Keresés ebben a blogban

2016. december 25., vasárnap

Názáreti 26.

Kényes téma, megbotránkoztató. De beszélni kell róla, mert egy rádióriporter megkérdezte, mi a viszonya a názáretinek Mirjamhoz. Ha politikus volnék, mellébeszélek, hogy csak a könyvből derüljön ki, dehát megkérdezték, illik válaszolni.
A könyvemben Mirjamnak hívják azt a lányt, akit a festők inkább ismerni véltek, mint a Biblia. nem is beszélve bizonyos írókról és filmesekről. Mária Magdalénának nevezi mindenki, irodalmi és filmes ábrázolásában szájszélnyalogató perverziót vélek felfedezni (jujj, az isten fia, a messiás nőre néz és még bujálkodik is, nahát!). Különben viszont krisztusoznak rendesen, és maradnak engedelmesen az ismert és finoman szólva egysíkú evangéliumi ábrázolásnál, csekély és sekély fantáziával kiegészítve az ismert vonásokat és történeteket (az én birodalmam nem evilágról való, mondja a torzra vert alak Pilátusnak a Passióban, és engem a rosszullét kerülget, mert ezt a filmet az antiszemitizmusa miatt kárhoztatták, holott csak egy gusztustalan horror, az evangéliumok paradicsomlére és masztixra írt megzenésítése).
Mirjam magdalai, azaz a Genezáreti-tó (Galileai-tenger) partján állt városból származó, talán római közvetítéssel lett Magdaléna (Magdolna), sajnos sem héberül, sem arámiul nem tudok, gyanítom, hogy a Mária Magdaléna mindössze egy görög félreértelmezéssel keletkezett fordítási hiba.
Mirjamot hívhatnák éppen másképp is, különösen ha azt vesszük, a nevén kívül semmi köze nincs a bibliai alakhoz, de ennyire voltam megalkuvó - legyen legalább a név ismerős. Ahogyan Bereniké figurájában is megtartottam valamennyit a Veronika kendőjéről szóló apokrif legendából (tudomásom szerint a Biblia nem említi Veronikát).
Mirjam a nagy és 19 éves korban öröknek vélt szerelem. De nem a hűséges szerelem. Nézetem szerint ugyanis a hűségnek nevezett érzemény az öregkori feloldozás sok évtized kisebb nagyobb kicsapongásai után (legalábbis a férfinépnél, a nőket nem ismerem eléggé, hogy róluk effajta kijelentéseket tehessek). Eszmélésnyi kortól kezdve (egyénenként változó, 3-6 éves fiúkról beszélek) egy ismeretlen lány felbukkanása mindenképpen az izgatottságnak egy formáját hívja elő, ennek hőfoka és tovább fejlődésének iránya függ a lány külső megjelenésétől, komplexebb igényű fiú esetében belső tulajdonságaitól, valamint az illető ifjú vérmérsékletétől és bátorságának gátjaitól. A monogámia béklyói is különféleképpen korlátozzák a cselekvést, van aki azonnal szakít akár aznap megismert, előző szerelmével, van aki a spejzolásnak a táplálkozásból transzformált szokásának hódol, és elraktározza a régi szerelmet, legalábbis egy időre.
A Názáreti című könyvben több lány is szerepel. Nincs ebben semmi különös. Annak a názáretinek, akiről az én történetem szól, semmi köze nincs Krisztushoz. Sem a messiáshoz, sem isten fiához, és végképp semmi köze nincs semmiféle vallásalapítóhoz.
A lányokhoz annál több. Közülük is az egyik legkedvesebb az a kékruhás, aki többször is megjelenik a könyvben.



