Keresés ebben a blogban

2021. augusztus 21., szombat

Ítélet Nürnbergben


Az amerikai ügyész mondja Stanley Kramer remek, már-már remekműnek nevezhető filmjében, hogy a náci bírák „eltorzították, kiforgatták, megcsúfolták az igazságot, a jogot”.  A bíró pedig azt mondja záróbeszédében, hogy „az a személy, aki mint cinkos, közreműködik, bűnös”. Meg azt is mondja, hogy a náci bírák perében az igazi vádló valójában maga a civilizáció.

Abban a perben, amit legkésőbb tíz évvel ezelőtt el kellett volna indítani a magyar miniszterelnök és a cinkosai ellen, pontosan ugyanúgy maga a civilizáció az igazi vádló, ahogyan 1948-ban a náci bírák perében is az volt. Amit ez a vidéki alak, aki maga hangsúlyozza folyton a vidékiségét eddig elkövetett a civilizáció és ezáltal az emberi faj ellen, az persze nem marad büntetlenül.

Vannak bizonyos folyamatok, amiken nem lehet erőszakot tenni. Rendre megpróbálják mindenféle emberek, de még soha senkinek sem sikerült. A történelem ugyanis olyan rend szerint működik, ami megközelíti a természet törvényeinek áthághatatlan szigorúságát. A történelem szabályosan dramatizált és következetes. Valahol egyszer régen olvastam egy okos műben, hogy nincsenek szabályosan dramatizált jellemek. Az az érzésem, hogy ez tévedés. Csak azok vannak. A szerző remélhetőleg úgy gondolta, hogy nincs tisztán fekete és tisztán fehér jellem, hogy mindenkiben lennie kell mindenféle egyéb színnek. Persze, kell. De attól még nem lesz senki szabálytalan. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét.” A világirodalom egyik legnagyobb zsenijének ez a mondata első hallásra remek és meghökkentő, különösen a szép bevezetés után. Másodikra is az. De harmadikra már föl kell tennem azt a kérdést, amit Tímár tanár úrtól hallottam először harmadikban, és azóta mindig fölteszem: igaz ez? Mármint ennek a III. Richárd nevű figurának lehet ilyet mondania? Nyilvánvalóan nem. A gazemberség nem döntés kérdése ugyanis. III. Richárd már azelőtt is gazember volt, hogy elhatározta volna.

Mondanom sem kell, (de azért persze kell mondanom), nem az írók tanították a történelmet, azaz nem aszerint vizsgáljuk az eseményeket, hogy mit mond azokról az irodalom, hanem éppen fordítva. A történelem pedig rendben működik, szabályosan, következetesen, nincsenek meglepő fordulatok (kár, hogy a történészek 99 százalékának erről fogalma sincs), ha valami ilyesmit tapasztalunk, rögtön tudhatjuk, hogy hiányosak az ismereteink. Azért működik így, mert az emberről szól, az ember pedig szabályos és kiismerhető faj, pontosan annyira, mint az állatvilág más fajai. A történelemben nem létezik az egyszercsak. Az a mesében van. Ahol egyszercsak megjelenik az ördög vagy az angyal. A mese a transzcendencia megjelenítése, az irodalomnak egy sajátos műfaja, a mese az ember számára érthetetlen jelenségek valóságossá formált leírása, alapélménye az ismeretlentől való félelem. A vallás is mese. Menekülés a szörnyűnek látott valóságtól. Minden egyes, valami módon homogénnek tekinthető embercsoport (például egy nemzet) minőségét a történelemírása határozza meg – minél több benne a meseelem, minél inkább hiányoznak belőle a hiteles adatok, dokumentumok, az illető embercsoport annál alacsonyabb fejlettségűnek számít.

A „magyar” elnevezésű embercsoport tegnapi megnyilvánulása elég pontos leképezése volt a nemzetnek magasztalt társulás jelenlegi állapotának.

