Ha egy kérdést egyáltalán föl lehet tenni, akkor azt meg is lehet válaszolni – írta Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezésben (csak azért adom meg a címet, hogy felkeltsem az érdeklődést a tudománytörténet legkülönlegesebb műve iránt: egy filozófiai tanulmány, ami nem a szakmának szól, hanem az olvasni szerető embernek).
A minap föltettem egy kérdést, hogy ugyanis
mit tett Magyar Péter, mert az a gyanúm, nem igazán értjük, sem az okokat, sem
a folyamatot, sem az eredményt. Meghallgattam, elolvastam sok „elemzőt”, nem
kellett volna, fölbosszantottak, némelyiktől úgy begurultam, hogy a feleségem
nem győzött csitítani, kihallatszott a kertbe, talán a szomszédokhoz is a
dühöm. Tényleg, mi a fenének kell kérdezgetni ezeket a tanulatlan nyikhajokat,
egy nemlétező linkség, a „politológia” felkentjeit? Mindenhová hívják őket,
ennélfogva azt képzelik, ők a végső fórum a történések magyarázatában, sőt
jósolnak is, fensőbbségesen kinyilatkoztatnak, mint ez a fehérhajú fityfiritty
vagy a törökülés, akinél felháborítóbb, kártékonyabb közbeszélő alig van.
Akiknek föl lehet tenni egy olyan sunyi kérdést, hogy „miniszterelnöki beszéd”
volt-e, ami az Országházban elhangzott. És amire hasonlóképpen sunyi és ostoba
válasz érkezett – itt lett elegem, nem hiszem, hogy az én idegeim
szakítószilárdsága elegendő ennek az elviselésére. A baj az, hogy a hit
gyülekezetének az adóját még mindig sokan nézik… Az utolsó mohikán, akit szívesen
hallgatnék, egyre kevésbé kívánatos, az ő neve alá is odaírogatják, hogy „politológus”,
pedig filozófia szakon végzett – Kéri Lászlónak hívják, a hetvenes évek vége
óta jártak be a műsoraimba Zitával együtt (a feleségével, Petschnig Zitával)…
Naszóval föltettem a kérdést, ideje
megpróbálkoznom a válasszal, hátha vannak, akiknek segítek a gondolkodásban,
akiket érdekel, hogyan jutott el ez a szerencsétlen ország addig a csodáig,
amit április 12-én megéltünk, és ami eddig nemhogy lecsengeni nem kezdett,
hanem egyre nagyobb, egyre örömdúsabb lesz, például attól a boldog mosolytól,
amivel Forsthoffer Ágnes az országgyűlés elnöki székéből felkonferálta a
miniszterelnöki esküt. Meg a sükösdi gyerekektől. Nemcsak a produkciójuktól,
hanem a puszta megjelenésüktől a nyársatnyelt, komor, természetellenes parlamenti
ülésteremben.
Leírtam már néhányszor, az emberiségen
azért uralkodhatnak túlnyomó többségben rosszminőségű emberek, mert az
uralkodónak, a politikusnak esze ágában sincs szolgálni, a hatalmat akarja
megszerezni, méghozzá bármi áron, a bármi ár pedig kivétel nélkül mindig a
rombolás, piszkoskodás, sunyiság. A jót nem lehet mindenáron akarni –
pontosabban nem a mindenáron a megfelelő módhatározó. És most mégis jött egy ember, aki valószínűleg
úgy képzelte, hogy ő valami jót akar. Legalábbis valami olyasfélét. Semmiképpen
sem azt, ami ebben az országban folyik „rendszerváltás” címén 1989. óta. Nem
hiszem, hogy volt kész terve egy kész cél elérésére. Inkább csak úgy adódott, hogy
halmozódni kezdtek az akadályok. Nem hiszem, hogy eleinte a jó és nemes
végeredmény elérése hajtotta előre, inkább csak nem szereti, ha azt mondják neki,
az akadály leküzdhetetlen, hagyja a fenébe az egészet, jól élni egyszerűbben is
lehet. Azt hiszem, csak úgy nekilódult, hogy olyan nincs, hogy leküzdhetetlen.
Azt hiszem, nem pontosan tudta, hogyan kell leküzdeni, talán azt gondolta, majd
menet közben rájön a megoldásra. Aztán rájött valamire, amit szerintem ma sem tudna
pontosan, részletesen elmondani. Szerb Antal nélkül én sem tudnám
– ő írta le A világirodalom történetében. Megkerestem, idemásolom a
Bibliotheca 1957-es kiadásának 7. oldaláról: De az európai irodalom, a
világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégis csak a
görögökkel kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték
az embert. Azt hiszem, valami ilyesmi történhetett – Magyar Péter
felfedezte az embert. Rájött arra, ami a mi népünk történetében eddig
soha nem fordult elő: az ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy emberként
bánjanak vele. Hogy megkérdezzék, aztán mikor belefog a válaszba, ne üres, unatkozó,
közömbös tekintet kalandozzon valahová a háta mögé, hanem aki kérdezett, az a
választ is meg akarja hallgatni. Aztán még arra is reagál, mond vagy kérdez
ismét valamit. Közben meg még valahogy érződik is erről az emberről, hogy tenni
is akar valamit azért, hogy ezentúl ne úgy legyen, ahogyan eddig volt. Talán
még tud is tenni valamit. Aztán elmegy, és egyszercsak visszajön, emlékszik a
korábbi beszélgetésre, és megint kérdez és megint válaszol…
Megfordult a fejemben, hogy ha elmondanám
neki a teóriámat, az Arany Jánosnak tulajdonított szólással válaszolna:
gondolta a fene. De nem hiszem. Minden eddigi történés, Magyar Péter minden
eddigi tette azt mutatja, hogy nincs más magyarázat. Felfedezte az embert…
