"...micsoda nagyszerű hír, a demokrácia még mindig él" Ezt írta a hordóhasú csúti szotyolaköpködő az amerikai telekspekuláns házkupecnek.
Ilyen még nem volt, a mondat második felével egyetértek. A demokráciának nevezett kártékony, emberiségellenes kreálmány rendeltetésszerűen működik. A "választások" (ez a politika által meggyalázott szép fogalom a demokrácia fundamentuma) mint majdnem mindig, most is az elvárható eredményt hozták az Amerikai Egyesült Államokban. Ahogyan például Németországban is 1933-ban vagy Magyarországon 2010-ben, a példákat most nem sorolom tovább.
Olyan időben, amikor a III. világháború kitöréséhez már tényleg nagyon kevés kell, sikerült kiválasztani a lehető legrosszabbat, aki várhatóan hamar megteszi azokat az intézkedéseket, amiknek következtében majd újjászületik az emberiség. Amennyiben szabad feltételezni, hogy Afrika közepén majd marad néhány ivarzásra képes ember...
A falusi futballista most boldog, mert mint néhányszor mondtam már, iszonyatosan buta. És a butaságban az egyik legszörnyűbb, hogy a butaság természetéből eredően a buta emberek nem értik egymást. A csúti tébolyult föl sem lát a másik hatalmi tébolyáig, ennélfogva nem tudja, a spekuláns megválasztása neki nem "nagyszerű hír", mert az meg nem lát le idáig. Kupec, meg kellett tanulnia számolni. A magyar szemétdomb jelen állapotában számszakilag nem értelmezhető. A kupecnek nincs rá szüksége.
A falusi futballista most boldog, mert mint néhányszor mondtam már, iszonyatosan buta. És a butaságban az egyik legszörnyűbb, hogy a butaság természetéből eredően a buta emberek nem értik egymást. A csúti tébolyult föl sem lát a másik hatalmi tébolyáig, ennélfogva nem tudja, a spekuláns megválasztása neki nem "nagyszerű hír", mert az meg nem lát le idáig. Kupec, meg kellett tanulnia számolni. A magyar szemétdomb jelen állapotában számszakilag nem értelmezhető. A kupecnek nincs rá szüksége.
Elismerem, nem készülök lyukat rúgni a ház oldalába és kurjongatni a boldogságtól. Ami nem azt jelenti, hogy meg vagyok lepve. Ne kelljen visszalapoznia annak, akit érdekel, a jelen események bekövetkeztét többé kevésbé előre prognosztizáltam 2013 tavaszán. Ha van türelmük, olvassák el.
Az emberi történelem viszontagságai évezredek óta három tévedésből fakadnak, ezek közül az egyik egy nemlétezhető szubsztancia, a politikus folytatólagosan elkövetett létezővé galvanizálása.
Ezeknek az embereknek a viselkedését vizsgálva rájöttem, hogyan keletkezett a politikus. Nem arra, mi szükség van rá, csak arra, hogyan született az első politikus.
Jelentkezett. Senki nem kérte semmire, és ő mégis jelentkezett. Amikor második gimnáziumba jártam, Hanák tanár úr bejött az osztályunkba, éppen biológia óra volt, és azt mondta Bálint tanárnőnek, hogy szüksége volna két emberre a fizikaszertárba, szekrénytologatás céljából. Sok gyerek kezdte nyújtogatni a karját, és Bálint tanárnő ki is választotta azt a két tanulót, aki a legjobb volt tanulmányi eredményeit tekintve általában és biológiából különösen. Kedves tanárnő, mondta Hanák tanár úr, átrendezni akarom a szertárt, nem megtervezni. Gyere Sütő meg még te gyere, és rám mutatott.
Hanák tanár úrnak az osztály két legnagyobb és legerősebb tanulójára volt szüksége. Ezekre a tulajdonságokra nem lehet jelentkezni. Valaki vagy elég nagy és elég erős ahhoz, hogy képes legyen magára engedni és megtartani egy nehéz és magas szekrényt vagy nem elég nagy és erős. Attól, hogy jelentkezik, nem lesz az.
