Most szombaton este találkoztunk Gálvölgyivel jónéhány kimaradt esztendő után. Előbb túlestünk az obligát kérdezz-feleleken: emlékszel-e, hol készült a kép, persze, hogy emlékezett, mindig ezt kérdezem (36 évvel ezelőtt lefényképezett minket az akkor másfél éves kisfiammal a széplaki strandon), aztán áttértünk más témákra, például az öregedésre. Amihez nem tudom, mi köze van, még csak 70 éves, de ezek az ifjoncok mindig mindenbe bele akarnak beszélni. Pedig ötven évvel ezelőtt olyan kedves, szerény gyerek volt. A Ki mit tudon én adtam róla a közeliket (akkor éppen operatőrként dolgoztam a Televízióban), azért emlékszem rá, mert amerikai plánnál közelebbibe nem mertem szűkíteni, akkor ugyanis remegett volna a kép, annyira rázott a röhögés. Viszont nem akartam abba beletörődni, hogy Gálvölgyiről mindig mindenkinek a röhögés jusson eszébe, mert a Halló fiúk, halló lányok című sorozatműsorban ugyancsak az én kamerámba mondott bele egy verset a saját hangján (azaz nem parodizált senkit), és az dermesztő volt, én attól kezdve tudtam, hogy ez a fiú egészen kiváló színész. Sok évvel később, már a Rádióban volt egy műsorom, a Bródy Sándor utcai mesterdalnokok, írói vetélkedőnek indult, meghívtam négy írót, kaptak egy témát, arra kellett hangjátékot írniuk vagy sanzonszöveget, ilyesmit, a végén győztest hirdettünk (ezt az ötletemet aztán valaki kölcsönvette, azaz lehet, mégsem kölcsön, azóta sem adta vissza), ebben a sorozatban készítettem egy olyan darabot, amiben csak egy író dolgozott, Szakonyi Károly, az volt a feladata, hogy írjon egy színésznek és egy színésznőnek négy, egymástól teljesen eltérő szerepet. Szakonyi ebben (is) nagy mesternek számított, ő persze azt is tudta, hogy a színész Gálvölgyi János lesz, a színésznő meg Udvaros Dorottya (akit ugyancsak rendkívüli tehetségnek tartottam, ő is hamarosan igazolta, nem tévedtem). Más szerepet Szakonyi nem írhatott, ennek a két színésznek kellett elvinnie a vállán a közel kétórás műsort, méghozzá úgy, hogy amikor a színészegyeztetőtől megkapták a felkérőt, azt sem tudhatták, mire jönnek, az egyetlen információjuk az lehetett, hogy a darabot, amiben játszanak, én rendezem. Valamint azt még ugyancsak elmondta nekik Csók Juli, a színészegyeztetők főnöke, hogy a darabot nem küldi ki, és nem lesz olvasópróba. A kérdésre, hogy mindez miért, nem volt szabad válaszolnia.
Gálvölgyi és Udvaros beült a stúdióba, egyszer olvashatták el a darabokat, külön-külön, azaz mindegyik Szakonyi-hangjátékot csak közvetlenül a felvétel előtt. Azt is mondtam, hogy nincs rendezői instrukció, kérdésre természetesen válaszolok, de a felvétel elejétől végig folyamatosan megy, bakira megállunk, különben nem. Azaz mindkettejüknek improvizálni kellett, abba Szakonyival együtt beleegyeztünk, hogy annyi saját szöveget mondanak, amennyit akarnak.
Elképesztő élmény volt hallgatni (meg persze látni, dehát azt a hallgatók nem tehették) ezt a két fantasztikus színészt, ahogy hívták elő a torkukból azokat a hangokat is, amikről korábban ők sem tudták, hogy megvan nekik, ahogy a két tragédiában odatették a súlyos csöndeket, ahová azok illettek, és annyit, amennyi a rádióban még éppen tartható, ahogyan egymást inspirálták, vagy hogy jazzes kifejezéssel éljek, ahogyan egymást stenkerolták az új és új színekkel, amit a másiknak lehetőleg felül kellett teljesítenie. Akkor már működött a Rádióban a Tömegkommunikációs Kutató Központ (a közvéleménykutatás őse), Szecskő Tamást, a Központ vezetőjét külön megkértem, hogy mérjék a hallgatottságot, az eredményre persze szám szerint pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy kiemelkedően nagy volt, meg még arra is, hogy legalább még kétszer műsorra tűzték (a Mesterdalnokokat az élőadás varázsának illúziója miatt különben nem ismételték). Ehhez fogható emóciókat sem azelőtt, sem azóta nem váltott ki belőlem színészi játék. Mielőtt elfelejtem, Gálvölgyi egyetlen megszorítást kapott: csak a "saját" hangját használhatja. Addig nem tudtam, mennyi van neki, ami hazulról hozott anyagból készül.
A "nagy bölények" meghaltak, jó színész még van, talán sok is, nem tudom, már régen nem vagyok ott abban a világban. De nagy színész rajta kívül... nem tudom, hát alig.
Most szombaton este tudtam meg tőle, hogy Gálvölgyi János 50 (ötven) éve van a pályán, ebből 25-öt (huszonötöt) a Madách színházban töltött.
Jánosom, az isten éltessen.
