„Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond”– írja Facebookon Somkuti Bálint, a Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatója
Nem tudom, ki az a Somkuti Bálint, elég a "munkahelyét" megnézni, ebből következőleg a pártállását, ez máris sokkal több a szükségesnél. Ez itt fent november negyediki mondat, annak az évfordulóján keletkezett, mely napon bejöttek a szovjet csapatok, hogy végezzenek velünk. Azt ünnepeljük ma. Mi mindig megünnepeljük azokat az eseményeket, amikor megvertek, megaláztak. Október 23. voltaképpen november negyedike előestéje, annak a keddi napnak a délutánjában már benne volt az a kép a T 34-esről ott a Kőbányai út torkolatánál, ami november negyedikén vagy ötödikén mozdult lázálomból valósággá - dicső nemzeti ünnepként tartjuk számon.
Ma sem szívesen beszélek ötvenhatról. Ellentétben azokkal, akik valamilyen oldalról tépik a szájukat, pocskondiáznak vagy elcsukló hangon dicsőítenek, én annak rendje és módja szerint végig ott voltam kint az utcán, meg bent a Kiliánban, egyik osztálytársam a Garibaldi utcában, egy töltőtoll üzlet előtt vérzett el a karomban, a combjától a válláig kapott egy sorozatot, a legjobb barátom a Harminckettesek szobránál halt meg, ami mögé engem belökött, ő már nem tudott utánam jönni, a tanklövedék letépte a lábait, a Cé-fivéreket (egyik osztálytársam volt, a másik az ő bátyja) a Futó utca sarkán locsoltam le oltott mésszel egy tömegsírban, amit mi, még életben lévők ástunk... de azon sosem töprengtem, hős vagyok-e. Semmi értelme nem lett volna, tudtam, hogy nem vagyok az, utálnám is, ha valaki annak címezne. Azon is gondolkodhattam volna, gyilkos vagyok-e, mert bár senkit nem ismertem azok közül, akik az én fegyvereimtől haltak meg, hiába nem is láttam őket közelről, azért csak én oltottam ki az életüket - de nem gondolkodtam ezen, mert nem létezik értelmes válasz. Mint ahogy arról sem morfondíroztam soha, gyilkosnak tekintsem-e azt, aki belém lőtte a golyót, ami a tüdőm fölött egy-két centivel állt meg a vállamban - akit különben nemhogy nem ismertem, nem is láttam. Ezen kívül nem tudnám megírni 56 történetét, mert a napok összefolynak, ahogyan az eseményekkel kapcsolatos ítéleteim is, nem tudom, mit gondoltam akkor és mit csak később, amikor próbáltam elemezni és magyarázni egy tizennégy éves gyerek benyomásait.
Egy dologban vagyok bizonyos. Mi, akik ezt az egész gyalázatot végig csináltuk, mi soha nem foglalkoztunk azzal, mit teszünk a népünkért és a népünk szabadságáért, mi kint maradtunk az utcán (ellentétben azokkal a százezrekkel, akik kedden este hazamentek és otthon maradtak), és nekimentünk azoknak, akik minket el akartak pusztítani. Nem volt ehhez filozófiánk, nem voltak fennkölt és magvas gondolataink, egyetlen haldoklót sem hallottam kiáltani, hogy a népért és a hazáért, csak volt bennünk valami elementáris dac, hogy ti, akik ránk törtetek, takarodjatok el innen.
Nem az ilyen fent idézett élősejthalmaz miatt rögzítem most ezeket a gondolatfoszlányokat, lassan hetven éve próbálok koherens értékelést összerakni arról, ami akkor történt - máig nem sikerült. Most nincs kedvem megint elősorolni azt a sok ostobaságot, felelőtlenséget, tudatlan nagyszájúságot, ami oda konkludált, hogy néhányan kimentünk az utcára meghalni, vagy ha életben maradtunk, magunkat elítélni, meggyalázni hagyni, fölösleges, nem vezet sehová.
Írtam már egyet s mást erről, például azt is, hogy semmi nagyszerűt, semmi dicsőségest nem látok 56-ban, legfőképpen ennek a szerencsétlen népnek a soha nem létezett szabadságvágyát nem látom, de egyvalamit még soha nem írtam le. Minket ott kint az utcán, minket tessék békén hagyni. Nem voltunk hősök, nem is akartunk azok lenni. Csak ezek a kívülről, utólag gyáván és sunyin fröcsögők fogják már be végre a pofájukat.