(a feladat)
Az osztály tanulói azonnal önjelöltekké válnak anélkül, hogy a feladat jellegét átlátni akarnák, a lényeg ugyanis az, hogy a feladat nyilvánvalóan kellemesebbnek látszik, mint ülni egy nem különösebben kiváló tanerő nem különösebben érdekfeszítő óráján.
Nem törődnek azzal, hogy a szertár több mázsás szekrényeit meg sem tudnák mozdítani, azaz a feladatra abszolút alkalmatlanok, ők jelentkeznek valamire, amiről úgy gondolják, hogy számukra jó. A feladat megoldása mellékes körülmény, ha némelyikük egyáltalán hagyja átvillanni az agyán, azzal hessenti el a gondolatot, hogy a feladat megoldása nem fontos.
Nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem a feladat érdekli őket, hanem a körülmények. Nem kérdés, mit fognak tenni az erejüket meghaladó szekrényáthelyezés ügyében, mert föl sem mennek a fizikaszertárba.
(szolgálat?)
Azért nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem szolgálni akarnak, hanem uralkodni. Szolgálatra a közrendőr jelentkezik. Esetleg a cseléd meg a pincér. Szolgálatra nem jelentkezik az ember úgy, hogy kiesik a padból, és másokat félrelökve és letaposva elsőként akar odaérni – szolgálatra nem. A politikus, magyarra fordítva a közdolgok intézője nem azért jelentkezik, mert annyira szeretné intézni a köz dolgait, hanem azért, mert fogalma sincs róla, hogy ennek a foglalkozásnak ez a lényege. Ő úgy véli, ez a foglalkozás hatalmat jelent. Mondja is úton útfélen, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása együtt a politika és ez mekkora nagy művészet. Pedig akinek hatalom kell, az beteg, mert másokon akar uralkodni, és bár a hatalmi tébolynak, mint minden betegségnek, vannak enyhébb és súlyosabb lefolyású fokozatai, a legenyhébb tünetek jelentkezésekor is orvoshoz kell menni, és nem a választókörzetbe.
Hatalmat tetszett neki megszavazni, amikor alázatosan könyörgött, hogy tessék szíves lenni őt választani? Tetszett neki mondani, hogy a hatalmat vegye át? Nem arról volt szó, hogy szolgálni akar? Intézni az ügyeinket?
A legnagyobb baj a jelentkezőkkel az, hogy garantáltan rossz minőségű emberek, a tudás, az erkölcs és az ezekhez tartozó felelősség vállalásának szemszögéből vizsgálva őket mélyen alatta vannak a nagy többségnek, azoknak, akik nem jelentkeznek. Tudniillik tudják, hogy gyengék a szekrények tologatásához, éppen ezért a jelentkezésük pillanatában maguk jelölik meg a saját mentalitásuk alacsony színvonalát. Abban a pillanatban ugyanis hazudnak, csalnak, mert félrevezetik azokat, akik a feladatot adják: azt mondják, erre ők a legjobbak, közben pontosan tudják, hogy eszük ágában sincs akár csak a feladat minéműségével is foglalkozni. A jelentkezők a kataklizmák túlélői, mert azokon a helyeken a csöndesek, a szerények pusztulnak el, csak azért nem mondom, hogy a tehetségesek, a jók nem jönnek haza, mert arra értelemszerűen nincs bizonyítékom.
Ide kell írnom a szokásos közhelyet, tisztelet a kivételnek. A fentiek alól van ugyanis kivétel, egyet ismerek személyesen. Ha egy van, akkor bizonyára van több is. Úgy értem, néhány, létszámuk elenyésző. De ez a mondattöredék (tisztelet a kivételnek) arra jó, hogy mostantól mindenki úgy gondolhassa, ő a kivétel. Meg arra is, hogy így már nem lehet engem beperelni becsületsértésért, amit sajnálok egy kicsit, mert szívesen odaállnék néhány meccsre ezekkel a jelentkezőkkel, kíváncsi volnék, mit mondanának.
