Vegyük át még egyszer, csak a rend kedvéért, nem mintha bármi értelme volna. A tüntetések kapcsán az egyik fő "vita" alap az erőszak kérdése, a másik, hogy mi miért tépjük a pofánkat, és firkálunk itt, miért nem tesszük inkább azt, amiről írunk. Kérdezik írásban a lánglelkűek, akik különben bizonyára géppisztollyal a vállukon rohangálnak a városokban, meg-megeresztve gyilkos sorozatokat. Erre a kérdésre van egy egyszerű válaszom: ha az írástudók nem a dolgukat tennék, akkor az effajta hozzászólóknak nem volna mihez hozzászólniuk, és még a jelenleginél is hülyébben néznének ki a fejükből, mert még annyira sem értenék, mi zajlik körülöttük, amennyire így alkothatnának maguknak némi fogalmat az események lényegéről, hogy vannak néhányan, akik próbálják elmagyarázni.
A másik kérdés fontosabb. Évekkel ezelőtt leírtam, ma sem tudok mást mondani, vér fog folyni, mert a csúti gazember ahhoz elég okos, hogy tudja, mi lesz a sorsa, ha elveszíti a teljhatalmat, de ahhoz túlságosan ostoba, hogy azt is tudná, ez elkerülhetetlenül be fog következni. Akkor majd hadonászni kezd, mint kollégája, a Kárpátok géniusza tette, hogy majd ő megmutatja, és valószínűleg lesz ideje a páncélkocsijait az utcára küldeni, mert ez a nép valószínűleg azt is megvárja. Utána már nincs több kérdés. Azaz van, ez a primitív bunkó megússza-e élve, az ugyanis nagyon rossz volna, ha nem - ezt is elmondtam már sokszor -, mert még sokáig kell bűnhődnie, hogy a fegyházablakon át lássa, az ember törvényei végül mindig eltakarítják az embertelenség pusztításának a romjait.
Azt nem tudom, ez mikor fog bekövetkezni, és főképpen nem, kik fogják végrehajtani. Jó ideje nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutnának mondatok egy 62 évvel ezelőtti beszélgetésből, egy másik részét a közelmúltban (tavaly novemberben) felidéztem már. Angyal Istvánnal ültünk egy kapualjban a lépcsőn, felmerült a kérdés, miért nem hagyjuk abba, miért nem megyünk haza. Természetesen nem emlékszem részletekre, arra sem, milyen sorrendben mi került szóba, ezek a mondatok csak foszlányok, egy-egy fogalom körül lebegnek, nyilván nem szó szerint. De azt tudom, hogy nem értettem, Auschwitz után most miért van itt, megint a halál közelében, megint az életét kockáztatja, ráadásul most önszántából. Miért? Azt kérdezte, tudom-e, mi az élet értéke. Gondolom, válaszoltam valamit, de csak az maradt meg, amit ezután mondott: ez nem rosszabb, mint a haláltábor, ez csak másképp tagadja az élet értékét. Azt is kérdezte, én miért nem megyek haza, egyáltalán, miért jöttem, miért maradtam itt, miért nem félek. Szégyelltem-e, hogy nincs veszteni valóm, mert nem szeretek senkit és engem sem szeretnek, egyáltalán, akkor képes voltam-e ennek a megfogalmazására, vagy csak később állt össze ez így - fene emlékszik. De az bizonyos, a barátaimban nem volt semmiféle félelem. Nem a tudatlan ember sötétsége erre a magyarázat, tudták, hogy meghalhatnak, nem érdekelte őket. Ők sem tudták, miért, én sem tudom ma sem.
Annak akkor, 1956 októberében és főképp novemberében nem volt semmi értelme, egyre bizonyosabb vagyok benne, a magyar történelem egyik legkevésbé racionális epizódját éltük át, pedig úgyszólván csak ilyenünk van az elmúlt 1100 évben. Buta emberek buta hőzöngésének is minősíthetnénk, bárhogy elemezzük, semmi ésszerűen magyarázható és védhető nem jön ki belőle. De annak a nagyon okos embernek a mondata, az egyik legokosabbnak, akivel valaha találkoztam, mindenféle tudományos megállapítást lesöpör: nem rosszabb, mint a haláltábor, csak másképp tagadja az élet értékét.
