit nem tettek.

Meg sem kérdezték őket. Egyelőre úgy fest a dolog, hogy a világon én vagyok az egyetlen, akinek az a véleménye, hogy az ilyesmit nem volna szabad következmények nélkül hagyni.

Azt tetszik kérdezni, nincs itt elég baj, miért nem azzal foglalkozom, ami az itthoni politikában történik?

Azzal foglalkoztam.

A változatlanságról

Több helyen olvastam az elmúlt napokban, hogy nem kell aggódni, ha a jelen ellenzék valahogyan megnyeri a választásokat, mert majd először jön egy szakértői kormány, aztán majd kiírnak pótválasztásokat és akkor majd helyreáll a rend...
Neee!!! Nagyon szépen kérem, neee! Ne álljon helyre! Maradjon az a rendetlen szakértői kormány. A civilizáltnak nevezett világ történetében először ne jöjjenek vissza a politikusok, annyiszor mondtam már, minden okunk és jogunk megvan hozzá, hogy valamit, ami jó, ami előremutató, ami a fejlődést szolgálja, először itt, ebben a lángoktól ölelt országban csináljunk. Tényleg olyan nehéz észrevenni, miért van szükség szakértő kormányra? Mert a politikusok nem alkalmasak arra, hogy emberi közösséget irányítsanak (állatit még kevésbé). Nem a mi mostani ellenzékünk nem alkalmas, más sem (ha az ellenzék nem, a kormány talán igen?). A működőképes országok annak ellenére működnek, hogy politikusok "intézik" az ügyeket.
Nem aggódni kell, reménykedni. És semmi esetre sem kiírni új választásokat. Egyszer eljön az idő, mikor az emberiség rájön, el kell söpörni a föld színéről a pártokat és a politikusokat. Miért ne lehetne ezt itt és most elkezdeni? Én is meg tudom mondani, hogyan tovább, hát még a nálam felkészültebb, alaposabb ismeretekkel bíró emberek.
Ideteszek egy részletet egy közel öt évvel ezelőtti blogomból. Változtatás nélkül (ellenőrizhető: Jóreggelt Európa - 2013. június 26.)

Kornai a Hol a határ… kérdésre egyszerű választ ad: a határ helyenként vékony, helyenként elmosódott. Ő nem mondja ki, én veszek egy nagy levegőt és vele a bátorságot, hogy megtegyem helyette, a felelősség vállalása volna túl a határon, amit Kornai szerint a politikusnak kell(ene) viselnie. Szerintem meg nem kellene, úgy is mondhatnám, Isten őrizz, hogy bármit rábízzunk egy politikusra, felelősséget kiváltképpen nem, azt ugyanis egészen bizonyosan nem vállalja. Alkatilag képtelen rá. Ne erőltessük, fölösleges.

Volt egy szakértői kormányunk, némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői, egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget.

Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd rontsák el megint.

A politikai felelősség elnevezésű lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség, egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen következménye, azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is, hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amelyeket elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a pártjáéba, meg amelyeket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra, kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta: drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük? Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.

Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával. Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a légtornász munkakörülményeiről.

A légtornász úgy vállalja az esti fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a produkcióban való részvételre.

Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen emberek millióinak kerül az életébe, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben, infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve halálhoz vezető dolgokat nem említek.

Ha a politikus tudná, hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért.

Rendeleteket hozni, törvényeket íratni, nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.

Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá. Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?

És egy valamivel több, mint egyéves bejegyzés (riasztó, hogy ebben az országban mennyire nem változik semmi - Jóreggelt Európa, 2017. február 2.).

A jelenleg bitorló bűnbanda megkapja a megfelelő büntetést (én a tényleges életfogytiglant tartom megfelelőnek), az utolsó fillérig való vagyonelkobzással megnyílik a lehetőség a gyermekéhezés teljes felszámolására...

Na jó, ne szaladjunk ennyire előre. Nem fogják megadni magukat. A legjobb eset, ha elmenekülnek Szibériába, az oroszok nyilván nem adják ki őket (Rákosit sem adták ki, pedig annak a bűnei messze voltak a csúti stadionépítőétől), de valószínűbbnek tartom, hogy a szájnyalogató beteg nyílt, fegyveres terrorakciókba kezd, ebben az országban mindig van olyan marha, aki nem látja, hogy abban a helyzetben már másik talp után kellene nézni, ennek a nyalása többé nem kifizetődő. Azaz nem ússzuk meg büntetlenül ennek a hatalommániás dühöngőnek a sokéves dúlását, dehát nem is volna igazságos megúszni: mi szabadítottunk magunkra egy rablógyilkost. Egyszóval itt harc lesz és rombolás - és aztán?

