Többször beismertem már, hogy újabban olvasok "kommenteket", önös érdekből, látni akarom ugyanis, miféle fogadtatásra számíthat az Ezerév címen megjelenendő könyvem. A jobbnál jobb és tanulságosnál tanulságosabb írások mellett van néhány megátalkodottan kiábrándító alak, akiket nem értek, mi a fenének olvassák azt a szörnyűséget, amit én írok, tudhatják, hogy szart sem ér - aztán most rájöttem. Összehasonlítanak. Ez a fajta lelkivilág halálos biztonsággal tudja kiválasztani a kártékonyat és mérgezőt, amit még éppen képes beépíteni a saját, nem túlságosan bonyolult képzeteinek rendszerébe. Mindenesetre van egy dobozkészletük, különféle címkékkel, ezekbe gyömöszölik bele a környezetükben tapasztalható dolgokat. Ami belefér, az jó, az helyes, ami nem, azt meg kell semmisíteni, ha bármely személytől eredő holmiról van szó, akkor az általa létrehozott termékkel, fogalommal együtt az illető is elpusztítandó - a jelenlegi rendszer erre majdnem jó, csak még ki kell dolgozni a koncentrációs táborok hálózatát és a hozzájuk szükséges krematórium telepítés gyakorlatát. Azt nem tudom, hogy a Kolozsvári Szalonna egyéb írásait is hasonlóképpen használják-e, mint az én Ezerévemet: keresik a gyűlölnivalót, mert ez az érzemény az éltető elemük, de itt ez nyilvánvaló. Már többször előfordult, hogy olyan "szerzők" olyan "műveit" kérik számon, amikről két sor elolvasása után egy nyolcéves gyerek is meg tudja állapítani, hogy a "szerző" vagy alkalmatlan (a vitézi rend tagja és népmesékkel foglalkozik), vagy nincs is köze a tárgyalt korszakhoz, soha nem is akart abban elmélyedni. A szittya-hun "elmélet" megbízhatóan a fundamentuma a nálam reklamált és általam nem taglalt históriának. Van olyan is, aki a szája szélét nyalogatva figyelné az ő kedvenc "szerzői" és közöttem folyó vitát, aminek során engem természetesen a talajba döngölnének. Ilyen "vita" persze esélytelen, mert valamiért nem érzem magam felkészültnek például ahhoz sem, hogy valakinek a Föld lapos tányéralakjáról szóló meggyőződését próbáljam észérvekkel megingatni.
A legszomorúbb az, hogy ezek az emberek azt az egyszerű tételt képtelenek felfogni, miszerint nem történelemkönyvet írok, hanem a magyarság szánalmas és förtelmes "történelemtudatának" a gyökereit keresem. Hogy ugyanis miért és mióta képzeli magát ez a nép nagynak és nagyszerűnek, szabadságszeretőnek és a függetlenségét mindenáron megőrzőnek, miközben a nép nem nagy és semmivel sem kiválóbb más népeknél, fogalma sincs a szabadságról és függetlenségről, mert nem volt benne része soha, lenéz és gyűlöl minden "idegent", elsősorban azokat tartva idegennek, akik a saját honfitársai. A valóban idegenektől, azaz a más országokban élőktől meg retteg, és félelmében összevissza beszél mindenfélét, közben fütyül, mint gyerek a sötétben. Meg ilyesmi. E keresés közben hihetetlen és iszonyatos tényekre bukkanok, vastag "szakmai" művekre, amik évszázados hazugságokra alapoznak, mintha tényeket közölnének, miközben nem hajlandók tudomásul venni, hogy a tárgyalt időszakról semmiféle adatunk, bármilyen módon alátámasztott dokumentumunk nincs. Amit különben az összes "szakkönyvíró" tudhatna, ha akarna, mert ezeket nem én találom ki, ezek bárki számára hozzáférhető adatok - a magyar történelemkönyvek írói, a magyar történész szakma jónevű képviselői valamiért évszázadok óta folyamatosan mégis úgy találják, hogy praktikus dolog a magyar néppel megetetni a maguk nyilvánvalóan tudott aljasságait. És okoznak ezáltal olyan károkat, amik szinte lehetetlenné teszik a korrekt önismeret alapján szervezhető társadalom születését.
Egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először a fable convenue kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történetírásról általában és a francia történetírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet (hát még ha ismerte volna a lényegében a XVIII. század elején nem is létező magyar történetírást). Tetszik érteni, ugye? P. mester, azaz Anonymus négyszáz évvel az általa leírt "esemény" után kitalálta a vérszerződés történetét, mert az volt a fable convenue a kor urainak ahhoz, hogy megteremtsék a magyar arisztokrácia változtathatatlan és megkérdőjelezhetetlen "eredetelméletét" a "honfoglaló" hősök és ősök családfájáról, ami az ő származásukat a vérszerződésből "megismert" alakokra vezeti vissza - akikről Anonymus meséjén kívül semmiféle adat nem létezik, legföljebb néhány, az említetthez hasonló hitelű mese. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést.
