Az emberi történelem viszontagságai évezredek óta három tévedésből fakadnak, ezek közül az egyik egy nemlétezhető szubsztancia, a politikus folytatólagosan elkövetett létezővé galvanizálása.
Ezeknek az embereknek a viselkedését vizsgálva rájöttem, hogyan keletkezett a politikus. Nem arra, mi szükség van rá, csak arra, hogyan született az első politikus.
Jelentkezett. Senki nem kérte semmire, és ő mégis jelentkezett. Amikor második gimnáziumba jártam, Hanák tanár úr bejött az osztályunkba, éppen biológia óra volt, és azt mondta Bálint tanárnőnek, hogy szüksége volna két emberre a fizikaszertárba, szekrénytologatás céljából. Sok gyerek kezdte nyújtogatni a karját, és Bálint tanárnő ki is választotta azt a két tanulót, aki a legjobb volt tanulmányi eredményeit tekintve általában és biológiából különösen. Kedves tanárnő, mondta Hanák tanár úr, átrendezni akarom a szertárt, nem megtervezni. Gyere Sütő meg még te gyere, és rám mutatott.
Hanák tanár úrnak az osztály két legnagyobb és legerősebb tanulójára volt szüksége. Ezekre a tulajdonságokra nem lehet jelentkezni. Valaki vagy elég nagy és elég erős ahhoz, hogy képes legyen magára engedni és megtartani egy nehéz és magas szekrényt vagy nem elég nagy és erős. Attól, hogy jelentkezik, nem lesz az.
(a feladat)
Az osztály tanulói azonnal önjelöltekké válnak anélkül, hogy a feladat jellegét átlátni akarnák, a lényeg ugyanis az, hogy a feladat nyilvánvalóan kellemesebbnek látszik, mint ülni egy nem különösebben kiváló tanerő nem különösebben érdekfeszítő óráján.
Nem törődnek azzal, hogy a szertár több mázsás szekrényeit meg sem tudnák mozdítani, azaz a feladatra abszolút alkalmatlanok, ők jelentkeznek valamire, amiről úgy gondolják, hogy számukra jó. A feladat megoldása mellékes körülmény, ha némelyikük egyáltalán hagyja átvillanni az agyán, azzal hessenti el a gondolatot, hogy a feladat megoldása nem fontos.
Nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem a feladat érdekli őket, hanem a körülmények. Nem kérdés, mit fognak tenni az erejüket meghaladó szekrényáthelyezés ügyében, mert föl sem mennek a fizikaszertárba.
(szolgálat?)
Azért nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem szolgálni akarnak, hanem uralkodni. Szolgálatra a közrendőr jelentkezik. Esetleg a cseléd meg a pincér. Szolgálatra nem jelentkezik az ember úgy, hogy kiesik a padból, és másokat félrelökve és letaposva elsőként akar odaérni – szolgálatra nem. A politikus, magyarra fordítva a közdolgok intézője nem azért jelentkezik, mert annyira szeretné intézni a köz dolgait, hanem azért, mert fogalma sincs róla, hogy ennek a foglalkozásnak ez a lényege. Ő úgy véli, ez a foglalkozás hatalmat jelent. Mondja is úton útfélen, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása együtt a politika és ez mekkora nagy művészet. Pedig akinek hatalom kell, az beteg, mert másokon akar uralkodni, és bár a hatalmi tébolynak, mint minden betegségnek, vannak enyhébb és súlyosabb lefolyású fokozatai, a legenyhébb tünetek jelentkezésekor is orvoshoz kell menni, és nem a választókörzetbe.
Hatalmat tetszett neki megszavazni, amikor alázatosan könyörgött, hogy tessék szíves lenni őt választani? Tetszett neki mondani, hogy a hatalmat vegye át? Nem arról volt szó, hogy szolgálni akar? Intézni az ügyeinket?
A legnagyobb baj a jelentkezőkkel az, hogy garantáltan rossz minőségű emberek, a tudás, az erkölcs és az ezekhez tartozó felelősség vállalásának szemszögéből vizsgálva őket mélyen alatta vannak a nagy többségnek, azoknak, akik nem jelentkeznek. Tudniillik tudják, hogy gyengék a szekrények tologatásához, éppen ezért a jelentkezésük pillanatában maguk jelölik meg a saját mentalitásuk alacsony színvonalát. Abban a pillanatban ugyanis hazudnak, csalnak, mert félrevezetik azokat, akik a feladatot adják: azt mondják, erre ők a legjobbak, közben pontosan tudják, hogy eszük ágában sincs akár csak a feladat minéműségével is foglalkozni. A jelentkezők a kataklizmák túlélői, mert azokon a helyeken a csöndesek, a szerények pusztulnak el, csak azért nem mondom, hogy a tehetségesek, a jók nem jönnek haza, mert arra értelemszerűen nincs bizonyítékom.
Ide kell írnom a szokásos közhelyet, tisztelet a kivételnek. A fentiek alól van ugyanis kivétel, egyet ismerek személyesen. Ha egy van, akkor bizonyára van több is. Úgy értem, néhány, létszámuk elenyésző. De ez a mondattöredék (tisztelet a kivételnek) arra jó, hogy mostantól mindenki úgy gondolhassa, ő a kivétel. Meg arra is, hogy így már nem lehet engem beperelni becsületsértésért, amit sajnálok egy kicsit, mert szívesen odaállnék néhány meccsre ezekkel a jelentkezőkkel, kíváncsi volnék, mit mondanának.
(kiváltságosok)
(a filmrészlet 4:10-nél indítandó)
Maurice! – hívja Mastroianni a festett arcú ceremóniamestert.
Tutti insieme! – azaz mind együtt!
Fellini és Mastroianni már nem él. De én szívesen levezényelném. Mind együtt, körbe-körbe. Azt lehet.