Ne tessék félni. Összeomlás után az értelmes, tehetséges emberek jönnek, a hordóra hízott csúti fajtája nem szeret építeni. Egy darabig nincs demokrácia, úgynevezett szakértői kormányzás teszi lehetetlenné, hogy a nép tiporja ismét sárba a saját jövőjét jelöltjei megválasztásával. Amíg azok intézik az ügyeket, akik értenek is hozzá (az ügyintézéshez), addig a Trumpoknak, LePeneknek nincs esélyük. A népuralom csak akkor jön vissza, amikor már megint lesz mit tönkretenni.

Sokadszor ismétlem: vér, verejték, könnyek - másképp nem lehet eltakarítani a szotyolaköpködőt.

De ahhoz előbb kell az a négy ember, akikről tegnap beszéltem. Minimum négy. Tudok mondani neveket, de természetesen nem itt. Bízom ugyan mindenkiben, aki ezt a blogot olvassa, de sok tízezer között lehet olyan, aki siet jelenteni.

Még valami. A hágai bíróság lefolytatja a pert, és foganatosítja is az ítéletet. De a csúti mészáros hadserege ellen egyetlen katonát sem fog küldeni.

Azt a harcot nekünk magunknak kell megnyerni.

Ilyen a boksz

Gyerekkoromban sokat jártam bokszmeccsre. Minden csébén (csapatbajnokságon) ott voltam. A Vasasban egy ideig bokszoltam is, azért ott, mert abban az egyesületben volt Papp László, akit akkor persze egyszer sem láttam, de felnőtt koromban elég sok műsoromban szerepelt. Egy idő után elegem lett ebből a sportból, másfajta bunyóra váltottam, de a szelleme megmaradt bennem. Volt, amit alkalmaztam a dzsúdóban is, volt, amit nem, mert már ifjúkoromban sem szerettem.

Egy ilyen jutott most eszembe a tegnap estéről. Valami, amit nem szerettem a bokszban.

Egyetlen kölyökbajnokságon vettem részt, a fene emlékszik, mikor, és ha hiszik, ha nem, arra sem emlékszem, hányadik lettem a súlycsoportomban, mint ahogyan a súlycsoportom nevére sem. Valószínűleg valahol az első felében végeztem, mert arra viszont szinte szó szerint emlékszem, amit Zsiga bácsi (Ádler Zsigmond, a Vasas edzője) mondott, ő minden korosztály minden bajnokságán ott volt, gondolom, ez a munkaköri kötelessége lehetett, azaz nem az én személyem iránti kitüntető figyelem mondatta vele. Jó szemed van, kisöreg, sokan nem tudják, hogy a bunyóban az a legfontosabb. De nem ütsz elég nagyokat, pedig tudnál. Szurkálva nem lehet meccset nyerni. Ha sajnálod az ellenfeledet, sosem lesz belőled bokszoló.

Igaza volt, nem lett. Az úgynevezett küzdősportok álságos, a sport egyik lényegi elemét szenteskedő szemforgatással tagadó mondata valahogy úgy szól, hogy az ellenfelet becsülni és tisztelni kell. Ez még az én sajnálatomnál is rosszabb, egy becsült és tisztelt embert nem szokás ütni, azt nem lehet legyőzni. Az ellenfelet abban a pillanatban, amikor küzdünk ellene, valamelyest gyűlölni szükséges, amiért meg merészelt ütni például, aki erre nem képes, menjen el tollaslabdázni, azt talán lehet tisztelettel, nem tudom, sosem próbáltam.
Az egyik legvisszataszítóbb bokszolótulajdonság a sok közül a vérszomjnak az a megnyilvánulása, amikor a padlóra küldött ellenfél feláll, és kissé még szédelegve emeli maga elé az ökleit, ezzel jelezve, hogy kész a további küzdelemre. Ilyenkor minden valamirevaló "ökölvívó" ráront a még támolygó alakra, és még akkor is üti, amikor már eszméletlenül dől neki a köteleknek. Ezt én sosem bírtam. Előfordult, hogy valami hülyegyerek úgy nekem jött (talán többször is), nem tehettem mást, erősebben megütöttem, kifeküdt. Amikor felállt, elhátráltam előle, vártam, hogy teljesen magához térjen.
Ezt majd most ne tessék. Az állampárt összes ellenfelének mondom, sőt kiabálom a ring sarkából, hogy üsd! Üsd, ne hagyd abba, addig üsd, amíg áll. Sőt, még utána is.
Belőlem az anyám kifelejtette a gyűlöletre való képességet, ezért nem voltam soha valami életrevaló. De ettől a söpredéktől, ettől az élükön száját nyalogató gazembertől annyira undorodom, hogy mindenkit, akit illet, csak arra biztathatok, nem kell megvárni, amíg magukhoz térnek. Nem szabad megvárni. Ez még csak egy jól eltalált balhorog volt, ettől csak megroggyantak. Most kell rájuk rontani.