Fable convenue volt a kereszténység, bár ezt így sehol nem olvastam, de az Ezerévben adok róla részletes magyarázatot. Valamint bármilyen furcsán és szinte cinikusan hangzik, fable convenue Mohács is. Nemzeti nagylétünk nagy temetője. Hát nem tökéletesen illeszkedő mese? Miért van minekünk nagy nemzeti tragédiánk meg állandó sorscsapásunk? Mert Mohács. Abban ne tessék logikát keresni, hogy egy nagylétű nemzetet hogyan lehetett legyőzni Mohácsnál, és ha már a mi nemzeti tragédiánk Mohács, akkor hogyan tudtuk megvédeni a hálátlan nyugatot a török veszedelemtől, nem beszélve arról a felemelő barátságról, amit most táplál a csúti beteg a nép vérével Szulejmán szultán mai örököse iránt.
Azoknak, akik a vitézi rend tagjait és más, szomorúan elbutult, egykor szebb napokat látott szerzőket tartják a maguk számára kívánatosnak, a fable convenue kiválóan működik, mert mi lehetne mámorítóbb érzés egy különben is nagy nemzet szülöttének, mint hogy ő szittya származék, Attilának, az isten ostorának egyenesági leszármazottja, és honfitársa Jézusnak, aki pártus herceg volt ugyan, de elsősorban magyar.
A legszomorúbb az, hogy ezek az emberek azt az egyszerű tételt képtelenek felfogni, miszerint nem történelemkönyvet írok, hanem a magyarság szánalmas és förtelmes "történelemtudatának" a gyökereit keresem. Hogy ugyanis miért és mióta képzeli magát ez a nép nagynak és nagyszerűnek, szabadságszeretőnek és a függetlenségét mindenáron megőrzőnek, miközben a nép nem nagy és semmivel sem kiválóbb más népeknél, fogalma sincs a szabadságról és függetlenségről, mert nem volt benne része soha, lenéz és gyűlöl minden "idegent", elsősorban azokat tartva idegennek, akik a saját honfitársai. A valóban idegenektől, azaz a más országokban élőktől meg retteg, és félelmében összevissza beszél mindenfélét, közben fütyül, mint gyerek a sötétben. Meg ilyesmi. E keresés közben hihetetlen és iszonyatos tényekre bukkanok, vastag "szakmai" művekre, amik évszázados hazugságokra alapoznak, mintha tényeket közölnének, miközben nem hajlandók tudomásul venni, hogy a tárgyalt időszakról semmiféle adatunk, bármilyen módon alátámasztott dokumentumunk nincs. Amit különben az összes "szakkönyvíró" tudhatna, ha akarna, mert ezeket nem én találom ki, ezek bárki számára hozzáférhető adatok - a magyar történelemkönyvek írói, a magyar történész szakma jónevű képviselői valamiért évszázadok óta folyamatosan mégis úgy találják, hogy praktikus dolog a magyar néppel megetetni a maguk nyilvánvalóan tudott aljasságait. És okoznak ezáltal olyan károkat, amik szinte lehetetlenné teszik a korrekt önismeret alapján szervezhető társadalom születését.
Egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először a fable convenue kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történetírásról általában és a francia történetírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet (hát még ha ismerte volna a lényegében a XVIII. század elején nem is létező magyar történetírást). Tetszik érteni, ugye? P. mester, azaz Anonymus négyszáz évvel az általa leírt "esemény" után kitalálta a vérszerződés történetét, mert az volt a fable convenue a kor urainak ahhoz, hogy megteremtsék a magyar arisztokrácia változtathatatlan és megkérdőjelezhetetlen "eredetelméletét" a "honfoglaló" hősök és ősök családfájáról, ami az ő származásukat a vérszerződésből "megismert" alakokra vezeti vissza - akikről Anonymus meséjén kívül semmiféle adat nem létezik, legföljebb néhány, az említetthez hasonló hitelű mese. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést.
Fable convenue volt a kereszténység, bár ezt így sehol nem olvastam, de az Ezerévben adok róla részletes magyarázatot. Valamint bármilyen furcsán és szinte cinikusan hangzik, fable convenue Mohács is. Nemzeti nagylétünk nagy temetője. Hát nem tökéletesen illeszkedő mese? Miért van minekünk nagy nemzeti tragédiánk meg állandó sorscsapásunk? Mert Mohács. Abban ne tessék logikát keresni, hogy egy nagylétű nemzetet hogyan lehetett legyőzni Mohácsnál, és ha már a mi nemzeti tragédiánk Mohács, akkor hogyan tudtuk megvédeni a hálátlan nyugatot a török veszedelemtől, nem beszélve arról a felemelő barátságról, amit most táplál a csúti beteg a nép vérével Szulejmán szultán mai örököse iránt.
Azoknak, akik a vitézi rend tagjait és más, szomorúan elbutult, egykor szebb napokat látott szerzőket tartják a maguk számára kívánatosnak, a fable convenue kiválóan működik, mert mi lehetne mámorítóbb érzés egy különben is nagy nemzet szülöttének, mint hogy ő szittya származék, Attilának, az isten ostorának egyenesági leszármazottja, és honfitársa Jézusnak, aki pártus herceg volt ugyan, de elsősorban magyar.
