Valamikor március elején Zenekari próba címmel föltettem néhány sort meg egy zenei bejátszást Simon Rattle-ről. Rendszeresen kapok híreket és párperces klipeket a Berlini Filharmonikusoktól, az egyik ilyenről jutott eszembe, hogy elég szűkszavúan intéztem el a karmesterségről szóló tudnivalókat, most megpróbálom ezt valamelyest pótolni. Vannak ugyanis újabb zenei finomságok, amiket szeretnék megmutatni, de hátha nem mindenki van tisztában azokkal a részletekkel, amiknek az ismerete esetleg érdekesebbé teszi a mindjárt látható és hallható zenéket.
A karmesternek egy új darab eljátszására való felkészülése azzal kezdődik, hogy elolvassa a partitúrát. Új darabnak számít természetesen akár egy Mozart- vagy Beethoven mű is, ha az illető zenekarnak és karmesternek az első találkozásáról van szó, de még akkor is "új" a darab, ha már ismerik egymást, de régen játszották, és úgynevezett felújító próba vált szükségessé.
Ha a karmester elolvasta a partitúrát (itt szólok, nem karnagy, az egy másik foglalkozás, a kórusvezetőt hívják karnagynak), akkor a zongorához ül, és lejátssza magának a művet. Partitúrát játszani még gyakorlott koncertzongoristának sem könnyű, megmutatom, miért. Ez itt egy oldal egy "vezérkönyv"-ből (ez a partitúra kissé erőszakosan magyarított neve):
Minden partitúrának ez a rendje, azért választottam ezt az oldalt, mert itt viszonylag egyszerűen sorakoznak egymás alatt a hangszerek (több is lehet az egyes hangszercsoportokon belül) - fentről lefelé haladva előbb a fafúvók (magastól a mély felé), azaz piccolo, fuvola, oboa, klarinét, fagott, aztán a rezek, itt a kürt, trombita, harsona, tuba, aztán az ütők, esetünkben ezt a szekciót most csak egy üstdob képviseli, majd végül a vonósok, első és második hegedű, brácsa, cselló és végül a nagybőgő. Ez itt, ha jól számolom, 16 sor, na ezt kell lejátszani 10 ujjal. Jó, ez persze nem ilyen egyszerű, ezt mindenki másképp teszi. (Tíz évvel ezelőtt írtam egy színdarabot Haydn C-Dúr szimfóniájáról, ott minden zenei részletről pontos instrukciókra volt szükség, meg is szereztem a partitúrát, dehát én messze nem tudok úgy zongorázni, hogy azt le tudtam volna játszani, a megalkuvás legegyszerűbb formáját választottam, jórészt egyenként játszottam le az egyes szekciókat, és úgy jelöltem meg a szükséges ciffereket. Ezzel a módszerrel egy karmester belehalna a munkájába.) Lényeg az, hogy mindig szerettem volna látni például Toscanini próbamódszeréről valamilyen filmet, ő ugyanis eredetileg csellista volt - nem sikerült megbízható forrást találnom arról, mennyire tudott zongorázni, valamennyire nyilván, anélkül nehéz lett volna a kor legjelesebb karmesterévé válnia. Na mutatom az első zenét, ez olyan helyes hülyéskedésnek látszik.
A Berlini Filharmonikusoknak van egy csodálatos nyári hangverseny sorozata a világ (számomra legalábbis) legvonzóbb koncerthelyszínén, a berlini Waldbühne nevezetű amfiteátrumban. Nem minden koncertet Rattle vezényel, de mindegyiknek az utolsó darabja Lincke Berlini levegő című irtó jópofa indulója (ahogyan minden bécsi Újévi Koncert befejező darabja idősebb Johann Strauss Radetzky-marscha). Az egyik koncerten Rattle "magára hagyva" a zenekart felment az ütős szekcióba, leült a nagydob mögé, és azon játszott mint "közönséges" zenekari tag. Az ilyesmi mindig nagyon hálás közönségszórakoztató húzás, íme egy rész ebből:
Ez látszólag egy könnyű hangszer, bárki meg tudja csinálni (nem így van), még egy zongorista is, ami ugye Rattle eredeti hangszere, amin nem is akárhogyan játszik, kell-e szebb bizonyíték erre, mint egy Debussy-szonáta:
Rendben van, ezt tudtuk. És akkor jött az itt következő részlet. Amit látnak és hallanak, az egy Sigfried Matthus nevű rendkívül modern, dodekafonista és atonalista zeneszerző Koncert ötre című művének megnyitása, ha nem bánják, magát az opuszt nem taglalnám, nem egészen az én világom (restellem is kicsit, komolyan), de nem is ez az érdekes, hanem a muzsikus, akit az üstdob mögött látnak, és nyomban hallhatják is, hogy abszolút tökéletes technikával játssza ezt a nem éppen egyszerű részletet:
Ez már nem úgy megy ám, hogy valaki csak odaül, aztán rácsap néhányat a dobra, hogy kellőképpen látványos legyen az előadás. Ez a hangszer főtanszak a zeneművészeti akadémiákon. Nem előírás, hogy karmestereknek így kell tudni üstdobon is (mellesleg tudomásom szerint ezt legutóbb Haydn tudta valahogy úgy, ahogyan most Rattle, ő ugyanis eredetileg üstdobos volt - lehet, hogy erről Rattle is olvasott valamit?).