Kik fognak eljutni mostanában eddig a felismerésig? És kik fogják megérteni, hogy az erőszaktól való fintorgás a cinkosság egyik legundorítóbb megnyilvánulása. Kik fognak eljutni addig a megállapításig, hogy minden normális emberben munkál az ösztönös félelem? És kik fogják föltenni az ezután jövő kérdést, meddig lehet félelemben élni?
Én valamikor tudtam a válaszokat ezekre a kérdésekre. Most nem tudom.
A másik kérdés fontosabb. Évekkel ezelőtt leírtam, ma sem tudok mást mondani, vér fog folyni, mert a csúti gazember ahhoz elég okos, hogy tudja, mi lesz a sorsa, ha elveszíti a teljhatalmat, de ahhoz túlságosan ostoba, hogy azt is tudná, ez elkerülhetetlenül be fog következni. Akkor majd hadonászni kezd, mint kollégája, a Kárpátok géniusza tette, hogy majd ő megmutatja, és valószínűleg lesz ideje a páncélkocsijait az utcára küldeni, mert ez a nép valószínűleg azt is megvárja. Utána már nincs több kérdés. Azaz van, ez a primitív bunkó megússza-e élve, az ugyanis nagyon rossz volna, ha nem - ezt is elmondtam már sokszor -, mert még sokáig kell bűnhődnie, hogy a fegyházablakon át lássa, az ember törvényei végül mindig eltakarítják az embertelenség pusztításának a romjait.
Azt nem tudom, ez mikor fog bekövetkezni, és főképpen nem, kik fogják végrehajtani. Jó ideje nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutnának mondatok egy 62 évvel ezelőtti beszélgetésből, egy másik részét a közelmúltban (tavaly novemberben) felidéztem már. Angyal Istvánnal ültünk egy kapualjban a lépcsőn, felmerült a kérdés, miért nem hagyjuk abba, miért nem megyünk haza. Természetesen nem emlékszem részletekre, arra sem, milyen sorrendben mi került szóba, ezek a mondatok csak foszlányok, egy-egy fogalom körül lebegnek, nyilván nem szó szerint. De azt tudom, hogy nem értettem, Auschwitz után most miért van itt, megint a halál közelében, megint az életét kockáztatja, ráadásul most önszántából. Miért? Azt kérdezte, tudom-e, mi az élet értéke. Gondolom, válaszoltam valamit, de csak az maradt meg, amit ezután mondott: ez nem rosszabb, mint a haláltábor, ez csak másképp tagadja az élet értékét. Azt is kérdezte, én miért nem megyek haza, egyáltalán, miért jöttem, miért maradtam itt, miért nem félek. Szégyelltem-e, hogy nincs veszteni valóm, mert nem szeretek senkit és engem sem szeretnek, egyáltalán, akkor képes voltam-e ennek a megfogalmazására, vagy csak később állt össze ez így - fene emlékszik. De az bizonyos, a barátaimban nem volt semmiféle félelem. Nem a tudatlan ember sötétsége erre a magyarázat, tudták, hogy meghalhatnak, nem érdekelte őket. Ők sem tudták, miért, én sem tudom ma sem.
Annak akkor, 1956 októberében és főképp novemberében nem volt semmi értelme, egyre bizonyosabb vagyok benne, a magyar történelem egyik legkevésbé racionális epizódját éltük át, pedig úgyszólván csak ilyenünk van az elmúlt 1100 évben. Buta emberek buta hőzöngésének is minősíthetnénk, bárhogy elemezzük, semmi ésszerűen magyarázható és védhető nem jön ki belőle. De annak a nagyon okos embernek a mondata, az egyik legokosabbnak, akivel valaha találkoztam, mindenféle tudományos megállapítást lesöpör: nem rosszabb, mint a haláltábor, csak másképp tagadja az élet értékét.
Kik fognak eljutni mostanában eddig a felismerésig? És kik fogják megérteni, hogy az erőszaktól való fintorgás a cinkosság egyik legundorítóbb megnyilvánulása. Kik fognak eljutni addig a megállapításig, hogy minden normális emberben munkál az ösztönös félelem? És kik fogják föltenni az ezután jövő kérdést, meddig lehet félelemben élni?
Én valamikor tudtam a válaszokat ezekre a kérdésekre. Most nem tudom.