(kiváltságosok)
Azt írtam föntebb, hogy az emberi történelem viszontagságai évezredek óta három tévedésből fakadnak, ezek közül az egyik a politikus. A másik a demokrácia (démosz – köznép, község, közösség; kratein – uralkodni), azaz a köznép uralma. Szép kövéreket szoktunk mosolyogni azon a (Churchillnek tulajdonított) mondáson, hogy a demokrácia rossz rendszer, de még nem találtak ki jobbat. Ebből annyi igaz, hogy rossz rendszer, (a diktatúrát kivéve) a lehető legrosszabb.
Olyanra bízza ugyanis létfontosságú kérdések megválaszolását, „aki” erre a legalkalmatlanabb: a népre. Azaz egy meg nem határozható tulajdonságokkal bíró, mennyiségében változó embertömegre, amely konglomerátumról egyet tudunk bizonyosan: éppen a saját tehetetlen tömegénél fogva nem viselhet semmiféle felelősséget, a tömegben ide-oda sodródó egyén pedig ennek tudatában (vagy inkább még ezt sem tudva) mindenféle következmény nélkül tesz (vagy nem tesz) valamit, amiről tudja (vagy leginkább nem is tudja), hogy a sorsának alakítását bízta rá valakire, akiről az égvilágon semmit nem tud. És ha megkérdezné a szomszédját (nem kérdezi meg), kiderülne, hogy az sem tud semmit. De legelsősorban azt nem tudja, hogy valójában nincs választása, mert akárkire bízza magát a kínálatból, a demokrácia jelen állása mellett az illető mindenképpen politikus lesz, és ettől a pillanattól fogva teljesen mindegy, milyen „pártállású” az illető, a léténél fogva (eo ipso) csakis alkalmatlan lehet.
Ennek a konglomerátumnak (a népnek) a túlnyomó többsége most, a 21. század elején tanulatlan, megtéveszthető, az ösztöneire és érzelmeire hagyatkozó természeti lény. Szaporodásra és az ehhez szükséges funkciók működtetésére való. És mint ilyen könnyen uralható a demokrácia szörnyű alaptételére bazírozó, nagy többségben rossz jellemű és a nép többségénél alig vagy semmivel sem magasabb intellektusú „választottak” által. E sok évszázados gyakorlat következtében tart ott az emberiség, hogy lényegében a mai földlakót az évezredekkel ezelőtt élt mezopotámiai földművestől az a villamos különbözteti meg, amin közlekedik.
A „választottak” – minthogy teljesen alkalmatlanok – azt is elrontják, amit különben nem lehet elrontani (Murphy törvényének a demokrácia által tovább fejlesztett változata).
Churchill egyvalamiben tévedett: hogy még nem találtak ki jobbat.
(hivatkozz nyugodtan a népre)
Sokáig szokásban volt, és némely helyen ma is működik az eljárás, aminek során sok ember kér meg egyvalakit, hogy vállalja el a vezetésüket. Azt az embert kérik, akit ismernek, és akiről tudják, hogy alkalmas arra, amire kérik. Ezt a gyakorlatot a jelentkezők sorvasztották el, akik tudás, alkalmasság és teljesítmény nélkül határozták el, hogy vezetni fognak másokat. (Példaképük a sorozatgyilkos és tömegeket kirabló arisztokrácia vagy az ugyancsak gátlástalanul rabló és gyilkoló forradalmár – kinek ez, kinek az. E korábbi vezető réteg „alkalmassága” és „teljesítménye” a követendő minta, az úgynevezett fejlett demokráciákban már kevesebb gyilkossággal, és a tömegek számára nem annyira látható rablással.)
Az ideálishoz közelítő társadalmi rendszer kialakulásának első lépcsőfokára azzal lehet fellépni, hogy intézményesen eltávolítjuk az önjelölteket. Aki jelentkezik, automatikusan kizárja magát a közéletből. Az ideálishoz közelítő társadalmi rendszerben semmit nem lehet elérni teljesítmény nélkül, mert csak az lehet választott, akit egy bizonyos közösség kiválaszt. A kérdés ezen a ponton már az, hogy mire és hogyan. A válasz meg egyszerű, minthogy törvényileg kizártuk a jelentkezőket, nincs senki, aki a különféle hazug és megalapozatlan ígéreteivel bekúszhatna kintről az életünkbe.