Pasziklész visszajött a gladius-okkal, aztán megsimogatta Leon tarkóját, ők is elmentek a többiek után.
- Láttam egyszer Epidauruszban egy karvezetőt, akit az ottani archon nem beszélőnek nevezett, hanem koreutésznak. Ott még én is a kar tagja voltam, és az volt az érdekes, hogy ez az ember táncokat tanított nekünk. Mondtuk a szöveget, és közben mindenféle mozdulatokat kellett tennünk. Egyszerre is meg két részre osztva is. A koreutész felírta a szkéné egyik lépcsőjére a sorrendet, aszerint táncoltunk. Mit szólnál, ha most valami hasonlót csinálnánk?
- Azt szólnám, hogy okos dolog. Mennyire van tőlünk a közönség?
- Ha a szkéné előtt vívunk, akkor messze, de szerintem körbe kellene táncolnunk az egész orkesztert.
- Akkor nem vághatok a kard lapjával, mert látják. Tartsd a fejed fölé a gladius-t. Megmutatom, jó?
Odament Marához, mögé állt, megfogta a karját, fölemelte.
- Így vízszintesen tartsd meg, amíg én rávágok, és ahogy védted, így oldalt kiviszed a mozdulatot, csinálsz lefelé egy fél kört, és máris indítasz egy vágást a lábamra. Ezt jegyezzük meg, ezzel kezdünk. Hány figurát akarsz?
- Miért, hány van? – kérdezte Mara, és finoman hátradőlve belesimult a két oldalról ölelő karokba.
- Attól függ, mire gondolsz.
- Most először arra, amiket a gladiátortól tanultál.
- És később másodszor?
Mara kibontotta magát az ölelésből, megfordult.
- Miért van az, hogy máskor nem tudok hosszabban a szemedbe nézni és most meg tudok?
- Mert most olyat készülsz kérdezni, amihez rám kell nézned.
- És akkor most te is másképp nézel rám?
- Lehetséges. Hol tartottunk?
- Hogy mi a másodszor.
- És mi?
- Ez borzasztó, hogy milyen tudsz lenni. Olyan ártatlan szelídséggel nézel rám, mintha fogalmad sem lenne arról, mit akarok kérdezni.
- Nincs is.
Mara állt, nézte a rá szegeződő tekintetet, próbált találni benne valami cinkos mosolyt legalább, de nem volt abban semmi más, mint ártatlan szelídség. Mara leült a fűre, aztán felállt, elfordult.
- Akkor is kimondom, ha már egyszer elhatároztam, mert tudom, hogy igazam van. Másodszor azt akarom tudni, hogy hány figurát tanultál Delilától.
Mara két kézzel markolta meg az arcát, teljesen háttal fordult, a tenyerével lefojtott hangon szólalt meg újra.
- Láttam, hogyan nézett rád. Egy nő csak egyetlen esetben tud így nézni. Én is szeretnék így nézni majd rád. Tudtad, hogy ez a második, amire gondolok, mi?
Nevetve tárta szét a karját. Mara megfordult és odament. Átölelte a lányt, aztán kicsit eltartotta magától. Mara megint eltakarta az arcát.
- Ne! Ne mondj semmit! Persze, hogy ilyen kérdésre te nem válaszolsz, de muszáj volt kimondanom. Mert hiába vagyok biztos benne, hogy úgy is tudtad, mire gondolok, kimondva más. Dolgozzunk. Ne haragudj rám, hogy ilyen erőszakos vagyok. Nem kellett volna megtörölnöd az arcomat.
- De. Meg kellett törölnöm.
- Dehát én nem is vagyok szép. Amikor vizes a képem, akkor meg különösen nem.
- Igazad van. Amikor vizes az arcod, nem szép vagy, hanem gyönyörű, de ezt a többiek előtt mégsem mondhattam. Más fogalmaink vannak a szépségről. Praxitelész istennői szabályosak, ami azt jelenti, hogy unalmasak. Tényleg dolgozzunk. Én védem a lábamat, de te tovább támadsz.
Mara leült a földre, könyökével a térdére támaszkodott, két tenyerébe fogta az arcát.
- Te nem lehetsz senkié, mert mindenkié vagy. Mindenkié kell lenned, ha nem akarod, akkor is. Tudtad? Ebben a mindenkiben van egy csomó lány. Olyanok, mint én. És mindegyik úgy képzeli, hogy te az övé vagy. Joga van hozzád. Az előbb azt mondtad, nem vagy messiás. Lehet. Csak férfi, szerető, bálvány, akit imádni lehet, akihez imádkozni lehet, fiúgyerek, akit simogatni akarsz, akit álomba ringatnál, nagy erős karok, amik fölkapnak és megvédenek minden bajtól, és ez még csak a nőknek. Mindenkinek azt jelented, amire ő vágyik. Nevezheted magad bárminek. Akár messiásnak, ha úgy véled is, hogy  nem vagy az. Tudod, miért? Mert még mindig sokkal egyszerűbb annak nevezni, mint ami tényleg vagy.
- Ha most idejön egy másik nő, akkor oda kell adnod neki?
- Ez csak elmélet, te buta.
Mara hirtelen felugrott, a még mindig ártatlan szelídségű szemekbe nézett.
- Te most az enyém vagy?
- Most igen.
- Meddig?
- Amíg nem jön egy másik nő, például egy ostoba, gonosz, nyolcvan éves banya.

- Csúfolsz, mi? Pedig az előbb igazam volt, ugye tudod? Vívjunk?