Az amerikai ügyész mondja Stanley Kramer remek, már-már remekműnek nevezhető filmjében, hogy a náci bírák „eltorzították, kiforgatták, megcsúfolták az igazságot, a jogot”. A bíró pedig azt mondja záróbeszédében, hogy „az a személy, aki mint cinkos, közreműködik, bűnös”. Meg azt is mondja, hogy a náci bírák perében az igazi vádló valójában maga a civilizáció.
Abban a perben, amit legkésőbb tíz évvel ezelőtt el
kellett volna indítani a magyar miniszterelnök és a cinkosai ellen, pontosan
ugyanúgy maga a civilizáció az igazi vádló, ahogyan 1948-ban a náci bírák
perében is az volt. Amit ez a vidéki alak, aki maga hangsúlyozza folyton a
vidékiségét eddig elkövetett a civilizáció és ezáltal az emberi faj ellen, az
persze nem marad büntetlenül.
Vannak bizonyos folyamatok, amiken nem lehet erőszakot
tenni. Rendre megpróbálják mindenféle emberek, de még soha senkinek sem
sikerült. A történelem ugyanis olyan rend szerint működik, ami megközelíti a
természet törvényeinek áthághatatlan szigorúságát. A történelem szabályosan
dramatizált és következetes. Valahol egyszer régen olvastam egy okos műben,
hogy nincsenek szabályosan dramatizált jellemek. Az az érzésem, hogy ez
tévedés. Csak azok vannak. A szerző remélhetőleg úgy gondolta, hogy nincs
tisztán fekete és tisztán fehér jellem, hogy mindenkiben lennie kell mindenféle
egyéb színnek. Persze, kell. De attól még nem lesz senki szabálytalan. „Úgy
döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét.” A
világirodalom egyik legnagyobb zsenijének ez a mondata első hallásra remek és
meghökkentő, különösen a szép bevezetés után. Másodikra is az. De harmadikra
már föl kell tennem azt a kérdést, amit Tímár tanár úrtól hallottam először
harmadikban, és azóta mindig fölteszem: igaz ez? Mármint ennek a III. Richárd
nevű figurának lehet ilyet mondania? Nyilvánvalóan nem. A gazemberség nem
döntés kérdése ugyanis. III. Richárd már azelőtt is gazember volt, hogy
elhatározta volna.
Mondanom sem kell, (de azért persze kell mondanom),
nem az írók tanították a történelmet, azaz nem aszerint vizsgáljuk az
eseményeket, hogy mit mond azokról az irodalom, hanem éppen fordítva. A
történelem pedig rendben működik, szabályosan, következetesen, nincsenek
meglepő fordulatok (kár, hogy a történészek 99 százalékának erről fogalma
sincs), ha valami ilyesmit tapasztalunk, rögtön tudhatjuk, hogy hiányosak az
ismereteink. Azért működik így, mert az emberről szól, az ember pedig szabályos
és kiismerhető faj, pontosan annyira, mint az állatvilág más fajai. A
történelemben nem létezik az egyszercsak. Az a mesében van. Ahol
egyszercsak megjelenik az ördög vagy az angyal. A mese a transzcendencia
megjelenítése, az irodalomnak egy sajátos műfaja, a mese az ember számára
érthetetlen jelenségek valóságossá formált leírása, alapélménye az
ismeretlentől való félelem. A vallás is mese. Menekülés a szörnyűnek látott
valóságtól. Minden egyes, valami módon homogénnek tekinthető embercsoport
(például egy nemzet) minőségét a történelemírása határozza meg – minél több
benne a meseelem, minél inkább hiányoznak belőle a hiteles adatok,
dokumentumok, az illető embercsoport annál alacsonyabb fejlettségűnek számít.
A „magyar”
elnevezésű embercsoport tegnapi megnyilvánulása elég pontos leképezése volt a nemzetnek magasztalt társulás jelenlegi
állapotának.