A demokrácia, ez az ostoba, nivelláláson alapuló, hazug rendszer ugyanis sehol a világon nem működik, ahol valamely kisebb egység működőképessége a tét. Hajó, lapszerkesztőség, gépgyár, atomerőmű, rendőrség, soroljam? Nagyban működne az a rendszer, ami kicsiben is működésképtelen? Ez még fordítva sem igaz. Tételezzük fel, hogy minden kisebb egység jól működik, mert hozzáértők vezetik őket. A hozzáértők egy dilettánstól, egy hozzá nem értő embertől függjenek, egy politikustól, pusztán azért, mert a demokrácia stupid törvényeinek megfelelően ő vezeti a legnagyobb egységet, az országot? Egy alkalmatlanok által alkalmatlan módon „megválasztott” alkalmatlan hogyan lehetne alkalmas pusztán attól a ténytől, hogy meg van választva? Az kétségtelen, hogy törvényes úton kerül a hivatalába. Mint tudjuk, a világtörténelem legaljasabb gaztetteit törvényesen követték el. Annak az alapvető tévedésnek a következtében, hogy egy országot vezetni kell. Miért kellene? A gyümölcs és a közügyek mellé íme a következő meg nem fogható dolog elnevezése: az ország. Vezetni lehet egy kecskét, egy autóbuszt, egy tengerjáró hajót. De országot? Azt hogyan és minek? Merre? Intézni kellene az ügyeket: az iskolákét (elsősorban, mindenekelőtt), az emberek eljuttatását egyik pontból a másikba, hogy hány mezőgazdasági munkás kell egy hektár búzaföldre meg ilyesmiket. Meg hogy mindez mennyibe kerül.
Azok az emberek, akik ezeket az ügyeket intézik, majd megbeszélik egymással a teendőket.
De az országot miért kellene vezetni és hová?
A „népfelség” kitalálója az a többieknél is gyávább népvezér lehetett, aki vezetni akarta ugyan a népet és uralkodni rajta, de a tetteiért nem mert vállalni semmiféle felelősséget. Kire lehetne rátolni, kit lehetne eláztatni? Helyettes népvezért? Az nem jó, mert esetleg tiltakozik, netán bizonyítja, hogy nem ő a hibás. Akkor? Hát itt van a nép. Ti akartátok így, hiszen megmondtam, ez itten demokrácia – van ennél jobb?
Igen, de az alulról jövő kezdeményezés mindennek a kezdete. Persze. És egyben a vége is, ha valahol ezt a népámító maszlagot megeszik. Az alulról jövő kezdeményezés ott ér véget, ahol a kis közösség kiválasztotta a maga ügyintézőjét. Ott ér véget, ahol elkezdődne a pártalapítás.
A harmadik, az emberiséget sújtó legvégzetesebb tévedés: a párt. Az a szervezet, ami éppúgy nem szól semmiről, mint szülötte (vagy szülője, tyúk-tojás kérdés), a politikus. A Virágtermesztők Egyesületét azért alapítják, mert összejöveteleiken meg tudják beszélni a virágok termesztésének gondjait, és meg tudják védeni az érdekeiket. (A rózsatermesztők és a kankalintermesztők között feszülő esetleges ellentétek tárgyunk szempontjából egyelőre elhanyagolhatók.) Az úgynevezett civil szerveződések általában olyan kézzelfogható dolgokkal foglalkoznak, amelyek magától értetődőnek tartják a szerveződés célja iránti érdeklődést, mert virágtermesztők közé nem megy cápavadász, ő a Cápavadászok Körébe fog menni.
