Nézem és hallgatom az „ellenzéki” televízióban a „baloldali” meghívottakat a különféle műsorokban. A német-magyarról nyilvánulnak meg. Kissé kényszeredetten azok, akik otthon, a sötét szobában legalább a kérdést fel merték tenni maguknak, miért is kellene elismerően beszélni a magyar csapatról, a többség lelkesen, tele szájjal dicsér, ahogyan azt az ezeréves honderű kötelezővé teszi. Olyan egyetlen egy sem akadt, aki a kötelező hazaszeretetből fakadó nyálas nacionalizmus helyett mondott volna egy-két tárgyilagos mondatot.
Hogy ugyanis a magyar futballválogatott a
csoportjában utolsó lett és kiesett, ami minden körülmény figyelembevételével
reális, teljesen természetes, és a legkevésbé sem elismerésre méltó, az
történt, aminek történnie kellett. A magyar válogatott 39. a világranglistán,
semmi keresnivalója nincs a legjobb 16 között, már az is elég röhejes és az
illető sport jelen állapotának tükre, hogy egyáltalán bekerült oda, ahol
játszhatott a továbbjutásért. Utoljára döntetlennel végzett egy olyan német csapattal
szemben, amelyik pillanatnyilag a 13. helyen tartózkodik, de ha hagyják tovább
dúlni a hülye szövetségi kapitányukat, lesznek még lejjebb is. A németek
korábban világbajnokok voltak, de az régen volt, és a sportban nem a múltbeli
teljesítményre osztják az érmeket. Ezenkívül a futball elvileg nem gladiátorharc,
amiben oroszlánként kell küzdeni, hanem olyan csapatjáték, amelyben az az
együttes nyer, amelyik szellemesebb, kiismerhetetlenebb formációkkal jut el a
célig, azaz a jutalmat jelentő gólig (goal, magyarul cél), és abból többet
szerez, mint az ellenfele. Ilyenformán baromira nem bír érdekelni egy
oroszlánként küzdő futballcsapat, sőt, kifejezetten ellenszenvesnek,
sportidegennek tartom a futballpályán való küzdést. A magyar futballválogatott
ténykedésében semmi szép, semmi felemelő nem volt, azt tették, ami illeszkedett
a „halálcsoportban” a három, szebb
napokat látott, de most meglehetősen gyenge csapat teljesítményéhez.
Ezt eddig mindenki megállapíthatta, ehhez nem kell
„érteni a focihoz”, csak értelmesen és tárgyilagosan beszélni, mentesen
mindenféle törleszkedő nemzetieskedéstől.
Különben én sem értek a focihoz. De 75 éve nézem,
ebből 8 évig közvetítettem tévéoperatőrként, amikor részt kellett vennem az
úgynevezett taktikai értekezleteken. Személyesen ismertem az „aranycsapat”
minden tagját, Kocsis közeli barátom volt, nemcsak minden meccsére mentem el,
az edzésekre is. Élsportoló koromban Tatán, az edzőtáborban sörmeccseket
játszottunk az ott tartózkodó futballválogatott tagjaival, a rádiós riporteriskolámba
sportosok is jártak, azoknak sportszakmai ismeretekkel is kellett bővítenem a
riporterszakmai ismereteiket. Ami azért nem volt nehéz, mert mindig érdekelt a
különféle sportágak elmélete, jobb úgy nézni, ha érted is, mi történik. És ha
képes vagy az egyes játékok szabályain kívül azok szellemét is átlátni. De
mondom, mindez nem jelenti azt, hogy értek a futballhoz. Sebes Gusztáv, Bukovi
Márton értett hozzá meg Sepp Herberger, Helmuth Schön és Vicente del Bosque meg
Alex Ferguson, de legfőképpen Pep Guardiola, aki újat tudott hozni a futballba.
Nem kell viszont különösebb szakértelem annak
megállapításához, hogy a nemzeti válogatottak mind messzebb kerülnek ennek a
játéknak az elvárható színvonalától. A jégkorongban ez a tendencia már sok évtizeddel
ezelőtt elkezdődött (le is zárult), a kanadai profiknak például a Stanley-kupa
számít, a világbajnokságra lehetőleg el sem mennek, mindenféle kibúvókat
keresnek a válogatottság alól.