Megpróbálom röviden összefoglalni, miért. Augusztus
huszadika – amit eléggé nem sajnálható módon kivétel nélkül minden kvalifikált
értelmiségi általánosan elfogadott, nagyszerű ünnepnek nyilvánított – tisztán
vallási ünnep, annak minden mesebeli homályával együtt. „Forrása” ennek az
eseménynek és a dátumának egy Hartvik püspök nevű egyén. Az illető
„tudósítóról” annyit sejtünk, hogy valószínűleg élt valamikor a 12. század
elején, azaz sok évtizeddel István halála után született. Hartvikról különben
egy Czvittinger Dávid nevezetű, bizonytalan időben született irodalomtudóstól
értesültünk, aki viszont a 18. századból üzeni nekünk a püspökről való
tudnivalókat. Mely tudnivalók közül minket most a püspök műve érdekel, aminek
az a címe, hogy Szent István király legendája, ami a jelzett
esemény leírását tartalmazza. Tetszik érteni? Egy ember, akinek a születési
dátumát nem ismerjük, hatszáz évvel később ír egy másik emberről,
akiről végképp semmit nem tudunk, csak azt, hogy állítólag szájhagyomány
alapján leírt egy mesét (legendát), amit egy ausztriai kolostorban őrzött kódex
tartalmaz. A kódexet a 14. században írták. A mese egy olyan eseményről szól,
aminek sehol semmilyen egyéb nyoma nincs. Egy olyan ember „szentté avatásáról”,
akinek körülbelül sem ismerjük a születési dátumát, a helyét is csak sok jóindulattal
120 kilométeres sugarú körön belül, akinek a szüleiről mindössze homályos
utalások vannak bizonytalan eredetű írásokban, akinek a neveltetéséről,
iskoláztatásáról semmilyen ismeretünk nincs, akiről mindössze annyit tudunk
teljes bizonyossággal, hogy a létének egy misepaláston kívül az égvilágon semmi
nyoma nincs, aki semmit nem hagyott maga után, sem legalább néhány betűnyi
írást, sem építményt, sem intézményt. A róla szóló, korabeli, csekély hitelt
érdemlő leírások szerint az illetőt megkoronázták, ami után a kereszténység
nevű förtelmet tűzzel-vassal (a szó szoros értelmében) beleverte a
szerencsétlen, évezredek óta törzsi körülmények között élő sámánista népébe.
Valamint még azt tudjuk teljes bizonyossággal, hogy a legkorábbi időpont
valamikor a 17. századra tehető,
amikor létrejön a tulajdonképpeni állam. Engel Páltól, a rendkívül kevés, igazi
tudós, tisztességes történészek egyikétől idézek: „Ez a modern politikai
szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén
került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem
volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin
status és a német Staat szó magyarításaként az államot.” Amiből
értelemszerűen következik, hogy nevezett király államot egészen
bizonyosan nem alapított. Ezt akkor sem tehette volna, ha a fent vázolt képlet
alapján nem tudnánk pontosan, hogy az illető mindössze egy megkoronázott
törzsfőnök volt, ha feltételezhetnénk, hogy tanult, érdeklődő, a fejlődést
segítő ember a mi Istvánunk, dehát ennek pontosan az ellenkezőjét látjuk
bizonyítottnak: egy homályos múltú, véreskezű despota gazembert tartunk
történelmünk legnagyobb alakjának. Akit a tegnap látott módon lehet ünnepelni –
az ünneplés ízléstelenségét, gusztustalanságát bízvást nevezhetjük a szóban
forgó személy teljes karakteréhez pontosan illeszkedőnek.
Ugyancsak
a fent vázolt képlet alapján tudható, hogy Magyarország miniszterelnökétől nem
is várható más, Magyarország ezer éves történelméből az következik, hogy egy
ilyen alak hazudik, lop, csal és áttételesen, azaz nem sajátkezűleg tömegeket
küld a halálba. Méghozzá előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben
kivitelezve.
Döbbenten
hallgatom az „elemzőket” és más megmondókat, hogy legjobb esetben megemlítik, a
környező országokban sorra hozzák a megszorító intézkedéseket, és értetlenül
állnak a jelenség előtt, miszerint nálunk ez nem így van, nem is értik.
Hervasztó
élmény naponta látni, hogy egyetlen egy nincs közöttük, aki legalább gyanakodna
a nyilvánvaló tényre: Magyarország miniszterelnöke előre megfontoltan nem hoz
megszorító intézkedéseket. A tegnapi tűzijáték és a többi tömegrendezvény
ugyanis pontosan azt az eredményt fogja hozni, ami régen el van tervezve. A
totális, mindenki számára nyilvánvaló vészhelyzetet, ami megköveteli a teljes
zárást. Benne az „ellenzék” játszásibul tervezett akciójával, amivel meg
akarják választani az ő játszóterük legelső pajtását, aki majd itt rendet
csinál.
Magyarország
jelenlegi miniszterelnökét egy kétlábra álló rókamanguszta is legyőzné jövő
tavasszal, az illetőnek lejárt ugyanis az ideje, a történelem ugyanis
szabályosan dramatizált és következetes – egy ilyen köztörvényes bűnöző
gazembernek legföljebb ennyi volt lehetséges így a 21. században. Rókamanguszta
legyőzné, a jelen „ellenzék” aligha.