A párt azoknak a közös akolba vágyó embereknek a szervezkedése, akiknek legjobb esetben ködös elképzeléseik vannak arról, miért is közös az akol. Az emberek boldogítása vagy az emberek kiirtása – ezek például közös elvek lehetnek, ezeket szűkíteni is lehet: mely embercsoportok boldogítását, illetve mely csoportok kiirtását tarjuk kívánatosnak. Ezeknél kézzelfoghatóbb dolgok – mint amilyen például a virágtermesztés vagy a cápavadászat – nem szerepelnek a közös akol felépítésének terveiben. A politikai akarat, ami már a nevében hordozza a hatalom óhajtását, és kizárja a szolgálat leghalványabb esélyét, azt jelzi, hogy rossz szándékú egyesület jött létre, rossz célokkal és eredendő hazugságokkal. A pártalapítás az a semmi módon nem menthető bűn, amivel az emberiség gátolja a saját fejlődésének lehetőségét, mert ez a tevékenység annak a fertőző gócnak a melegágya, ahol kikelni képes a politikus és az ő tömegpusztító fegyvere, a demokrácia. Az ideálishoz közelítő társadalomban súlyos börtönbüntetésre ítélik azt, aki pártot akar alapítani.
Az ideálishoz közelítő társadalomból eltűnik a népfelség elve. Nem kell rátolni az elkövetett disznóságokat olyanra, aki nem tud védekezni, nem kell olyasvalakire hivatkozni, aki nem létezik, egy fogalom nevében nem lehet beszélni és intézkedni.
Annak idején, amikor munkáshatalom és proletárdiktatúra volt a neve a politikusok játékszerének, egyfolytában nem értettem, miért nem mondja a mérnök, a fizikus, az orvos, a szociológus, a közgazdász, hogy csak rajta, elvtársak, de nélkülünk. Tiétek a hatalom és a diktatúra, csináljatok hozzá gépeket, járműveket, hidakat, épületeket, iskolákat, bár tartunk tőle, a hatalom és a diktatúra mint eszköz ehhez kevés lesz, tudás volna szükséges.
Egzaktum. Szabatos, egyértelmű, pontosan meghatározott tudás a bennünket körülvevő világról. És nem szüntelen karattyolás a népről. A nép hatalmáról. Az úgynevezett demokrácia és a diktatúra egyvalamiben bizonyosan azonos: mindkettő a népre hivatkozik. Miközben a népet egyik sem tartja fontosnak, kivéve azt a szempontot, hogy uralkodni mégis csak kell valakin. A nép nevében. Na meg ki lehet csődíteni az utcára, ugyancsak a nép nevében. És ott az utcán a népet nekiugrasztani a népnek. A hol ilyet a hol olyannak, ez különösen Magyarországon sűrűn és alapvetően változó. Ha éppen bolsevista, ugyanúgy hergelhető, amennyire nyilas korában volt. És megint elölről.
A mezopotámiai földművestől a villamosig az egzaktumok segítségével jutottunk el. Asztalosok, fizikusok és muzsikusok által. Olyan emberek tevékenységének következtében, akik értettek valamihez. És akiket szakértelmük kifejtésében akadályoztak a politikusok és az egyház (a kettő között nem látok lényeges különbséget).
Megoldás(?)
Az űrrepülőgép megtervezéséhez vagy a Margit-híd átépítéséhez nem elég köztereken beleordítani a mikrofonba, és arra bíztatni a népet, hogy ő is ordítson. Éppen ezért meg kellene szüntetni valahogyan ezt az ordítozást. Ésszerűen, a tudás alapján lehetne intézni az ügyeket, közvetlenül, a politikus elnevezésű hátramozdító nélkül. Csak a felelősséget kellene vállalni, az meg nem olyan borzasztó nagy dolog, ha valaki nem politikus, azaz ért valamihez.
Azok, akik értenek valamihez, álljanak le egy kicsit. Nem kell hosszú időre, néhány nap, néhány hét és a homo politicus egyszercsak bambán körülnéz és azt látja, hogy tehetetlen, mert nincs, aki megmondaná, mi mennyi. Csak néhány hétig ne gazsuláljunk a hatalmi tébolyban szenvedő betegeknek, leállnak a gépek, ezáltal megbénul a rájuk épülő civilizáció, mert a homo politicus azt sem tudja kiszámítani, mennyit kell fizetni egy villamosjegyért.