A futball a Bajnokok Ligájáról szól, a VB az
amatőröket lelkesíti. Mi öröme van teszem azt Lewandowskinak a lengyel vagy
Ronaldonak a portugál csapatban? A mai futball legjobb játékosai a
szórakoztatóiparban dolgozó kereskedők, akik minden pillanatban a maximálisan
elérhető hasznot nézik, amiért egyetlen bokamozdulattal sem hajlandók többet
teljesíteni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Nem azért nincsenek sokgólos
eredmények, mert annyit fejlődött a védekezéstechnika, hanem mert a csatárnak
nevezett kupec úgy ítéli meg, hogy egy gólnál többet nem érdemes szerezni, a győzelemhez
az is elég. Hogy a közönség azért jött, mert gólokat szeretne látni? Ki nem
szarja le a közönséget? A meccsekre járó lumpen, a publikum 95 százaléka elég
ostoba ahhoz, hogy ne vegye észre, hülyére veszik, méghozzá azért, mert tényleg
az.
Hummels egy olyan csapatban, aminek Sebes Gusztáv
az edzője, legalább három meccsre a kispadra került volna, ha engedi Szalait
kapura fejelni, és Neuer is a B-ben védett volna jóideig egy ilyen gól után.
Jó, abban a Szalai-féle fejesgólban nyilván benne volt az a lenézés is, amivel
a mozgását kísérték – mit kezd a labdával egy magyar, ha megszerzi is. Azt
tetszik mondani, hogy dehát ő Németországban játszott, őt lehetett ismerni.
Ugyan már. Mit tudhat például Hummels egy olyan futballistáról, aki
másodvonalbeli klubok tartalékcsapataiban is gyakran a kispadon ült? Menjen
csak, úgyis mellérúgja. A magyar csapatban van egy-két közepes képességű,
különben szóra sem érdemes játékos, a többi alulképzett, fizikailag és
technikailag is gyenge.
Tetszik kérdezni, akkor miért tudott olyan nehezen
kiegyenlíteni a német csapat. Mert ebben a játékban semmit nem lehet elérni a
kézilabda (ott is hihetetlenül unalmas és egysíkú) módszereivel. Felállunk
félkörívben és adogatjuk a labdát a hozzánk legközelebb állónak, oda és vissza.
Fantáziátlan és tehetetlen, minden elképzelés nélkül álldogáló és sétálgató
csapattal még a magyarokat sem lehet megverni. Ha majd ismétlik ezt a meccset,
és valakinek van gyomra megnézni, tessék figyelni azokat a játékosokat, akiknél
éppen nincs a labda. Állnak és néznek a saját kapujuk felé. A labdával meg
rögtön elindulnak hátra, számos alkalommal a szögletrúgás hazaadással végződik.
Valaki valamikor kitalálta azt a marhaságot, hogy a hátraadogatással
kicsalogatják a védekező csapatot. Nézzenek meg néhány olasz meccset, kit lehet
kicsalogatni. Bukovi Mártontól hallottam edzésen, kétkapuzáskor, hogy aki a
labdával hátranéz, az nem megy zuhanyozni, hanem fut háromezer métert.
Levezetésképpen. Aki háromszor egymás után a hozzá legközelebb állóhoz passzol,
ráadásul hátrafelé, az ötezret fut.
A magyar csapat ebben a „halálcsoportban” három
rendkívül harmatos bandával játszott, akik alig várták, hogy vége legyen.
Tetszett olvasni, mit szólt a Barcelona Dembele sérülésekor? Naná. Mindenféle
nemzeti válogatottban ne használják az ő pénzük eredményeit, és főképp ne
veszélyeztessék az áru épségét. Mert azt ugye tudják, hogy a hajdani rabszolga
kereskedők sokkal humánusabbak voltak a mai játékos vásárlóknál? Az ókori
rabszolgáknak volt emberi értékük ezekhez a futballistákhoz képest…
A többit leírtam néhány nappal ezelőtt.