Népmesékben lehet olvasni, de én még élőben is hallottam falun, hogy a gyerek "gazdámnak" szólítja az apját. Ebben a szóban minden benne van. Az apa-gyerek viszony (ellentétben a falusiakkal én a lányt is gyereknek tekintem), az apa jelleme, a gyerek jövője - és ami a legnagyobb baj, ennek az országnak a jelene és még legalább harminc-negyven évig a jövője.
A hivatalos statisztika szerint Magyarország lakosságának 69 százaléka él városban.
Ha jóindulatú vagyok, ezt az arányt körülbelül 30 százalékra teszem. Valahol leírtam már, Magyarországon egy falu attól lesz város, hogy a község kérvényezi a várossá nyilvánítását. Márpedig kérvényezi, mert a városnak nagyobb összegű baksis jár a központi költségvetésből.
Ha kevésbé vagyok jóindulatú, a mi országunkban Budapesten kívül nincs város, csak néhány olyan település, ahol egy párezres lakosságszámú, zárt beépítéses mag körül jó nagy falu terpeszkedik. Dehát nem is az építési sajátosságok fontosak, hanem a mentalitás. Ami nem elsősorban a tanult emberek arányától függ, hanem a tanultság minőségétől. Az ország oktatási rendszerének minőségétől. Mely minőség ócskaságának következtében Magyarország egyre gyorsuló ütemben csúszik lefelé a széles spektrumú tudáshoz vezető emelkedőn. Ennek eredményeként pedig hamarosan eljutunk abba az állapotba, hogy Magyarországnak lesz egy közel kétmillió lakosú székhelye, egy közel hatszáz négyzetkilométeren elterülő falu.
Többször leírtam már azt is, jobban szeretem a falusi embert, mint a városit. Itt, Magyarországon. Más országokban ez a distinkció nem érvényes, dehát itt élek. Mint minden ehhez hasonló sommás megállapításban, ebben is nagy a hibalehetőség, az efféle közhelyek leginkább a felszínt kapargatják, de most nem érdemes mélyebbre menni, mert éppen a felületi képről van szó. A feudális Magyarországról. Ahol a felületes érintkezés szép falusi szokása még megmaradt, a rideg, barátságtalan városi légkör meg mind embertelenebb lesz. Azt most hagyjuk, a szegénység, a megalázottság, a félelem, a szabadság és függetlenség illúziójának az elvesztése miért a városban hat erősebben, a lényeg az, hogy itt falun még köszönünk egymásnak.
Az úr-szolga viszony mégis inkább a falura jellemző. Ahol a jobbágylétből való kitörés vágya csak addig terjed, hogy az apa szolgájának tekinti és úgy is kezeli a gyerekét. Ahol természetes, hogy a gyerek gazdámnak hívja az apját. Az apa meg - ha éppen jó hangulatban van - kis szógámnak a gyerekét.
A csúti parasztgyerek most megkapta az engedélyt a gazdától, hogy fontosnak tekinthesse magát. A nagy büdös bunkó, a világ elsőszámú hatalmának gazdája megnyalta a kis büdös bunkó ürítőnyílását, ahogy őzéknél szokás, mikor a gida már megállhat könnyíteni magán.
Jellegzetes mondat a szotyolaköpködőtől, jellegzetes kép, amint a zsellér fölemeli a fejét.
Már nemcsak a politikai korrektség szörnyű nyomása alól szabadult fel, már nemcsak káromkodhat, már az asztalszomszéd orra alá is szellenthet, innen már csak egy rövid lépés, hogy végre felugorjon az ebédlőasztalra, és odanagydolgozzon az abrosz közepére.
Ahogy én ezt a rosszarcú, szalmasárgára festett kupecet elnézem, a gazda azt is meg fogja engedni.
A hivatalos statisztika szerint Magyarország lakosságának 69 százaléka él városban.
Ha jóindulatú vagyok, ezt az arányt körülbelül 30 százalékra teszem. Valahol leírtam már, Magyarországon egy falu attól lesz város, hogy a község kérvényezi a várossá nyilvánítását. Márpedig kérvényezi, mert a városnak nagyobb összegű baksis jár a központi költségvetésből.
Ha kevésbé vagyok jóindulatú, a mi országunkban Budapesten kívül nincs város, csak néhány olyan település, ahol egy párezres lakosságszámú, zárt beépítéses mag körül jó nagy falu terpeszkedik. Dehát nem is az építési sajátosságok fontosak, hanem a mentalitás. Ami nem elsősorban a tanult emberek arányától függ, hanem a tanultság minőségétől. Az ország oktatási rendszerének minőségétől. Mely minőség ócskaságának következtében Magyarország egyre gyorsuló ütemben csúszik lefelé a széles spektrumú tudáshoz vezető emelkedőn. Ennek eredményeként pedig hamarosan eljutunk abba az állapotba, hogy Magyarországnak lesz egy közel kétmillió lakosú székhelye, egy közel hatszáz négyzetkilométeren elterülő falu.
Többször leírtam már azt is, jobban szeretem a falusi embert, mint a városit. Itt, Magyarországon. Más országokban ez a distinkció nem érvényes, dehát itt élek. Mint minden ehhez hasonló sommás megállapításban, ebben is nagy a hibalehetőség, az efféle közhelyek leginkább a felszínt kapargatják, de most nem érdemes mélyebbre menni, mert éppen a felületi képről van szó. A feudális Magyarországról. Ahol a felületes érintkezés szép falusi szokása még megmaradt, a rideg, barátságtalan városi légkör meg mind embertelenebb lesz. Azt most hagyjuk, a szegénység, a megalázottság, a félelem, a szabadság és függetlenség illúziójának az elvesztése miért a városban hat erősebben, a lényeg az, hogy itt falun még köszönünk egymásnak.
Az úr-szolga viszony mégis inkább a falura jellemző. Ahol a jobbágylétből való kitörés vágya csak addig terjed, hogy az apa szolgájának tekinti és úgy is kezeli a gyerekét. Ahol természetes, hogy a gyerek gazdámnak hívja az apját. Az apa meg - ha éppen jó hangulatban van - kis szógámnak a gyerekét.
A csúti parasztgyerek most megkapta az engedélyt a gazdától, hogy fontosnak tekinthesse magát. A nagy büdös bunkó, a világ elsőszámú hatalmának gazdája megnyalta a kis büdös bunkó ürítőnyílását, ahogy őzéknél szokás, mikor a gida már megállhat könnyíteni magán.
Jellegzetes mondat a szotyolaköpködőtől, jellegzetes kép, amint a zsellér fölemeli a fejét.
Már nemcsak a politikai korrektség szörnyű nyomása alól szabadult fel, már nemcsak káromkodhat, már az asztalszomszéd orra alá is szellenthet, innen már csak egy rövid lépés, hogy végre felugorjon az ebédlőasztalra, és odanagydolgozzon az abrosz közepére.
Ahogy én ezt a rosszarcú, szalmasárgára festett kupecet elnézem, a gazda azt is meg fogja engedni.
