Fellini ismét
nekifutott a reménytelen szerelem témának, csak most nem pöcsöl nehezen
eljátszható képregény figurával, mint A fehér sejkben, hanem elővesz egy
röhejesen idejétmúlt, közhelyes alakot, a hatszázszor megunt bohócot. Sőt nem
is egyet, hanem mindjárt kettőt is, van white
clown, a Bolond alakja, egy teljesen ismeretlen angol(?) színész adja, ki
tudja, minek kellett ráosztani, és a black
clown, a kétségbeejtően rosszarcú Anthony Quinn kibaszottul egysíkú megformálásában.
Faarcú, fogalma nincs a színészi játék alapjairól sem, egy tuskó a pali. Na
aztán ez a grimaszoló Giulietta Masina! Azt hinnéd az első filmje után, hogy ez
a Fellini ígéretes fószer, de csak klisé klisé hátán, hozzá egy Nino Rota nevű
senkinek a három hangból álló zenéje. Naszóval, ha valaki végig akar unatkozni
másfél órát, az üljön be a moziba, és hallgassa a banálisan durrogó szöveget
meg a dögletes képmozgást, az egyik apáca egész jó különben.
Valami ilyesmit
írna a mai „kritikus” az Országútonról.
Pökhendi fölényeskedés, néhány rosszul és rossz helyen alkalmazott idegen
(leginkább angol) szó, odavetett szakkifejezés, igazolandó milyen széleskörű az
illető tudása, a mai argó összetévesztése a trágársággal – nagyjából ennyi.
Műveletlen,
faragatlan, felületes, rossz ízlésű nyikhaj – körülbelül ennek a követelmény
rendszernek kell megfelelni, ha valaki „kritikus” akar lenni az online
médiában. Azaz véleményformáló. Bocsánat, véleményvezér, ezt ma így hívják. Van
rá angol szó, onnan ered, ha adnék magamra, most úgy írtam volna le, de nem jut
eszembe.
Mátrai Betegh Béla,
Pernye András, Faragó Vilmos forog a sírjában.
Elég régen nem
olvasok újságot, rádió nincs, televízió nincs, maradna a net. Ott a főcímekre
szorítkozom. Annál hosszabb írás fölkergeti a vérnyomásomat.
Sokszor mondtam, a
barbárság innen indul, ez nem tyúk-tojás probléma, nem azért ilyen a média, mert
már nincsenek okos, művelt emberek, hanem mert a politikának erre van szüksége.
Nézheti magát a
rendelt sajtóban, mint majom a tükörben.