Keresés ebben a blogban

2016. november 29., kedd

Názáreti 9.

Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.

Ezzel a mondattal kezdődik Máté Evangéliuma. Utána részleges családfa leírás következik. Részleges, amennyiben a nő szerepe nem méltó említésre a születésben, érdekes, én ezt fordítva tudtam - íme az egyik ősforrás a kereszténység gyalázatos hímsoviniszta ostobaságához.
Van tovább is.

Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit;

Innen indulunk, azaz Ábrahámtól, az ősatyától. Itt útba ejtjük Dávid királyt, majd folytatódik a nemzések sora, mígnem eljutunk idáig:

Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus, a ki Krisztusnak neveztetik.

És csak hogy ne legyen tévedés Jézus "Krisztus" előkelő származását illetően, íme mégegyszer:

Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságravitelig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságraviteltől Krisztusig tizennégy nemzetség.

Ezután következik egy elegánsnak nem nevezhető fordulattal a mindenki által ismert groteszk állítás:

A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Lélektől.

Hát... Jó lett volna eldönteni, most akkor mi az előkelőbb, a királyi származás az ősatyáig visszamenőleg, vagy az isteni. Mert amennyit én tudok az élőlények szaporodásáról, azon belül az emberi fajéról, két apával ez nem megy. (Olyan van, hogy az anya nem tudja biztosan, melyik volt, de ezt azért Máriáról nem tételezzük fel.)
Az én "evangéliumomban" a názáreti többször is kimondja, az ő apját Józsefnek hívják. Igaz, ez a fiú nem "neveztetik Krisztusnak".
Nyilván nem én vagyok az első, aki erre az ellentmondásra merészeli felhívni a figyelmet (bár még sehol nem olvastam, dehát nem vagyok bibliaszakértő, aki mindent tud), de fontosnak tartom megemlíteni. Annál is inkább, mert a Messiás születésének nem a Biblia az egyetlen forrása. Van a könyvemben egy rész, amit a történelemtudománynak a szábeusokról szóló fejezetei közül emeltem ki, majdnem szó szerint. Íme:




Valaki meglökte a tarisznyáját. Felkapta a kőrisbotot, oldalt fordult. Az őszszakállú burnuszos széttárta a karját, majd a mellén keresztbe tette és meghajolt. A lába mellett nagy bambuszkalitka, benne a sólyom. A burnuszos halk, mély hangon mondott valamit.
Hátrább tolta a tarisznyát a derekán, szemöldökét szorosra húzta, ökölbe szorította a kezét, aztán gyorsan kinyitotta, aztán megint ökölbe szorította, ismét kinyitotta.
- Sajnálom, uram, nem beszélem a nyelvet, amin szóltál, akárhogyan erőlködöm, csak néhány szavadat értem. Mondd még egyszer, kérlek.
Az öreg fölemelte a fejét, elmosolyodott.
- Megint láttam ugyanazt a csillagot. Szalim alatt a domboldalban ültem este, és láttam a csillagot. Tizenhat évvel ezelőtt is észak felé hívott, tegnap is, majdnem pontosan ugyanoda, könnyű volt idetalálnom. Nem reméltem, hogy még egyszer látlak, uram.
- Bizonyos vagyok benne, hogy hallottam már a hangodat, és a nyelv is ismerős volt, amin az előbb beszéltél.
A burnuszos ismét meghajolt.
- Az áditák nyelve, őseim nyelve a szábeus, régen nem beszéli senki. Egy napos voltál, amikor hallottad, mi hárman egymás között ezen a nyelven beszéltünk, csak én élek hármunk közül. Meg a sólyom, de már ő sem repül, felállni sem tud. Vettem neki nagy tágas bambuszkalitkát, hogy érezze a nap sugarát, mielőtt meghal. Tizenhat évvel ezelőtt a karomon utazott, amikor megérkeztünk Názáretbe, leugrott, megállt a lábadnál, és kiterjesztette a szárnyát, hogy árnyékot vessen, mert a kelő nap a szemedbe sütött. Anyád először megijedt tőle, de látta, hogy a sólyom nem mozdul, akkor megértette, miért áll ott. Akkor föléd terítette a kendőjét.
Az asztalnál ülők feléjük fordultak.
- Emlékszem már, apám is mesélt rólatok. A sólyomról is. Igen, emlékszem, a sólyom jött velünk, amikor Egyiptomba mentünk, mindig mellettem volt, és csak akkor repült el tőlünk, amikor már járni tudtam. Apám mondta, hogy ti mentettétek meg az életünket azzal, hogy elküldtetek minket. Apám azt mondta, hiába kérdezte tőletek, miért.
- Száz évekkel ezelőtt Kariba-il Vatar, Sába királya, a mi ősapánk minden bálványimádót letaszíttatott a Szadd Maribról, a legenda szerint az egyik pap, mielőtt belezuhant a Vádi Dzana vizébe, megjövendölte, hogy tőlünk messze északra megszületik majd a Megváltó, és akkor ismeri meg majd az ember az ő istenét. Pontosan négyszázötven év múlva. Négyszázötven évvel később, abban az évben, amit a pap megjelölt, jöttünk el ide a testvéreimmel, mert hittünk a jövendölésben. Heródeshez mentünk, aki akkor már hosszú ideje nem fizette nekünk az útadót. A Tömjén utat Jasza-amar, a mi királyunk jelölte ki hétszáz évvel ezelőtt, a mi őseink építették a pihenőhelyeket, az itatókat, ezt a csatornát is, ami a Harod folyót hozza be a városba. Azt hiszem, ez akkor nem volt ilyen piszkos.
A fazekas fölvette az üres kancsót, a kötényéhez fogta, tett néhány lépést az utca felé.
- Heródes megkérdezte, miért éppen most jöttünk, miért nem hamarabb, nem tud egyszerre annyi adót megfizetni. A bátyám volt olyan vigyázatlan, és elmondta Heródesnek, mit mondott a letaszított pap a maribi gáton.