Megpróbálom röviden összefoglalni, miért. Augusztus huszadika – amit eléggé nem sajnálható módon kivétel nélkül minden kvalifikált értelmiségi általánosan elfogadott, nagyszerű ünnepnek nyilvánított – tisztán vallási ünnep, annak minden mesebeli homályával együtt. „Forrása” ennek az eseménynek és a dátumának egy Hartvik püspök nevű egyén. Az illető „tudósítóról” annyit sejtünk, hogy valószínűleg élt valamikor a 12. század elején, azaz sok évtizeddel István halála után született. Hartvikról különben egy Czvittinger Dávid nevezetű, bizonytalan időben született irodalomtudóstól értesültünk, aki viszont a 18. századból üzeni nekünk a püspökről való tudnivalókat. Mely tudnivalók közül minket most a püspök műve érdekel, aminek az a címe, hogy Szent István király legendája, ami a jelzett esemény leírását tartalmazza. Tetszik érteni? Egy ember, akinek a születési dátumát nem ismerjük, hatszáz évvel később ír egy  másik emberről, akiről végképp semmit nem tudunk, csak azt, hogy állítólag szájhagyomány alapján leírt egy mesét (legendát), amit egy ausztriai kolostorban őrzött kódex tartalmaz. A kódexet a 14. században írták. A mese egy olyan eseményről szól, aminek sehol semmilyen egyéb nyoma nincs. Egy olyan ember „szentté avatásáról”, akinek körülbelül sem ismerjük a születési dátumát, a helyét is csak sok jóindulattal 120 kilométeres sugarú körön belül, akinek a szüleiről mindössze homályos utalások vannak bizonytalan eredetű írásokban, akinek a neveltetéséről, iskoláztatásáról semmilyen ismeretünk nincs, akiről mindössze annyit tudunk teljes bizonyossággal, hogy a létének egy misepaláston kívül az égvilágon semmi nyoma nincs, aki semmit nem hagyott maga után, sem legalább néhány betűnyi írást, sem építményt, sem intézményt. A róla szóló, korabeli, csekély hitelt érdemlő leírások szerint az illetőt megkoronázták, ami után a kereszténység nevű förtelmet tűzzel-vassal (a szó szoros értelmében) beleverte a szerencsétlen, évezredek óta törzsi körülmények között élő sámánista népébe. Valamint még azt tudjuk teljes bizonyossággal, hogy a legkorábbi időpont valamikor a 17. századra tehető, amikor létrejön a tulajdonképpeni állam. Engel Páltól, a rendkívül kevés, igazi tudós, tisztességes történészek egyikétől idézek: „Ez a modern politikai szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin status és a német Staat szó magyarításaként az államot.” Amiből értelemszerűen következik, hogy nevezett király államot egészen bizonyosan nem alapított. Ezt akkor sem tehette volna, ha a fent vázolt képlet alapján nem tudnánk pontosan, hogy az illető mindössze egy megkoronázott törzsfőnök volt, ha feltételezhetnénk, hogy tanult, érdeklődő, a fejlődést segítő ember a mi Istvánunk, dehát ennek pontosan az ellenkezőjét látjuk bizonyítottnak: egy homályos múltú, véreskezű despota gazembert tartunk történelmünk legnagyobb alakjának. Akit a tegnap látott módon lehet ünnepelni – az ünneplés ízléstelenségét, gusztustalanságát bízvást nevezhetjük a szóban forgó személy teljes karakteréhez pontosan illeszkedőnek.

Ugyancsak a fent vázolt képlet alapján tudható, hogy Magyarország miniszterelnökétől nem is várható más, Magyarország ezer éves történelméből az következik, hogy egy ilyen alak hazudik, lop, csal és áttételesen, azaz nem sajátkezűleg tömegeket küld a halálba. Méghozzá előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben kivitelezve.

Döbbenten hallgatom az „elemzőket” és más megmondókat, hogy legjobb esetben megemlítik, a környező országokban sorra hozzák a megszorító intézkedéseket, és értetlenül állnak a jelenség előtt, miszerint nálunk ez nem így van, nem is értik.

Hervasztó élmény naponta látni, hogy egyetlen egy nincs közöttük, aki legalább gyanakodna a nyilvánvaló tényre: Magyarország miniszterelnöke előre megfontoltan nem hoz megszorító intézkedéseket. A tegnapi tűzijáték és a többi tömegrendezvény ugyanis pontosan azt az eredményt fogja hozni, ami régen el van tervezve. A totális, mindenki számára nyilvánvaló vészhelyzetet, ami megköveteli a teljes zárást. Benne az „ellenzék” játszásibul tervezett akciójával, amivel meg akarják választani az ő játszóterük legelső pajtását, aki majd itt rendet csinál.

Magyarország jelenlegi miniszterelnökét egy kétlábra álló rókamanguszta is legyőzné jövő tavasszal, az illetőnek lejárt ugyanis az ideje, a történelem ugyanis szabályosan dramatizált és következetes – egy ilyen köztörvényes bűnöző gazembernek legföljebb ennyi volt lehetséges így a 21. században. Rókamanguszta legyőzné, a jelen „ellenzék” aligha.