Beismerés következik. Elkövettem egy megbocsáthatatlan hibát, ami ráadásul inkább bűn: helytelen ismeretet terjesztettem. Rosszul tudni valamit - szerintem - rosszabb, mint nem tudni. Azt még terjeszteni is, az a nyolcadik főbűn. Mindezt úgy tenni, hogy az "ismeretet" lemásolom a Wikipédiáról, miközben évek óta írom és mondom: ha valaki pontosan akar tudni valamit, nézzen utána a szakirodalomban, de legalább lexikonban - az tovább súlyosbító körülmény.
A Menon Club című regényemhez kért a Kiadó "fülszöveget". Megírtam. Ideteszem egy részét:
...Az elmúlt
évtizedekben főállású apa voltam, s mint ilyen, egyszerű pénzkeresőgép,
úgynevezett médiaszemélyiség (Magyar Rádió). A két kisfiamnak nem íróra volt
szüksége, hanem apára, a kettő pedig nem összeegyeztethető, ma is úgy vélem,
hogy jól döntöttem. A két fiam felnőtt. Mikor először akartam volna író lenni,
azt akkor nem lehetett, gondoltam, most jött el az én időm. Az író – mint tudjuk – a tejföl
köpülésekor, a vaj kiválása után visszamaradó savanyú folyadék. Amíg valakinek
a neve mögé oda kell tenni, hogy író, addig én azt csak egy visszamaradt
savanyú folyadéknak tekintem. Ottlik Géza neve mögé például nem kell odatenni,
hogy író.
Most még én is
csak az a savanyú folyadék vagyok. Az olvasó avathat olyan íróvá, aki képes
egyik betűt a másik után úgy írni, hogy az másokat érdekeljen.
Majd szóljanak,
ha úgy van.
Ezt a szöveget a Kiadó rárakta a Názáreti című könyvem borítójára is, aminek nem nagyon örültem, de attól még rajta van, így a főbűnt kétszeresen is elkövettem.
Bizonyos okoknál fogva a legkedvesebb barátom (e nemben az egyetlen is egyben) csak most olvasta el a fülszöveget. Most azt is ideteszem, amit ő írt:
...Sosem szoktam egyébként, mert makacs öszvér vagyok, engem ne akarjon senki befolyásolni. Majd én eldöntöm, hogy miről szól egy könyv. Most elolvastam. Most jön az idegesítés része a dolognak.
A tej felszínére felúszó tejzsírt tejszínnek hívjuk. Ez az édes tejen keletkezik.
A tejsavbaktériumok áldásos tevékenysége során megsavanyodott, majd megaludt tej tetején lakó tejzsírt nevezzük tejfelnek, tejfölnek, vagy ahogy akarjuk. Ez lényegében a megsavanyodott tejszín.
Vajat nem köpülünk tejfölből, mert savanyú lenne, mint a fene. Akkor sem köpülünk belőle, ha valamelyik nagyeszű ezt írja a Wikipedián. A tejfölt a csirkepörire tesszük. Az alatta lévő aludtejet vagy befaljuk, vagy lassan melegítjük, így lesz nekünk túrónk. Ha leszűrjük, visszamarad egy savanykás, híg, kissé szürkészöldes folyadék. Ez a savó.
Az édes (még meg nem savanyodott) tej felszínén található tejzsírt lekanalazzuk, akkor kapjuk meg a tejszínt. Vagy veszünk a boltban, szerencsésebb esetben termelőtől, házit. Én szoktam néha és olyankor csinálok vajat. Ehhez nem kell ész, erő s oly szent akarat, csupán egy tál, egy habverő és 5-7 perc. A vaj úgy csinálódik, hogy felverjük az édes tejszínt habbá, majd tovább verjük. Akkor elkezd összecsomósodni a tejzsír.
A vajat kiszedegetjük a léből és ott marad nekünk az író. Ami nem savanyú, hanem édes, szerintem édesebb és finomabb, mint a tej. Sütikbe szoktam felhasználni.
Köpülni simán lehet habverővel - gépivel is, kézivel is -, csak régebben még nem találták fel a gépi habverőt és kézzel nem lehet tíz liter tejszínt se felverni, se túlverni, hogy vaj legyen. Ezért kellett a köpülő.
Hát erről van szó. Helyesen ez az író. És ez voltam én akkor, amikor a fülszöveget írtam, nem pedig az a fals "savanyú folyadék". Bizonyos kritikák szerint már nem vagyok az, de ez a lényegen semmit nem változtat.
Egy könyvnél véglegesebb (ennélfogva dermesztőbb, visszavonhatatlanabb) dolog nincs a világon. Az írója csak néz maga elé tehetetlenül, amit eltolt, az örökre el van tolva.
Ez az írás itt csak enyhítő körülmény: legalább beismertem a bűnömet (szoktam).
Valahogy meg kellene oldani, hogy ezentúl minden példány mellé kerüljön egy ilyen helyreigazítás.
Tudom, hogy nem lehet.
