Hadd mutassak valamit. Amiért érdemes reggel fölkelni, amit az ember maga elé tarthat, amikor árad a gazság (copyright Jacques Audiberti) - zenéket, amiket önmagukban is jó hallgatni, így együtt, pontosabban egymás után a kettőt kiváltképpen. Egy Irving Berlin nevű zseni írta az elsőt, egyszer már vagy két éve ezt felraktam ide a Menon Club című könyvem kapcsán (a regényben szó van a Follow the Fleetről, Fred Astaire egyik legjobb filmjéről). Az utána következő Paolo Conte (a másik zseni) már akkor is előkelő helyen állt a kedvenceim listáján, de még nem vettem észre a két zene közötti hasonlóságot.
Berlin szerzeménye sok helyen hallható, azoknak mondom, akik figyelemmel kísérik a nem feltétlenül kasszarobbantó filmeket is: a Ha eljön Joe Blackben hallható ennek a dalnak a nagyzenekari változata, a vége felé, amikor a születésnapi partin a milliomost játszó Anthony Hopkins bemutatja Joe Blacket, azaz Brad Pittet.
A minap nem tudtam aludni, a fülemben még szólt a Jimmy ballando, Paolo Conte muzsikája, este hallgattam. Eszembe nem jut azt állítani, hogy ez az olasz jazz zongorista lemásolta Berlin zenéjét. Valószínűleg eszébe sem jutott. Bár a hangnem ugyanaz, a séma is az egyik legnépszerűbb szekvenciára épül, sőt még a hangulata is hasonló, Jimmy is táncol, csak itt Sanghaj a helyszín és két kínai lány, de Conte nótája kifejezetten lírai, hamarosan el is távolodik az alapdallamtól, a szopránszaxofon "melléktémája" tényleg fantasztikus, amint az a gyönyörű lány is a csellójával - a két zene különbözik is egymástól meg nagyon hasonlít is. Figyeljék Conte beszúrásait a zongorán, ezeket a hangokat csak a legnagyobbak tudják előcsalni.