Akkor a közgazdászok (azért ők, mert a pénzhez és a társadalmi mozgásokat működtető mechanizmusokhoz ők értenek legjobban) elkezdhetik felépíteni azt a rendszert, ami lehetővé teszi az emberré válás folyamatának megindítását. Mérnökök, orvosok, tanárok, fizikusok és matematikusok segítségével – és végre a politikus elnevezésű parazita közvetítő nélkül.
Van még egy kérdés, erre még tudom a választ: mi lesz a politikus elnevezésű bábút mozgató kereskedővel, az újbarbárságot a világra zúdító valódi pénzoligarchával? Ugyanaz, ami a paprikajancsijával, mert nem tudja, mit kell gyártani, ami eladható, és nem tudja eladni, mert nem tudja, hogyan kell azt, tehetetlenné válik.
Ma Magyarországon 50% körül van azoknak az aránya, akik nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani.
Kicsit lesajnálják őket. Elsősorban a pártpolitikusok. Hogy szegények, butácskák, de majd mi megmagyarázzuk nekik, mi merre van, és akkor magunkhoz édesgetjük őket, és akkor majd ránk szavaznak.
Jelentem, 50% körüli Magyarországon az értelmes emberek aránya. Azokra gondolok, akik nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani. Na jó, talán túlzás, ők talán inkább ösztönösen viszolyognak, de tessék elképzelni, mi történne, ha a másik 50% százalék csatlakozna hozzájuk. És 500 év után a magyar nép produkálna valami igazán nagyszerűt, pozitívan megítélhetőt, egész világra szólót: nem választana többé pártot és általa politikust.
Elmondtam már sokszor, a demokráciával nemcsak az a baj, hogy alkalmatlanra bízza a választást (a semmiféle felelősségérzettel nem bíró népre), hanem hogy a választás eleve kudarcra van ítélve, mert nem lehet eltérő minőségűre (valaminél jobbra) szavazni. A kínálat ugyanis az egyöntetűen rossz minőség: a politikai pártok és bennük a politikusok.
Ne menjenek el választani! Egyáltalán, semmiféle pártra nem szabad szavazni!
Vicceltem.
Tudom, utópisztikusnak tetszik gondolni, amit itt leírtam, mert a politikus éppen „foglalkozásánál” fogva abban a helyzetben van, hogy megakadályozhatja a saját kipusztulását. A folyamat ennélfogva lassú lesz, de ahogy a pákász és a gombkötő is eltűnt (pedig mennyivel hasznosabbak voltak a politikusnál), egy bizonyos idő eltelte után az emberiség rá fog jönni, hogy nincs szüksége a fejlődését gátlókra. Csak valakinek végre el kell kezdenie a folyvást hivatkozott nép felvilágosítását. A politikus meg van győződve róla, hogy ő a Föld biológiai piramisának csúcsát jelenti, mert még azt sem képes megérteni, hogy az emberi faj is csak ideiglenesen tartózkodik ott. Pedig a figyelmeztetések már itt vannak, Jézus és Mozart jelzik, hogy az ember nem a végső állomás.
A világtörténelem a politikusok és pártjaik, valamint az egyházak által elbarmolt dolgok helyreállításának periodikusan ismétlődő folyamata, az elbarmolás háborúk illetve forradalmak kitörésével tetőzik, a népirtás egyéb változatait most nem említem. Mindazok, akik értenek valamihez, ezt mindig megvárják, aztán türelmesen nekilátnak az újjáépítésnek. A romok eltakarításának. Amely romokat nem lehetett volna előállítani az ő közreműködésük nélkül, mert ha nem állnak a politikusok mögé, azok még romokat sem tudnak „előállítani”.
A következő kérdést már csak a rend kedvéért teszem föl: muszáj ezt mindig megvárni? Mindenki tudja a választ, persze, hogy muszáj. A közgazdászok és mind a többiek ugyanis a népre bízzák a cselekvést. A nép meg a jelentkezőkre.
